Dédike meg az első háború

Dédike meg az első háború

Nagyanyám – aki az évtizedek múltával dédike lett – átélt két világháborút meg egy 56-ot.

94 évbe sok minden belefért, és sok minden kimaradt. A történelem mindig ott loholt a nyomában, meg-megelőzte, elijesztette, riogatta, aztán meghúzta magát egy kis időre, elringatta hazug módon, hogy aztán csontkezével újra sújtson. Persze nem csak rá, de most róla akarok írni. Róla, aki úgy mesélt a háborúkról, hogy  gyerekként is átéreztük a riadalmat és félelmet, de a mese végén kérges/meleg kezével végig simította az arcunkat, és feltette a vizet forrni, hogy ebédre kész legyen a szilvás gombóc. Megnyugodtunk, a háborúk elmúltak.

Szerettük csöndes derűjéért, egyszerű-emberi bölcsességéért. Ma is idézzük mondásait, és tudom, hogy néhány mozdulatomban benne él, amíg én vagyok.

Az első világégés még a hátországban érte. Átvonultak ugyan katonák a falun, de meg se álltak. Fiatal férfiak, rendezett ruhában, fegyelmezett sorokban, kipirult arccal énekeltek. 1915-öt írtak, amikor – az utcabeli pletykás vénasszonyok szerint hirtelen, ripsz-ropsz – 7 év jegyesség után férjhez ment. Ő és a párja már tudták, hogy a behívó réme volt az, ami ilyen sürgőssé tette az olyan régen várt „igen” kimondását. Isten és ember előtt. Pár hónap múlva nagyapám – akit nem is ismertem, de aki nélkül nem lennék, és ez borzongatóan fura érzés  –  berukkolt, ahogy akkor mondták. Az esküvői fotó után az a másik, amin együtt vannak ők ketten, akkor készült, a bevonulás napján.  Nagyanyám szemében a bizonyosság, hogy megvárja, nagyapáméban a bizonyosság, hogy visszajön. Teltek a hónapok, jöttek a semmit mondó lapok a frontról a kötelezően előírt szöveggel, hogy jól van, de legalább jöttek. Aztán semmi. Végül egy hivatalos értesítés, hogy eltűnt. Nagyanyám könnytelen szemmel készülődött. Pénzzé tette amit lehetett, és elindult a még üszkös városokon keresztül, vonatok lépcsőjén/tetején, katonai járművekre felsírva magát, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett.

A faluban rálegyintettek, amikor kiderült, hova lett, hogy elment valaki után ebben a pernyeszagú, holtakkal telirakott sötét világba, földetlen földig. Telt az idő, az otthoni kis ház kertjét belepte a gaz, a zsúpfedelet elvitte a szél, a bedőlt kerítés lécein szomorú zenét pengetett a szél. Nagyanyám felől nem jött hír, a rokonok meggyászolták, misét mondtak érte és a férjéért. Százezrek haltak meg azokban az években vagy tűntek el nyomtalanul. Nagyanyám két évig járt a frontok nyomába, kérdezett és mutatta azt a két fényképet, amin rajta volt az ember, akit keresett. Néha beállt dolgozni ellátásért meg néhány filléréért, hogy folytatni tudja az útját. Volt katonai parancsnokságokon, keresett katonákat, akik ott szolgáltak, kijutott külföldi hadszínterekre, ahol tömegsírba rakták a holtakat, ahol már nem számított, ki melyik oldalon harcolt. Elfáradt, virágzó szépsége elhervadt, sötét hajában megjelentek az ősz szálak. Elpilledve bóbiskolt egy vonat fülkéjének sarkában, amikor megütötte a fülét egy harsány hang: – Van egy sérült katona a prágai kórházban, a légnyomás levitte a dögcédulát a nyakából, azt se tudják, honnan jött. Csak egy nevet emleget mindig: Herminka, Herminka! Nagyanyám először sírta el magát, ült a vonaton, kezét összekulcsolta az ölében, és hullott a könnye. Egyszerre sírta el az összeset. Tudta már, hova kell menni a férfiért akit szeret, s aki őt szereti, és nem felejtette el akkor se, amikor minden a feledés ködébe merült. Megtudta itt, két ország között, a senki földjén, egy zsúfolt vonaton.

Nagyanyám mindig azzal fejezte be ezeket a meséket, hogy lenézett a kezére – öreg/bütykös ujján ott volt a hajszálvékonyra kopott jegygyűrű –, és azt mondta: – Csak háború ne legyen! Soha.

Dédike, hol vagy? Félek.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.