Rohadt alma és sör helyett

Rohadt alma és sör helyett

Schiller – ha igaz, amit alkotói módszeréről tudunk – rohadt almát szagolt, hogy ihletet kapjon. Az életművét tekintve ez alkalmasint nagyon jól működhetett nála. Azt már nem tudom, hogy spontán megrohadt vagy kifejezetten erre a célra rohasztott almát tartott közel a szaglószervéhez. A mi Ady Endrénk párizsi hotelszobájában délelőtt írta verseit, miután felhajtotta az éjjeliszekrényén álló „gyógysört”.  Ez úgy értendő, hogy az előző éjjeli brutális részegségből – a mindennapi másnaposságból – a sör elfogyasztásával gyógyult ki – nem meg! –, és kezdett el új életre kelni zseniális agyában a versírói véna.

Én – szégyellem bevallani – ha véletlenül rohadt alma kerül a kezem ügyébe, kidobom a szemétbe. Sem a látványát, sem a szagát nem bírom. És képtelen volnék még egy enyhe másnaposságot is az Ady-féle módszerrel (látszólag) leküzdve bármit is írni. Valószínűleg a mérsékeltebb tehetség jele, hogy csak szín józanon és csak egészséges gyümölcsök társaságában vagyok képes összeklattyogni pár értelmes novella- vagy  regényoldalt a klaviatúrán.
Ám ez nem jelenti azt, hogy nekem ne volnának módszereim asszociációkat előidézni amúgy is nagyrészt kihasználatlan szürkeállományomban. Rájöttem, hogy a lélek végtelen nyugalma az, ami eszményi állapotot teremt az ihlet előhívására. A végtelen nyugalom nem jellemző a mai világra. De a jóga azt tanítja, hogy ha törekszel valami jó elérésére, például egy testtartás – magyarul ászana – megfelelő ideig történő kitartására, ámde nem sikerül, az mégis olyan hatású, mintha sikerült volna. Én ilyenkor kikapcsolom a mobil- és vonalas telefonomat, a kaputelefont leveszem a helyéről (ilyenkor nem szól! – hah, micsoda fölfedezés volt ez, amikor egy idióta egyszer szórakozásból hajnali háromkor zavart föl legmélyebb álmomból, és mikor visszafeküdtem, újra becsöngetett, meg újra, mígnem rájöttem, hogy nem szabad visszatenni a helyére a kagylót; ez jobb és kényelmesebb  módszer, mint kimenni a kapuhoz, és összeverni az illetőt.)

Amikor a világot kikapcsoltam, kikapcsolom magamat is. Az egyik speciális jógalégzéssel – magyarul kevali a neve – egy perc alatt képes vagyok lemenni „alfába”; büszke vagyok magamra, mert nem kell visszafelé számolnom száztól, ahogy az agykontroll tanítja. Amúgy is mindig gyönge voltam számtanból.

Kb tíz percig maradok ebben az állapotban, és annyi ötlettől zsizseg a fejem utána, hogy alig győzöm leírni őket, ilyenkor persze kézírással, igazi tollal, az ünnepi perchez illőn lehetőleg töltőtollal sercegtetve igazi papírt. Ezek istenáldotta percek. Ilyenkor úgy érzem, ha semmi mást nem csinálnék aznap, már érdemes volt élnem.

A másik módszerem a teljes nyugalom elérésére az erdőjárás. Erdő közelében lakom, s ha jó az idő, a másfél órás túrára magammal viszek egy kis jegyzetfüzetet és tollat is. Az út első része a Hárs-hegy tövében szinte kellemetlen, mert fölfelé kell menni: kimelegszem, szinte rosszul érzem magam, és szegény jegyzetfüzet egyelőre türelmesen várja a feltámadást. Majd úgy az út harmadánál, amikor lélekben egészen eggyé olvadtam a természettel, s teljesen kizártam magamból a világot, s ráhangolódtam a szellemi szférára, figyelmemet a megoldandó novellára vagy regényre irányítom.

És egy perc múlva előkerül a jegyzetfüzet, aztán pedig már minden padnál megállok, és boldogan írok bele valamit.

Az út vége felé megeszem egy almát, majd iszom rá kristályvizet.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.