Az időutazás gyakorlati megvalósításának űbertitka

Az időutazás gyakorlati megvalósításának űbertitka

Néhány nappal ezelőtt Eblegor von Trottle, a Hagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora ezzel a fellengzős címmel nagy sikerű előadást celebrált a Magyar Irodalomfizikai Intézet Időutazás tömegközlekedéssel cím alatt rendezett nemzetközi konferencián. Az alábbiakban az előadás kivonatos szövegét közöljük.

A művelt emberiséget már a neandervölgyiek óta izgatja az időutazás. Több fosszilis anyag is előkerült, amelyen időutazást jelképező ábrák, skiccek voltak láthatók, mintegy bebizonyítva ezt az evolúciós vágyat, de amíg régebben az embereket a múlt érdekelte – vissza akartak kanyarodni az időben, hogy helyrehozzák azt amit elbarmoltak –, mostanában majdnem kizárólag a jövő felé mozgolódunk.

Az időutazás később tudományos rangra emelkedett, bár a köznapi élet sem maradt tőle teljesen mentes. A „menj a búsba” kifejezés például látens felszólítás arra, hogy az illető kanyarodjon vissza az időben és térjen vissza abba a korba, amikor még a lét és a nemlét határmezsgyéjén egyensúlyozott. Ha ebből a perspektívából vizsgáljuk a dolgot, rájövünk, hogy szűkebb és tágabb környezetünk telis tele van az időutazással foglalkozó, azt előtérbe helyező célzással és utalással. Ezt véve alapul megállapíthatjuk, hogy az időutazás a legegyetemesebb emberi vágyakozás.

Mindennek dacára a tudomány csak későn és akkor is tessék-lássék módon kezdett foglalkozni a problémával. Ráadásul az időutazást kezdetben a csodával helyezték párhuzamba, ami egyfajta isteni beavatkozást sejtetett. A legutóbbi időkig kellett várni arra, hogy a modern fizika mindenkit lehűtő módon kijelentse: utazni az időben nagyobb képtelenség, mint magyar parasztregénnyel irodalmi Nobel-díjat nyerni.

A nagy áttörés nemrégiben, a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének Ötletgyorsítójában következett be, amikor elborult agyú sci-fi írók ugrasztották neki kézirataikat a modern realisták témakollekciójának. Az eredmény meglepő lett. Kiderült, hogy az időutazás buktatóját nem az eladdig külön egységként kezelt IDŐ, hanem a MOZGÁS jelenti. Még ha vissza is lehetne kanyarodni az időben, vajon hogy oldjuk meg azt, hogy közben a Föld már egészen máshol tartózkodik? Aki tehát időutazást fontolgat, előtte nem árt, ha bespájzol magának annyi energiát, amennyi az egész világmindenség átrendezéséhez szükséges egy korábbi vagy jövőbeli állapotra. És ezt az átrendeződést atomi, azaz részecske szintjén kell érteni.

Könnyen belátható, hogy ez abszurdum, viszont az a tény, hogy rájöttünk, az idő magával a mozgással egyenlő, felveti annak lehetőségét, hogy ha benne utazni nem is, de a múlását talán meg lehetne állítani. Ehhez az szükséges, hogy meg kell szüntetni minden mozgást, amelynek időbe zárt lényekként ki vagyunk téve. De mint tudjuk, a mozgás erősen relatív, kell találnunk egy abszolút viszonyítási pontot, amelyhez a világűr áramlásait hozzárendeljük.

Ez az a szituáció, amikor a felületes elmélkedő nagyon könnyen eljut Istenhez, mondván: ő az egyedüli abszolútum a létező és létezhetetlen világban, ám ez voltaképpen meghátrálás a feladat elől. Az univerzumban másféle abszolútum is létezik, konkrétan, az a kiterjedés nélküli pont, amelyből az ősrobbanás kifejlődött. Ha tehát megleljük ennek a pontnak a koordinátáit, és úgy fékezzük le a sok-sok féle vektor által befolyásolt mozgásunkat, hogy az ősrobbanás pozíciójához képest nulla szám jöjjön ki, gyakorlatilag megállítjuk magunk körül az időt. És ha már idáig eljutottunk a folytatás bármi lehet.

Tessék nyugodtan megpróbálni.

 

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.