Nem szoktam a szinonimaszótárt a párnám alá tenni

Exkluzív interjú Salánki Anikóval, a Regénytár 2015-ös nívódíj-nyertesével

Nem szoktam a szinonimaszótárt a párnám alá tenni

A Regénytár Nívódíj sem az anyagi hátterét, sem a sajtóvisszhangját tekintve nem tartozik a jegyzett irodalmi díjak közé, de mégiscsak egy elismerés, aminek természetéből adódóan az lenne a fő feladata, hogy új vállalások felé irányítsa a birtokosát. Salánki Anikó miként vélekedik erről?

A Regénytár Nívódíj 2015-ben én kaptam meg, ami igazi elismerés volt, és emellett nagy öröm. Mint a 2014-es szilveszteri hír, hogy a Regénytár jubileumi novellapályázatát is én nyertem. Persze nem hittem, hiszem, hogy ezzel az írói társadalom tagjai közé avanzsáltam, de igazán jólesett.  A nívódíj összegét szép apránként irodalmi pályázatok nevezési összegére fordítom, és megvettem Bányai Tamás Isten éppen félrenézett című novelláskötetét, bízva abban, ha egyszer nekem is lesz, ő is megteszi ezt a lépést irányomban. Fontos dolog az előrelátás.

A Regénytár olvasói Önt mint novellistát és mint jegyzetírót ismerik. Habár sokak szerint a kispróza a legnehezebb epikai műfaj – nincs lehetőség benne az üresjáratra, egy túlírt szótól is széteshet az egész szövegtest –, az író számára mindig a regény az igazi kihívás. Mit gondol erről? Vannak-e regényírással kapcsolatos tervei, elképzelései?

Amiket és amilyen stílusban én írok, az messze áll az igazi, klasszikus írásmódtól. Tanár és könyvtáros lévén nyilvánvalóan ismerem, olvastam, olvasom az igazi nagyok műveit, de semmiképpen nem érzem úgy, hogy utánozni kellene vagy utánozni tudnám őket.  Ma már „Más pennával írnak” olvashatjuk egyik kedvenc költőmtől, Arany Jánostól, s mennyire igaz! Jókai még megengedhette magának, hogy oldalakon át taglaljon egy báli ruhát, mert az olvasói többsége nem látott még olyat. Vagy volt rá idő, mondjuk a 19-20. század háromnegyedéig, hogy a regényekben húsz oldalon keresztül tornyosuljanak a fekete viharfelhők, átkeljenek a hegyeken, míg terhüket – újabb öt oldal – a régóta szomjazó földre öntsék. Én azt írom: „Esik”. Ennyi. Az olvasók is formálják az írót, de még mennyire! Bár én már akkor is szerettem a rövid jegyzeteket, novellákat, sűrítményeket, amíg a visszajelzések nem igazolták, hogy – talán – jó utat választottam. Nem hiszem, hogy írnék regényt, az nagyon időigényes és szorgalmas hangyamunkát igényel.

sa_02

A nívódíj kapcsán a szakmai zsűri elsősorban a szocio-vonulatot emelte ki eddigi munkáiból. Különleges atmoszférájú rövidprózájának spirituális töltete a tömör, lényegre törő, ugyanakkor hihetetlen éleslátásról tanúskodó jellemábrázolás, amely egy-egy figurán, mint valami gyűjtőlencsén át a tágabb környezetet is bemutatja. Ez a komoly, mértéktartó és mértékteremtő hang miként egyeztethető össze a Regénytár könnyedségével?

A szocio-vonulat nagyon is összeegyeztethető a Regénytár célkitűzésével. A könnyedebb hangvétel és a komoly, sőt néha komor, tragikus téma jól megfér egymás mellett. A Regénytár és az Irodalmi Élet pedig jó arányban jelenteti meg a különböző felfogású írásokat. A tapasztalatom azt mutatja, hogy az átlag (bár nem kedvelem ezt a szót) olvasó szereti látni, hol van az írásmű vége. Ránéz, ott a vége, akkor elolvassa.

A jellemzés egyik legerősebb stílusjegye a dialógus, ám ezzel az írói eszközzel az ön prózájában csupán jelzésszerűen találkozhatunk. Mi ennek a magyarázata?

Miért nem beszélgetnek a szereplőim, vagy csak ritkán? Nincs kivel, nincs miért, inkább gondolkodnak, töprengenek – magukban. A szó – mint fegyver – nem áll a rendelkezésükre. Egy „hozzám szóló” azt írta, néha úgy érzi, nem is az a fontos, amit írok, hanem amit elhallgatok. Ezt a Keresztút című írásomra reagálta. Nem szoktam lezárni sem véglegesen az ábrázolt emberi sorsokat. Csak elmegy valaki és nem néz vissza, és gyakran elmennek, csak úgy, ki tudja, hova. Gyakran írok „három hás” hősökről kisnovellákat – ezek a halmozottan hátrányos helyzetű emberek.

Az író mindig önmagát írja, tartja az egyik legrégebbi irodalmi közhely, amit ennek ellenére nem szabad, sőt nem is lehet félresöpörni. Mennyire véli igaznak ezt az állítást a saját írásai tükrében? A Regénytár olvasói által megkedvelt jegyzetek és kisnovellák milyen módon és mértékben mutatják meg nekünk szerzőjüket?

Mennyiben vagyok az írásaimban én én? Jelzésszerűen, konkrétan tudom az olyan apró megjegyzésekből, hogy „utálta a tejet”, na, az én vagyok. Tudatosan nem írok életrajzi vonatkozásokat, csak ritkán, pl. a Dédike és az első háború az igen, az családi. Meg a több évtizedes tanári pálya, előtte meg népművelő voltam, igen, ezek sokat jelentenek, hogy milyen témában írjak.  Amúgy figyelek, nézelődök, beszélgetek – érdekes módon, ha egy kicsit hosszabb sor a bolti pénztárnál, már az előttem várakozó meg is osztja velem élete legféltettebb titkait, magam se értem, miért. Talán érzik, hogy kíváncsi vagyok, nem tolakodóan, csak úgy emberileg.

sa_03

Ösztönösen, zsigerből írok, nem szoktam a szinonimaszótárt a párnám alá tenni. A Facebookon megmagyarázok néhány kevésbé ismert szót, amikor felteszek egy reggeli gondolatot, vagy valami szösszenetet. De úgy gondolom, hogy hosszabb novellák olvasásakor nézzen utána, ha valaki pl. nem tudja, mi az a matrikula vagy az áristom. A régebbi filmekben is elhangzanak olyan kifejezések, amiket manapság nem használunk, és akkor hol reklamálhatunk?

Ha nekem tudni kell, mit takar a celeb szó – ami különben tőlem nagyon idegen –, elvárhatom, hogy ne  kelljen lábjegyzetben megmagyarázni minden, a témához illő szót, amit ma már lustaságból vagy trehányságból nem használunk, vagy mert valami miatt elfelejtődött. Szedjük elő újra! Abból még nem lehet baj, ha valaki tudja a pedellus szót. A szókincs változása természetes, nincs is ezzel semmi baj. A gond akkor van, ha minden „tök sirály”. Gyakran élnek a szülők panasszal, hogy a gyerek nem érti az Egri csillagokat, és mondanak belőle egy-egy kiragadott szót. Ha érti az egészet, ezen nem kell fennakadni.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.