’56 féltő gonddal őrzött maradéka

’56 féltő gonddal őrzött maradéka

Ahogy gyűrődnek és sokasodnak mögöttünk az évek, úgy enyészik el az ’56-os forradalom körül az a különös védőburok, amelyet bespalettolt szobákban terített rá az emlékezés. Hol vannak már azok az idők, amikor az emberek a gyárudvar egyik szélcsendes zugába húzódva, két cigarettaslukk között, csak a pillantásukkal noszogatták egymást, hogy ugye, tudod pajtás, milyen nap van ma? Hát persze, hogy tudom, villant a másik tekintet, aztán elpöckölték a csikket és mentek vissza a gép mellé.

Idővel mindez részévé vált annak a történelmi alapokon nyugvó, közös titoktárunknak, amely a magánélettől a tudományos kutatásig mindenütt az egyetemességre törekszik. Lehet, hogy ez az egyre táguló, kényelmesebbé váló perspektíva is felelős azért, hogy az ’56-os forradalom ürügyén elmondott beszédek évről-évre súlytalanabbak és érdektelenebbek lesznek. Számíthatunk rá, hogy idén is ilyen, az aktuális politikai eseményekkel kapcsolódási pontot kereső és találó értékelések kapnak helyet a médiában, csupa közhely- és frázisgyűjtemény, amely iránt tökéletes közönyt mutat a hallgatóság.

De van másmilyen lehetőség is: félre kell dobni a sablonos gondolkodást, és úgy nézni ’56-ra, ahogy egykor volt szerkesztőtársam, a Kossuth-díjas költő, Bella István tette. Tőle hallottam azt az anekdotát, hogy a magyar borászatban azért nincs 1956-os évjárat, mert Kádárék jobban rettegtek az 56-os számtól, mint az ördög a szentelt víztől. Kínjaikat csak fokozta az a tény, hogy 1956-ban az évszázad legfinomabb borát adta ki a szőlőtermés. A képzettársításban jártas értelmiség ezért nagyon sokáig az ’56-os szőlőhöz, illetve a belőle préselt borhoz hasonlította az agyonhallgatásra ítélt forradalmat.

1989 után olyan idők következtek, amikor erről a bizonyos szőlőtőkéről mindenki szabadon, a maga kedve szerint szedegethette le a fürtöket, nem csoda, hogy a terméséből mostanra alig maradt valami. Bella István ezt nem érhette meg, de talán rokonszenvezne azzal a gondolattal, hogy ’56 maradéka – ez a gonoszsággal és mohósággal egyaránt dacolni képes égi ajándék – ma már olyan ritka, hogy megérdemli a védelmet. Akár azt a bizonyos nedű, amelyre annak idején gyávaságból vagy ostobaságból elfelejtettek címkét ragasztani.

Szóljon hozzá