Kép a falon

2016-01-25
619 olvasó

Amikor az apja megállt mellette, és olyan „most foglalkozok a gyerekkel” hangsúllyal megkérdezte, hogy mit akar kezdeni az életével, meglepődött, de csak a vállát vonogatta. Most mi a fenét lehetne erre válaszolni? Egyáltalán, lehet erre valamit is válaszolni?

A konyhából kiszűrődött a sokadjára felhasznált olaj avas szaga, megint bundás kenyér.

Apja pofonját alig érezte. A kérges tenyér redőibe beívódott a kosz, nem mintha sokat mosta volna. A jobb kezén a mutatóujja olyan sárga a dohánytól, mint egy sápkóros csirkeláb. Beleborzongott. Lehajtotta a fejét, firkálni kezdett egy füzetbe, mintha tanulna. Tanulni! Az kéne még, hogy azt a sok baromságot megjegyezze, amit naponta lenyomnak a torkukon. Kit érdekel? Utoljára akkor figyelt, amikor a tatárjárásról volt szó, no, az tényleg buli lehetett.

Apja alatt megnyekkent a szék, ahogy nehézkesen leült. Oldalról rásandított. Petyhüdt a bőre, májfoltos, a haja megritkult, ádámcsutkája le-föl szaladgál, mintha állandóan egy korty piára vágyna. Felröhögött kínjában, mindig ezt kellett csinálnia, amikor megérezte az apjából kipárolgó szagot. Azért ez az ütés kemény volt. A tarkóját érte, bele is szédült.

Felállt, megrázta a fejét, hogy tisztuljon a homály, ettől jobb lett, már látta is a fényképet a falon. Csálén lógott, vastag, aranyozottnak tűnő keretben, piszkos üveg alatt apja-anyja fiatalon, merev mosollyal nézett maga elé, anyja haja besütve, rajta kis mirtuszkoszorú, apja sovány, de jóképű, kis bajusszal, a kabát hajtókáján fehér virágocska. Ha behunyta a szemét, akkor is látta, le tudta volna rajzolni. Fura volt. Utálta ezt a képet, mégis mindig meg kellett néznie, apróra, ízekre szedve.

Kicsit még kóválygott, de kióvakodott az ócska cipőkkel teli keskeny  előszobába, nekitámaszkodott a fogason lógó kabátoknak, nem tapogatta meg a nyakát ott hátul,inkább a levegőt próbálta szabályosan, mélyen szedni, azt mondta valami csodaokos muksó a tv-ben,  az segít, az egyenletes  légzés.

A konyhaajtóból hiányzott az üveg, az anyja ott állt a gáztűzhelynél, dünnyögött valami bugyuta dallamot, és egy csorba villával próbálta megfordítani az agyonégett kenyérszeletet. Szőkés hajában a választéknál látszott a lenőtt fekete csík, hátul befőttes gumival vékony egérfarkincába fogta. Amikor lehajolt az üvegért, karton hálóinge alól kivillant visszeres lába. Elfordult, mintha valami trágár, nem neki való dolgot látott volna. Azon a fényképen, ami ott lógott a szobában, mosolygott.

A konyha üresnek tűnt, mióta a hűtőt az a két tróger elvitte. Bőrdzseki volt rajtuk, rugdalták az ajtót, az egyik rágógumit vett ki a szájából, és belenyomta a hajába. Ő csak állt ott, nem szólt egy szót se, kinőtt nadrágja bokája fölött lifyegett, szeme önkéntelenül az asztalon lévő konyhakésre tévedt. A fazon is meglátta, és már nem röhögött, de nem is fordított neki hátat egy pillanatra se, pedig nagydarab volt, de gyáva, ezek mind gyávák. A lépcsőházban persze mindenki tudta, mi történik náluk. – Ne ugasson az én életembe senki! – apja ezt kiabálta olyankor, amikor anyja csitította valami miatt.

A szomszédban ma megint csótányirtás volt. – Ezek a rohadt dögök egyszer felzabálnak – ezt dünnyögte a szomszéd, és kettétört egy cigarettát, mindig így szívta. Vézna kis ember, reggelente lemegy a boltba, vesz fél kiló kenyeret meg egy liter almabort, elvan vele. Rokkantnyugdíjas, bányász volt régen. El se tudta képzelni, hogy valaki lemenjen a föld alá önszántából, és ott nyomja a melót. Amikor őt apja leküldi valamiért a pincébe, reszket a keze a villanykapcsolón, a pókhálós kis izzó alig világít, futva viszi fel a kalapácsot, drótot, demizsont. Utálja a pincét.

Az osztály egyszer valami barlangba ment kirándulni, hetekig másról se járt a szájuk, mint hogy így a barlang, meg milyen kafa lesz, úgy készültek, mintha előttük nem járt volna még senki abban a rohadt lyukban. Persze nem ment, még csak az kellett volna, hogy ott pánikoljon be előttük.

A magasságot is rühelli. Mindig a fal mellett megy, le nem pillantana az udvarra, innen a negyedikről. Mért kell nekik pont a negyediken lakni? Egyszer mondta az apjának, hogy jó lenne a földszintre menni, vagy kertes házba, úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna hirtelen. Aztán röhögni kezdett, csúnyán, azt kérdezte, hogy inas meg francia nörsz nem kéne, mi vagy te, geróf? Sose szólt róla utána, csak óvatosan rátette kezét a falra, ott húzta végig, amíg elért a lépcsőházig. A körfolyosón az övéké volt az utolsó lakás. Legalább nem bámul be senki, a sok rohadék ingyenélő rátarti, ezek voltak apja kedvenc szavai. Ugyan mit bámulnának? A harmadikon nincs villany, ő már ismer minden csorba lépcsőfokot, de a nyanya múltkor akkorát esett a 3/b-ből, hogy mentőt kellett hívni. Szentségeltek ám a hordágyasok, mert olyan keskeny a forduló, hogy majdnem lapjával kellett levinni az öregasszonyt. Nem is tudja, mi történt vele. Kretént meg, aki a ház ügyeit intézi, nem kérdezi meg egy vak lóért se, örül, ha nem találkozik vele. Harákol, köpköd, savószínű szemét ide-oda kapkodja, múltkor valami büdös pálinkával akarta kínálgatni, meg olyan ferde mosollyal nézett rá, hogy végigfutott a hátán a hideg, mint amikor egy pók szalad végig az ember karján. Ugyan mit intéz ezen a salétromos, roskadófélben lévő házon? Tegnap este két patkányt látott a csordultig teli szemetesek mellett, vinnyogva estek egymásnak. Undorító.

Apja üvöltésére riadt, aki tagoltan kérdezte, mert ha valamit akart, mindig szótagolva mondta, mintha attól komolyabb lett volna, vagy a kórság tudja, honnan szedte ezt a beszédmodort. – Mit kez-desz az éle-ted-del? – ezt ordította már ki tudja hanyadszorra, kezdtek összefolyni a szavak, felcserélődtek a szótagok, lilult a szája az erőlködéstől.

Úgy érezte, szétmegy a feje, hátul már biztos megdagadt, lehet, hogy vérzik is, az olajszag marta a légcsövét/tüdejét, a szomszéd csótányai már a folyosón masíroztak, holnap talán beköltözik a két patkány is. Mit kezd az életével?

Szembefordult az apjával, és csendesen azt kérdezte: – Milyen élettel?

Aztán kilépett a gangra, nem nézett vissza.

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Salánki Anikó

A Regénytár jubileumi novellapályázatának és honlapunk 2015-ös nívódíjának nyertese.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL