Szöveget játszani

Szöveget játszani

Vegyünk kézbe egy elemlámpát. Kapcsoljuk be, és fordítsuk a fal felé. A lámpa és a fal közé helyezzük el egyik kinyújtott – mondjuk: a középső – ujjunk. A falon látni fogjuk az árnyékát – mi más történhetne… Sétáljunk ekkor az elemlámpával és az ujjunkkal a tükörhöz. Próbáljuk meg az árnyékot rávetíteni a tükörre. Hoppsz, nem sikerül – a tükrön nincs árnyék.

Miért is? A mindenféle mismásokat elmagyarázták másodéven, optika előadásokon. Meglehetősen meggyőzően. Ám hadd kételkedjek a fizikában. Hiszen ott van az a fickó a tükör másik oldalán, aki ugyanazt teszi, amit én, csak éppen fordítva. Ő az én tükörképem, ha úgy tetszik, optikai izomérem. S ha én rávetítek egy árnyékot a tükörre, ő is rávetíti a tükör-árnyékot. A két árnyék meg kioltja egymást. Az a fickó hatással van ennek a világnak az árnyékaira. Ez még nem olyan nagy ügy. Az viszont már igen, hogy mit csinál a tükörképem – pontosabban a tükörképeim, mivel pontosan végtelen létezhet belőlü(n)k – sötétségben? Amikor nem látja, hogy mit teszek? Mit tesznek tükörképeink, amikor nem látnak bennünket? Ezt felderíteni nem lehet, csak elképzelni.

E képzelgéseket, azt hiszem, érdemes leírni. A valóságunk történeteit bemutatni egy sor tükörnek, görbének, konkávnak, konvexnek is, majd papírra vetni azt, ami a tükörképekből összeáll. Kissé úgy, mintha elvinnénk a sztorit a Vidámpark tükörtermébe, és készítenénk róla egy fotósorozatot. Az ilyen szövegek nyilván elrugaszkodnak a valóságtól, de csak úgy finoman, óvatosan, a realitást a lehetséges legnagyobb mértékben beleszőve, belekeverve a történetekbe. S a szövegekből aztán lesz egy világ, ahol a valóság nem teljesen realitás, de a fikció sem egyértelműen valótlanság. Végül pedig ez a világ, ezek a világok önműködővé válnak. És van kulcsom a kapujukhoz.

Így könnyű, mondhatja Iksz úr vagy Ipszilon asszony. Nos, annyira nem. Kell még hozzá egy adag felnőttlenség, hogy ne írjam azt: gyermetegség. A játékvágy. Ami akár függőséggé is fejlődhet. Hiszen ott én teremtek meg mindent itt létező valami(k)nek vagy valaki(k)nek a mintájára. Teszem-veszem a tárgyakat, a szereplőket, adok nekik jópofa vagy röhejes neveket, megteremtem és felszámolom azt, amit és akit csak akarok. Már ha engedik az ott érvényes törvények – ugyanis csak akkor tehetem meg mindezt, ha a cselekedeteimtől nem esik szét a nem is oly könnyen felépített világ. Ha széthull, kezdhetem elölről. De inkább vigyázok, felelősen, akár a mintafelnőttek.

Amikor szépprózát képzelek, egyszerre vagyok gyermek, kamasz, felnőtt és vénember. Seregnyi tükör között.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.