Az író, aki költő volt

Az író, aki költő volt

Azok a boldog kilencvenes évek! A magyar prózairodalom kitaposott libalegelőjén rendíthetetlenül futballoztak egymás ellen az új urbánusok és az új népiek, azazhogy a szövegirodalom hívei, meg azok, akik szerint mégiscsak lehet történetet írni. Éktelen zsivajgásukban gyakran felejtették el, hol is van a labda, és csak akkor csendesültek kissé, amikor közébük hullott az állami könyv- és folyóirat-támogatás hűsítő ásványvizének egy-egy jól irányzott palackja.

Ezekben a daliás időkben én is több olyan antológiában jelentem meg, amelynek a vállalása az volt, hogy fiatal írókat mutat be – némelyik népieket, mások urbánusokat, de akadt olyan is, amely ezeket vegyest. Emlékezetes számomra a NEM mind egy című, amelyet a Mózsi Ferenc által Chicagóban alapított, és idővel fele részben Budapestre telepített M-Szivárvány Kiadó publikált, és amelynek szerkesztői – maguk is fiatal írók, költők – meglehetős szabadságot engedtek műfajban és terjedelemben, hogy aztán maguk tördelve az anyagot egy izgalmas kötetet hozzanak létre. A nagy szabadságban én két hibát követtem el. Portré gyanánt egy analóg igazolványképet adtam le magamról, ráadásul az utolsó pillanatban, így aztán a szkennelt és digitálisan nagyított fotón gyakorlatilag belőlem semmi nem látszik. Ugyanakkor nem írtam rendes bemutatkozó önéletrajzot, inkább néhány filozofikus kérdést fogalmaztam meg az emberi életről, amelyeket ráadásul nem folyó szövegként, hanem soronként tördelve adtam le. Ebből lett a zűrzavar.

Pár hónappal az antológia bemutatása után csörgött a telefon, egy fiatal és udvarias férfi kért fel, vennék részt egy felolvasóesten, amelyet a Merlin Színházban rendeznek. Neveket is sorolt, kik lennének még ott: jól csengő nevek voltak, és már akkor gyanút kellett fognom, mégsem lett így. Az estnek egyébként megadták a módját, teltházat szerveztek a kávézóba, és szépen pörgött a műsor. A fordulat akkor állt be, amikor rám került a sor, és a műsorvezető azt kérdezte:

˗ Mikor kezdett verseket írni?

Elcsodálkoztam, nyeltem egyet, majd határozottan ezt válaszoltam:

˗ Soha életemben nem írtam verseket. Illetve gimnazista koromban igen, de nagyon rosszak voltak.

Kiderült, hogy egy költői estre hívtak meg, mert a soronként tördelt „önéletrajzomat” versnek hitték. Hogy oldjam a helyzetet, performanszot csináltam abból, hogy a közönség feje felett rendeltem egy sört. A műsor után Turczi István, a Parnasszus költészeti folyóirat főszerkesztője odasúgta:

˗ Ma miattad volt érdemes eljönni.

A történet azonban nem így ért véget. Egy évvel később, nyár elején megint csörgött a telefonom, és ugyanaz azt udvarias férfihang keresett azzal, hogy a Sziget Fesztiválon rendeznek egy felolvasó estet fiatal költők számára, és engem is szívesen látnának. Udvariasan visszautasítottam.

 

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.