Téli temetés

Téli temetés
Amikor lelépett a hágcsóról, a heréltek prüszkölni kezdtek. Hiába dobott rájuk pokrócot a kocsis. gőzölgött mind a kettő. Csillogó szőrű, karikákkal és bojtokkal teleaggatott igavonók voltak, meg sem kottyant nekik a behavazott országút. Egész úton őket figyelte, és úgy találta, a körülményekhez képest túlságosan is díszesek. Mintha az atalexiek többre tartották volna a lószerszámot saját öltözetüknél. Ezt látszott igazolni az is, hogy von Zuckerott báró legényei már a postaállomáson föltartóztatták, és firtatni kezdték, hova valósi. Sanda pillantásokat vetettek rókaprém bundájára, és nem titkolták, hogy közveszélyes bujtogatót gyanítanak személyében. Szerencsére zsebében volt az Obsculát ajánlólevele, ezért ha kelletlenül is, de továbbengedték. A piacra ment, ahol a bérbe vehető szánkók sorakoztak.

– A Harmatos-völgyet keresem. Meg tudná mutatni, merre van? – kérdezte az egyik kocsistól.

A fickó kivette a szájából a csibukot, és a városkapu felé intett.

– Mennyiért vinne el odáig?

– Egyedül vagy többedmagával gyünne az uraság?

– Egyedül vagyok.

– Akkó öt.

– Arany?

– Tallér.

– Megadom a dupláját is, ha sötétedés előtt odaérünk – mondta és fölkapaszkodott az ülésre.

Elindultak. A szánkó meg-megfarolt néha, de azért tartani tudta az útirányt. Kiértek a városból, az akácfák közé. Nem ismerte a vidéket, ám olyan érzése volt, hogy már járt errefelé. Két óra múlva érkeztek a kúriához. Lelépett a szánkóról, pénzt dobott a kocsisnak, és kinyitotta a rácskaput. Egy kicsit várt, aztán bement a kertbe. Körülnézett. A fenyőfák alatt díszmozgókat vett észre. Ezek a furcsa szerkezetek igen közkedveltek voltak Atalexben. A tehetősebb polgárok kertjeit ékesítették, és mindamellett, hogy szünet nélkül kelepeltek, hasznos munkát egyik sem végzett. Ilyenkor persze belepte a hó valamennyit, ám tavasszal ismét pörögni kezdtek a fogaskerekek, és a meddő ügyeskedés e remekműveiből újra szemet gyönyörködtető gépszoborok váltak.

De ő nem miattuk jött ide. A ház urát kellett látnia meztelenül.

– Az egyezség mindaddig érvényben marad, amíg lecsupaszított testemet meg nem pillanthatod – hallotta tőle azon az emlékezetes dorideni találkozón.

Nem tudta mire vélni a dolgot, ám a fiú kijelentette, hogy szülővárosában – a nagy hírű Atalexben – ruha nélkül szokás fölravatalozni az elhunytakat.

– Ahogy érkeztél, úgy kell eltávoznod – mondta.

Sokfelé megfordult már, de ekkora badarságot sehol sem hallott. Még hogy Atalexban levetkőztetik a halottakat! A hozzátartozók biztosan megakadályoznák ezt a gyalázatot. Nem is hitte el a fiúnak egyetlen szavát sem. Aztán – néhány év múlva – beválasztották Dembell város tanácsába, és mikor az atalexi érsek meghalt, őt küldték el a temetésére. Becsülettel végignézte a szertartást, pedig majdnem rosszul lett a tetem látványától. Most sem jött volna ide semmi pénzért, ha nem kellene visszakövetelnie azt, ami jog szerint megilleti őt.

Bekopogott az ajtón. Egy inas jött elé, és intett, hogy kövesse. Áthaladtak az előcsarnokon, végigmentek egy árnyékos folyosón, de mielőtt beléptek volna a kadávert rejtő helyiségbe, ki kellett köpnie a szájában megfészkelt démonfiakat. Az inas porcelánvázát nyomott a kezébe, és udvariasan várt, amíg elegendő nyálat harákolt össze. Aztán beinvitálta a terembe.

A test egy földre terített lepedőn feküdt. Összezárt lábaira és a köztük feketedő hímtagjára rögtön fölfigyelt. Az arcára már nem mert rápillantani. A ráncos bőr, az otrombán meredező szőrtüskék és a lábujjakon sárgálló körmök semmiképp sem emlékeztették arra a húsz év körüli fiúra, akivel Doridenben – a nagy bélpoklosjárvány idején – megkötötte az egyezséget. Fázott. A sarkig tárt ablakok és a mesterségesen kialakított szélcsatornák orkánszerű kavargást váltottak ki a teremben. Az atalexiek azt vallották, hogy a halott ember szellemét csak a szél képes eltávolítani a házból. Egészségtani szempontból nem kifogásolta volna a mértékkel végzett szellőztetést, de itt megfeledkeztek az óvatosságról. A szél megtalálta a rejtett nyílásokat, kitört a folyosóra, és az egész házat bebarangolta. Lebegtek a függönyök, a gyászlobogók, a fáklyalángok. Csak a tetem volt mozdulatlan. Úgy fehérlett a kőpadlón, mint egy viaszfigura. A lehető legékesebben bizonyította, hogy a dorideni fiú nem tudta hasznosítani a rábízott értéket. Sajnálnia kellett volna ezért? Könnyeket hullatva álldogálni, vagy letelepedni a fal mellé egy székre? Ostobaság! Nem ismerte ezt az embert. Egyszer találkoztak és akkor is véletlenül, a dorideni átriumban. Éppen Miklus Wollenbrückner Illemkódexét lapozgatta. Nem vette észre a fiút, aki a háta mögé lopakodott, és beleolvasott a könyvbe.

– Ülőfütty? Hát az meg mi? – kérdezte nevetve.

Jókedvét érthetőnek találta, hiszen a védettek paszománya csillogott a bal karján.

– Az ülőfütty ősrégi dembelli köszöntés – mondta, és nyomban megmutatta, miként kell csinálni. A fiú érdeklődve figyelte. Maga is megpróbálkozott vele, de sikertelenül. Aztán beszélgetni kezdtek. Elárulta neki, hogy a Betegségek Házában dolgozik, és a felcsertudományok mellett a hüpnótaálomhoz is ért valamicskét. Jó ideig beszélgettek a fekélyekről, az ótvarról, a bélpokolsebek gyógyításának módjairól, és mikor kifogytak a szóból, megemlítette, hogy van egy talizmánja, ami nem más, mint az örökkévaló, utolérhetetlen tudás. Hogy szavait igazolja, kigombolta a mellén az inget, és megmutatta a nyakába kötött bronzmedailont.
A fiú megcsóválta a fejét.

– Az olyan tudás, ami nem az emberek végett jön létre, közönséges szemfényvesztés – mondta.

Balga volt, reménytelenül balga. Nem tudta, hogy minden bölcselet az idő elleni küzdelmet szorgalmazza, és a halhatatlanság felé törekszik. Csakhogy az idő leépít minden formát, szétszakít minden kapcsolatot. Szembeszállni vele olyan, mint evezni az ár ellen. De van egy mód, amivel ezek a változások elkerülhetők, ez pedig a tapasztalás. Meg kell tapasztalni az új formákat, kapcsolatokat, mert aki ismereteket szerez, a jövő felé halad, és túléli azokat, akik a hírnevet meg a dicsőséget hajszolják. És mégis, az emberek undorodva fordulnak el a tudástól. Haszontalan bronzmedailonnak tartják, amellyel sem kérkedni, sem uralkodni nem lehet. Olyan tévedés ez, mintha a láng helyett a füstöt dicsőítené valaki.

De a fiúnak nem magyarázhatta meg mindezt. Legtöbb, amit tehetett az volt, hogy fölajánlotta: kölcsönadja a medailont, amibe kilencszáz év tudását raktározta, és ha valóban hisz abban, amit mondott, meg fogja találni a módját, miként kell szétosztani az emberek között. Ez jogosította föl arra, hogy megálljon ebben a hófúvásban-kavargásban a csupasz kadáver előtt.

Az inas visszavezette az előcsarnokba, és hangtalan szájmozgással a tudtára adta, hogy az emeleti szobákat fölfűtötték, tehát ha óhajtja, kipihenheti az utazás fáradalmait. Arcán nyoma sem látszott a süketnémákra jellemző sápadtságnak, kezének játéka pedig olyan mesterkéltnek hatott, hogy nem lehetett kétséges, a merevcsönd miatt hallgatott. Köszönés helyett ő is csak biccentett, és amikor az inas elment, hogy az újonnan érkezőknek köpőcsészéket kerítsen, fölballagott a lépcsőn.

Az emeleti folyosón kandeláberek világítottak. Sercegve égtek, lángjuk oldalra dőlt a léghuzatban. Szétnézett, és mert senkit sem látott, odalépett az egyik ajtóhoz. Lenyomta a kilincset, és bekukucskált a résen. A szobában díszgyertyák ragyogtak. Minden tartókar mögött egy tükörlap feszült, és a fényt pontosan az ajtó irányába vetítette. Könnybe lábadt a szeme a csillogástól. Mi célja volt ennek? El akarták vakítani, hogy megtámadhassák? Képtelenség! Ebben a házban senki sem ismerte. Óvatosságból persze rajzolhatott volna maga köré egy mágikus gyűrűt, de keresgélés közben úgyis kilépett volna belőle. És különben is sietnie kellett, mert a merevcsönd, vagyis a tiszteletteljes hallgatás, csak az esti ájtatosságig tartott. Utána bárki megkérdezhette, mit keres itt, sőt ki is dobhatták, mint spiongyanús alakot. Ennek nem volt szabad bekövetkeznie. A medailon nélkül nem élte volna túl az éjszakát. Csak a tudás önthetett melegséget a testébe, csak ez adhatta vissza izmai keménységét. Tudta, hogy a fiú nem juthatott mélyebbre a legfelső rétegnél, amit a Thürizen dolgait ismerők az Anyagi Javak Halmozásának neveznek. Életereje átszivárgott a talizmánba, ő pedig elpusztult anélkül, hogy megöregedett volna.

– A tétovázás maradjon az ostobák dolga – mondta végül, és belépett a szobába.

Kék meg vörös karikák táncoltak a szeme előtt. A sugárkéve erősebb volt, mint gondolta, de nem visszakozhatott. Hunyorogva, tapogatózva kereste meg a sifonért, és kirángatta a fiókokat. Gombok, cérnagurigák, pántlikadarabok hullottak a földre – csupa értéktelen holmi –, még egy brosstűt sem talált közöttük. Az ékszerdoboz is üres volt, a ruháskosárból pedig csak réklik kerültek elő. Lerogyott egy székre. cserbenhagyták volna az ösztönei? Nem! Biztos volt benne, hogy a medailon itt lapul, ebben a szobában! Letérdelt és beletúrt a szétszórt kacatba, ám ekkor valami koppant a háta mögött. Néhány pillanatig hallgatózott, aztán a zsebéhez kapott – egy pisztolyt rejtett el benne –, és talpra ugrott.

A kandalló rácsánál – háttal a tűznek – egy fekete ruhás öregasszony állt. Kezében olvasót tartott, melynek végén ezüstkereszt fityegett. Nem látszott rémültnek, sem pedig haragosnak: egykedvűen morzsolgatta a gyöngyöket, mintha imádkozott volna. Látta, végignézte az egész pusztítást, de nem avatkozott közbe. Biztosan elégedett volt önmagával, a sugárkévékből épített, pompás kelepcéjével. Szét kellett volna zúzni azokat a tükröket, de most már elkésett. Leleplezték! A gyöngyök egymás után fordultak ki az ujjak közül, a kereszt pedig jobbra-balra lengett, mint az óra ingája. Nézte a csillogást, és már forgott vele a világ, amikor eszébe jutott, hogy ez az ütemes mozgás a hüpnótaálom felé terelgeti!

Kezét arca elé tartva kirohant a folyosóra. Hogy megnyugodjon, elsuttogta Thürizen kedvelt igéit, aztán benyitott a szemközti szobába. Jelbeszéddel vitatkozó férfiak között találta magát. Nem törődött velük – még a csöndítés előtt meg kellett találnia a medailont –, odalépett a könyvespolchoz és leszórta róla a fóliánsokat. Azt hitte, talál majd egy olyan kötetet, amibe – dembelli szokás szerint – értékpapírokkal teli fémkazettát rejtettek. De csak megsárgult lapokat látott.

Az ismeretlenek persze abbahagyták a mutogatást, és csodálkozva néztek rá. Talán közbe sem avatkoztak volna, ám amikor végzett a könyvekkel, kinyitotta a vitrin ajtaját.

– Megállj! – kiáltott rá egy szakállas férfi. – Hozzá ne nyúlj a figurákhoz!

Szembefordult velük, rájuk szegezte a pisztolyt.

– Ha nyugton maradnak, senkinek sem esik bántódása! – mondta.

– Ne könnyelműsködjön, ember! Innen úgyse’ menekülhet!

– Ha pénzt akar, tessék, vegye el, de ne gyalázza meg a szertartást!

– De uraim! Megfeledkeztek a merevcsöndről!

– Kit érdekel a merevcsönd?! Nem látja, hogy ez egy rablótámadás?!

– Kikérem magamnak ezt a hangot!

– Uraim, uraim! Csillapodjanak!

Kihasználta a perpatvart, és kiosont az ajtón. Hova tovább? A lépcső felől lábdobogást hallott – biztos lent is meghallották a kiáltozást –, ezért besurrant a legközelebbi oldalbejárón. Ablak nélküli kamrába tévedt. A falon egyetlen lángkosár parazsallott, mellette pedig ott állt a fekete ruhás öregasszony. Nézése a fagyhalálra, a csarnokban látott kadáverre emlékeztette. Két kézre fogta a pisztolyt, és megcélozta a ráncos homlokot.

– Az anyja vagyok – mondta az öregasszony. – Fogja a medailonját, és pusztuljon innen, doktor Mephisto!

Szétrántotta a blúzát. Emlői között rövid aranyláncra kötve függött a medailon! Thürizen arcmása volt, jól látta a köréje vésett írást:

Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget.
Fogd föl tenyeredben a végtelent,
S egy percben élj évezredet!

Elszakította a láncot. A bronz meleg volt, de furcsamód nem lüktetett benne életerő. Lehet, hogy nem is a fiú használta, hanem ez a vén boszorka? Nem volt ideje töprengeni. Kihátrált a folyosóra, és a lépcsőnél fölfegyverzett teremszolgákat pillantott meg. Egyikük – az inas, aki beengedte a házba – nyomban rászegezte a revolverét. Nem tehetett mást, a lépcsővel ellentétes irányba kezdett futni, ahol üvegfalat takartak a vastag brokátfüggönyök.

– Adja meg magát! – kiáltottak utána.

Félrerántotta a szőttest, de nem talált nyitható ablakkockát.

– Dobja el a pisztolyt, vagy lövünk!

Szembefordult üldözőivel.

„Mágikus kört, gyorsan!” – ötlött eszébe, és fölemelte jobb karját. Elfeledkezett róla, hogy csőre töltött pisztolyt szorongat a markában. Még látta, hogy egy flinta csövéből kékes lángnyelv csap elő, aztán nekivágódott a falnak. Az üvegtábla csörömpölve tört széjjel, de mielőtt a mélybe bukott volna, lába beleakadt a függöny zsinórjába, és mint óriási denevérszárnyat, magával rántotta az egészet. A lassítóernyő szétnyílt fölötte, megfogta a szelet, és klappogva, zuhogva röpítette a hómezők felé. Néhány pillanat múlva már nem látszott belőle más, csak egy barna csík, aztán ez is eltűnt a messzeségben.
Kezdetét vette az esti ájtatosság.

4 Megjegyzés ehhez a témához: "Téli temetés"

  1. majoros
    majoros   2016-01-12 at 16:29

    Köszönöm a kedves szavakat fiúk, de ez a megtagadás előtt álló, régi énem 🙂

    Válasz
  2. Bányai Tamás   2016-01-11 at 19:44

    Nagyon jó! Sanyi, gratulálok!

    Válasz
  3. kisslaki lászló   2016-01-11 at 17:40

    Döbbentően dermesztő, idegen, remek novella. Még távolról sem lehetne ráfogni, hogy írhatta volna akár Pósa bácsi is. Leveszem a sapkámat nem csak a színhely miatt, hanem előtted is a borzongásos, nagyszerű munkád miatt.

    Válasz
  4. tomekboll   2016-01-08 at 20:15

    Lidérces hangulatú, nagyon jól sikerült írás. Tetszett. Gratulálok!

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.