Reggeli kaland a Gyorskocsi utcában

Reggeli kaland a Gyorskocsi utcában

Minden reggel, amikor lesunyt fejjel, félkómásan munkába igyekszem, a Gyorskocsi utcában találkozok egy föltűnően elegánsan öltözött, vékonyka hölggyel, akinek a korát – felületes becslés alapján – az enyémhez közelinek érzem. Rá sem néznék, ha betartaná a járdán folytatott gyaloglás szabályait, mert mint az autóknál, itt is jobbra tartás van érvényben. Ez a hölgy fittyet hány erre, és mint egy részeg teherautósofőr, makacsul szembe jön velem. Nem tehetek mást, az utolsó pillanatban mindig félrerántom a kormány, megkockáztatva azt, hogy nekimegyek valakinek, aki szabályosan, nekem balról közlekedik.

A hölgynek – legyen, mondjuk, Mariska néni – egy csipetnyi oka van is erre a vadisznóságra: a börtönnel szemben, az utca másik oldalán lévő kiszolgáló épületbe jár dolgozni, és az a két-három lépés, amit így megsprórol, hosszú távon kilométereket tesz ki (emlékezzünk csak arra az embertípusra, aki képes magát végiggyömöszölni a zsúfolt metrószerelvényen csak azért, hogy a kijárathoz néhány lépéssel közelebb eső ajtón bújhasson ki a kocsiból).

Az a sejtésem, hogy Mariska néni börtönviszonylatban fontos személy. Talán ő tartja nyilván a nagykönyvben, kinek, hány napja van a szabadulásig, a foglyok szempontjából tehát élet és halál ura. Kompromisszumot nem ismerő agresszivitásából – ahogy tank módjára eltakarít a fal mellől –, ki is nézek belőle ennyi hatalomhoz szokottságot. Lehet, hogy előítéletes vagyok, meg hát nem is túl elegáns ilyen irányba terelni az okoskodást, de számomra Mariska néni testesíti meg azt a vezetői típust, aki maga a pozíciójában olyan kemény, mint az Új-Delhiben látható rozsdamentes vasoszlop, amely az idő kezdete óta dacol esővel, széllel, viharral. Nincs rajta egy deka súlyfölösleg sem, pedig már elmúlhatott ötven, és az ember lányán ebben a korban itt-ott azért már kialakulnak bizonyos hurkák és zsírpárnák, de Mariska nénit feszesen tartja önmaga fontosságának rendíthetetlen hite.

Naponta ismétlődő, feszült meccsem van ezzel a hölggyel. Amikor reggel fél nyolc tájban a Kacsa utcából befordulok a Gyorskocsiba, már össze is szorul a gyomrom. A szembejövők imbolygó szellemképén át próbálok minél távolabbra, egészen a Vitéz utca sarkáig leskelődni, hogy jön-e már a végzetem asszonya. Ha igen, nagyjából negyven lépésem van idegileg fölkészülni a találkozásra. Közben nem tűnődhetek a munkahelyemen rám váró teendőkről, mert átfog a próbatétel nihillista érzése, ami a maga stresszes módján nyilván az életemet is megrövidíti.

Az érem másik oldala viszont az, hogy ha nem találkozom vele, akkor meg hiányzik. Ilyenkor arra gondolok: mi történhetett Mariska nénivel? Szabadságot vett ki, vagy megbetegedett, esetleg elérte a nyugdíjkorhatárt és mostantól vége ezeknek a feszkós reggeleknek? Ezt a nyűgöt cipelem magammal, mint valami ősbűnt, amit nem is követtem el. Azt viszont már képtelen vagyok megmondani, hogy mindez sírni való, vagy éppenséggel nevetséges. Alighanem így vagyunk mindnyájan az emberi kapcsolatainkkal.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.