A főnővér

A főnővér

Soromra várok a kórházi folyóson. A mellettem ülő úriemberrel szóba elegyedünk. Néhány közömbös szóváltá után megbök: nézze azt a pasast, mutat a főnővéri iroda ajtaja felé. Jólöltözött, általam hatvanasnak saccolt, magabiztos férfi, nem várja, hogy szólítsák, nem kér engedélyt, határozott mozdulattal nyitja az ajtót.

– Na – folytatta a szomszédom, – ez a pasas mindig tudja, mit kell tenni. Fél éve, vagy talán valamivel régebben, ugyanitt várakoztam és ez a jóember ült itt mellettem. Érdeklődött, kinek mennyit illik adni, mire én elkezdtem panaszkodni neki. A főorvosnak adtam ötvenezer forintot, lehet, hogy kevesellte, mert semmivel nem lett barátságosabb és nem nyújtott semmi extrát. Aztán adtam ötezer forintot az ágyamhoz lépő első ápolónőnek, fél óra múlva a másodiknak is. Majd jött a harmadik. Szerintem egymásnak ajánlottak, más nem is nagyon érdekelte őket. A barátunk hallgatta a panaszaimat, s közben árgus szemekkel figyelte, mi zajlik itt a folyosón. Maga rossz lóra tett, mondta végül, én azonban nem követem el ugyanazt a hibát, világosított fel, de akkor nem értettem, mire céloz. Tudja mit – hajolt közelebb a szomszédom, – szemlélődjön egy kicsit, aztán mondja el, mi tűnt fel magának is. Utána majd folytatom.

Nézelődtem jobbra-balra, láttam öregeket, kínjaikat nehezen viselő betegeket, apatikus türelemmel várakozókat, ingerült hozzátartozókat, mind olyasmit, ami megszokott látvány bármely más kórházban is. És természetesen láttam az ott dolgozók sürgés-forgását. De semmi olyat nem tapasztaltam, ami úgy istenigazából feltűnő lett volna.

Vállat vonva fordultam a szomszédom felé.

– Nem tudom, mire célzott – mondtam.

– Látja ezt a asszonyt – kérdezte egy éppen előttünk elhaladó ötven év körüli, az ápolónők fehér blúzát és mustársárga nadrágját viselő nő felé bökve. Ő a főnővér. Gondolom észrevette várakozásunk során, hogy amikor az orvosokkal beszélt, azok figyelmesen hallgatták mondanivalóját. Ha ápolónőkhöz szólt, azok mindegyikének azonnal sürgős dolga akadt. Mert ő, mármint a főnővér, az atyaúristen ezen az osztályon. Nos, ez feltűnt a már említett barátunknak is, ő meg egy percig sem tétovázott, hálapénzét a főnővér markába csúsztatta. Nem csalódott. A főnővér döntötte el hova kerüljön, így fektették egy kétágyas, külön fürdőszobával rendelkező kórterembe. Az orvos figyelmesebben nézte át a kórlapját, az ápolónők pedig szüntelenül ott legyeskedtek körülötte. Ezt követően még néhányszor megajándékozta a főnővért ötvenezer forinttal, amivel elérte, hogy ő is gyakran keresse fel kórteremben. Egy idő után többnyire olyankor, amikor a másik beteg vagy kezelésen volt, vagy lement a büfébe, s ilyenkor ketten voltak a kórteremben. Hogy miről beszélgettek, arról senkinek sincs tudomása, de minden egyes beszélgetés közelebb hozta őket egymáshoz. Két nappal azután, hogy a barátunkat, immár egészségesen kiengedték a kórházból, visszatért és egy gyémántgyűrűvel lepte meg a főnővért. Két hónappal később pedig elvette feleségül. Most már, ha szüksége van rá, otthon is van ápolónője. Mindezt már én is úgy hallottam, mert érthetően beszédtémája volt itt mindenkinek. Mindezt csak azért meséltem el magának, hogy felnyissam a szemét. Az embernek csak akkor lehet sikere az életben, ha jó kezekbe helyezi a pénzét, s nem osztogatja fűnek-fának találomra. Maga is jól járhat, ha kapcsolati tőkét kovácsol a hálapénzzel.

Megfogadtam szomszédom tanácsát, igaz, egyelőre még nem tudom, mi lesz az eredménye. Mindenesetre bízom benne, hogy nem ér csalódás.

Megjegyzés ehhez a témához: "A főnővér"

  1. kisslaki lászló   2016-02-18 at 18:08

    Kíváncsi vagyok, mi van akkor, ha a betegnek egy vasa sincs? Jó, nem látják el, de azért nem verik, ugye?

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.