Kocsmasirató

Kocsmasirató

A szomszéd faluban is rákerült a lakat a kocsmára – lépett be az ajtón Fuvaros, akit kíváncsi és pletykás természettel vert vagy áldott meg a természet, ez ugye nézőpont kérdése.

Nem voltak sokan az ivóban, korán volt még, meg hétköznap nem is gyakori a vendég.

Szombaton este kellett volna bejönni ilyen jelentős hírrel – nyalta meg a szája szélét Balázs bácsi, aki már csak régi foglakozása miatt is – templomszolga és harangozói minősítésben – szerette a teátrális jeleneteket.

– Becsukott a Vörös Rózsa? – kérdezett rá azért, csak úgy a biztonság kedvéért.

Fuvaros mérgesen nézett rá, mert felesleges kekeckedésnek tartotta a kérdést.

– Miért? Maga szerint hány kocsma volt abban a kis poros faluban? – dohogott.

Kálmán úr – aki nyakkendőt hordott, és senki meg nem mondta volna ránézésre, hogy nincs asszony a háznál, olyan patyolat tiszta volt mindig az inge – elgondolkozva emelte a fény felé a poharát, és nézte az elpattanó buborékokat.

– Kár érte – mondta végül csendesen, s arra réges-régi bálra gondolt, ahol megismerte az ő Eszterét. Ott történt, a Vörös Rózsában. A nagyteremben – mert ott tényleg volt, az ivó mellett – szólt a zene, oda gyűlt a környék fiatalsága, ő meg épp katonaként jött haza, csukaszürkében. Benézett, hogy megigyon egy kis jóféle hazai pálinkát, meg legeltesse a szemét a kiöltözött fehérnépen. Aztán elég volt egy pillantást vetnie a lányokra, Eszter úgy kirítt közülük, hogy attól a perctől kezdve csak őt látta.

Erzsi mama egy rongyos, de tiszta kendővel törölgette a pultot. Nézte a kocsmát, és az egyre kevesebb bevételre meg az egyre több papírmunkára gondolt. Meg a Vörös Rózsára. Ő is ott kezdte.

– Na, akkor igyunk az emlékére – törte meg a csendet Kocsmáros Jani, és egy kopott pléhtálcán kihozott néhány poharat. Egy asztalnál elfértek öten, és csendesen iszogatták a savanykás borból készült fröccsöt. A kocsmára gondoltak. Arra, ahol voltak, meg az összes többire.

A kocsma régen nem a kortyintásra leküldött felesről szólt. Nem csak arról. Ez volt az a hely, ahol egy sör, kevert, nagyfröccs, vébéká, bélelt kávé mellett lustán-szürkén gomolygó dohányfüstben a férfiak megbeszélték a kis- és nagyvilág dolgait. Itt mindent meg lehetett tudni. Hogy ki keres és kínál idénymunkát, mit, hol, kinél lehet és főleg mennyiért megvenni. Megtudta mindenki, kinek kell segítség, mert megbontotta a szél a tetőt, ki esett le a lábáról úgy, hogy még a kisboltig se tud elballagni egy kiló kenyérért. Szó esett katonaélményekről, politikáról. A régen és mindenki által jól ismert vicceken, történeteken is mindig lehetett nevetni. Filléres alapon ment az ulti, a kopott sakktáblán gyufás skatulya helyettesítette a régen elveszett bástyát. Nyáron hűvös volt, télen egy sarokban kuporgó vaskályha adott valamiféle füstös meleget. Záróra után az öreg papát valaki hazasegítette, és mindenki megtalálta ócska biciklijét.

Fuvaros tósztra emelt kicsit csorba poharát, és még sok jó évet kívánt Jani ivójának.

Meg arra gondolt, hogy ahogy járja az országot egyre kopottabb teherautóján, látja, hogy a falusi kocsmák zömén ma már rozsdás lakat lóg. A töredezett lépcső réseiből gyomnövény tör a napfény felé, a piszkos ablakokon benézve egymás hegyén-hátán ócska székek, asztalok hevernek. Némelyik ajtaján még reménykedőn ott lóg az egyre fakuló felirat: kiadó.

Fuvaros nézte a foltos plafont, meg az évtizedek óta ismert arcokat.

Jó itt, velük – gondolta, és egy nagy korttyal leküldte a maradék fröccsöt.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.