Háborús bűnök békeidőben

Háborús bűnök békeidőben

Még mindig élénken emlékszem azokra a beszélgetésekre, amelyekbe a hetvenes évek elején bonyolódtam bele, az akkor reménytelenül önfejűnek tartott, de mint kiderült, politikai éleslátásával korát messze megelőző nagyapámmal. A gangból lekanyarított kis konyhában ücsörögtünk az alkonyat felé közeledő délutánban, és azokról az eseményekről, hírekről diskuráltunk, amelyek engem, jól tájékozott, fölvilágosult ifjút érdekeltek.

Nagyapám – a sokat látott és tapasztalt emberek bölcsességével – remekül szórakozott azon, hogy képtelen voltam megérteni a tudományos világlátásommal szemben felhozott érveit. Legnagyobb vitánk abból származott, hogy nem hitte el a holdutazást. Majdnem sírtam a tehetetlenségtől, mert semmilyen újságcikk, híradás, vagy az ezeken alapuló józan érvelés nem győzte meg a tévedéséről. Franckarikát mentek azok föl a Holdra! – mondogatta, én meg egyre erőtlenebbül próbáltam vele vitatkozni.

Megállíthatatlanul sodródtunk át a politika mezejére, amihez annyi közöm sem volt, mint tyúknak az ábécéhez. Javában zajlott az imperializmus térhódító háborúja Vietnámban, amelyben számunkra az amerikaiak voltak a rosszak, a partizánok pedig a jók. Csakúgy, mint a negyvenes évek elején Titóék a németek ellen. Ép ésszel nem lehetett kétségbe vonni, hogy a mi partizánjaink a szabadságért harcoltak, a németek pedig egytől egyig gazemberek voltak, de az öreg nem is ezt vitatta. Azt próbálta megmagyarázni, hogy a háborús technikák is változnak, és lesz majd idő, amikor az olyan népirtások, mint amilyen a kragujeváci vérengzés volt – a németek ott vagy kétezer ártatlan civilt, közöttük egy egész gimnazista osztályt végeztek ki –, észrevétlenül átcsúsznak a mindennapokba.

A kérdés nem az, hogy a háború alatt melyik fél, milyen technikákkal irtja az ellenséget, hanem, hogy ez a dolog békében folytatódhat-e – mondta. Ne úgy képzeld el ezt, mint a filmekben, hogy jön egy csapat fegyveres és a falhoz állítva egyszerűen halomra lövi az embereket, mert az már nem békeidő, hanem úgy, hogy ezt a dolgot nem puskával, hanem rendeletekkel és titkos nemzetközi megállapodásokkal hajtják végre. Ilyen háborús bűn volt például a kitelepítés is – fogta halkabbra a hangját a nagyapám –, amiről persze elfelejtettek nektek tanítani az iskolában. Lehet, hogy nem haltak bele ezerszámra az emberek, de az így elkergetett, kisemmizett nép olyanná vált, mint amikor elkapunk valamilyen gyógyíthatatlan betegséget. Egész életükben bennük maradt a kórság, hogy elűzték őket a szülőföldjükről, és amikor eljött az idejük, korábban halnak, mint azok, akikkel ilyesmi nem történt meg.

Mindezek alapján jogos és szabályos arra gondolni – folytatta a nagyapám –, hogy azt emberi lét alapja nem a béke, hanem a háború. Ha jobban körülnézel és megfigyeled a híreket, magad is láthatod, hogy a hírek arról szólnak: valahol, valamilyen válság van, amit a politikusok megpróbálnak kezelni. A háború olyan, mint a tarack: ha kivágod, és szétszórod a darabjait, minden egyes csonkjából új növény fejlődik, és olyan mélyre hatol le a talajba, hogy lehetetlenség kitépkedni a teljes gyökérzetét. Egyik háború a másiktól kapja az energiát, és mint valami betegséghordozón utaztatja magát a békésebb időszakokban, országról országra.

De a legördögibb az, hogy a háború folyamatosan változik, hozzáigazítva magát az adott korszak fejlettségi szintjéhez. A középkorig a háborúk olyanok voltak, hogy a két sereg felsorakozott egymással szemben, aztán összecsapott, hogy a győztes a csatatérről elvonulva birtokba vegye a vesztes javait. Az első világháborúban is ezt próbálták erőltetni, de aztán belátták, hogy a szuronyrohamok ideje lejárt. A második világháborúban vált világossá, hogy a frontharc felett is eljárt az idő, és én mondom neked, lesz olyan korszak is, amikor a hadviseléshez nem is lesz szükség fegyverekre. Az a nép emelkedik föl, amelyiknél nagyobb lesz a népszaporulat. Te még meg fogod érni azt, hogy a háborút nem puskákkal, hanem gyerekekkel fogják megvívni. Az anyák maguk elé tartott gyerekekkel vonulnak az új honfoglaló háborúkba, és mert a velük szemben állók elavult módon a puskáikra bízzák magukat, ők lesznek, akik a rövidebbet húzzák.

De ha már így kiforogta a szó, térjünk vissza a kezdethez: lehet-e békeidőben háborús bűnt elkövetni? Szerintem lehet. Az alattomos, egyéni gazdasági érdekeket követő politika is teremthet olyan világrendet, amelynek következtében százezrek válnak földönfutóvá és nyomorékká, közvetett módon pedig halálos beteggé. Azok a pénzemberek, akik gátlástalanul gyűrik be maguk alá a vagyont, lényegében fosztogatnak és gyújtogatnak, még ha ezt nem is fáklyával teszik. A harácsoló, rossz gazdaság meddővé változtatja a földet, elapasztja a vízforrásokat, agyonszennyezi a levegőt. Ez százmilliók életét sodorja veszélybe, és mivel a béke csak a háború mocsarára fektetett palló, minden további nélkül háborús bűntettnek nevezhető.

Hála istennek, én már nem érem ezt meg, de mire te megöregszel, olyan lesz a világ, hogy bárhol, bármikor kipattanhat egy háborús szikra. Sehol, senki sem lesz biztonságban, mert az ellenség nem visel majd egyenruhát. A háború akár a ragacsos októberi köd, rátapad az egész világra, és hiába költenek rá az országok egyre nagyobb pénzeket, nem tudnak ellene küzdeni, mert az új típusú ellenségen képtelenség lesz fogást találni.

Így beszélt a nagyapám a hetvenes évek elején – még ha nem is hajszálpontosan ezekkel a szavakkal –, amikor a világ még abban hitt, hogy a tudomány lesz az emberiség igazi megváltója. Mélyen megbántva, sértődötten hagytam magára az öreget, és azzal a meggyőződéssel rugdaltam odébb az utamba kerülő göröngyöket, hogy mondhat bármit, sokkal többet tudok nála. Most pedig sokért nem adnám, ha megkövethetném, de ezzel sajnos egyszer s mindenkorra elkéstem. Ha létezik túlvilág, nagyapám ezen a furcsa vágyakozásomon is biztosan mosolyog, szabályszerűen kipödört bajusza alatt.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.