Az íróasztal iránt érzett nemi vágy alapos körbejárása

Állandó munkatársunk, dr. Eblegor von Trottle, a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének vendégprofesszora miniesszéjével jelezzük, hogy hamarosan megkezdjük íróasztalos témájú írásaink közzétételét.

Az íróasztal iránt érzett nemi vágy alapos körbejárása

Számos olyan szindróma létezik, amely az íráshoz, az irodalomhoz köthető. Legszélesebb körökben talán a grafomániát ismerik, de szintúgy létezik scriptomensa-mánia is, amely az írónak önnön asztalához fűződő ambivalens viszonyát fedi le.

Az írott történelemben először Seneca tett említést erről a furcsaságról, amikor az erkölcsi kérdéseket tárgyaló leveleinek, az Epistulae morales egyik darabjában kitér bizonyos Marcius Pistus nevű szenátusi tollnok esetére, akit egy ízben rajtakaptak, amint Nero császár kedvenc íróasztalát töcsköli. Seneca csupán etikai elhajlásként emlegeti ezt az esetet, s mert a korabeli Róma feslett erkölcsei között egy íróasztallal lefolytatott bizalmas közösülés jószerével föl sem tűnhetett, a scriptomensa-mániát a tudomány évszázadokon át túlfűtött alkotási kedv egy speciális, de nem túlságosan figyelemre méltó megnyilvánulásaként tartotta nyilván.

Az íróasztal iránti fizikai vonzalom újrafölfedezése és lelki alapokra helyezése a modern orvostudomány egyik úttörőjéhez, a hohenheimi Paracelsushoz köthető. Mint köztudott a mágusként és gyógyítóként egyaránt jeleskedő tudós határozta meg a gyógyítás négy alappillérét, amely a maga korában egyfajta szent Grálnak számított. Az írók és asztaluk között érzelmi alapokon létrejött kötődés szerves módon illeszkedett ebbe az elméletbe, legfőképpen pedig az első pillérbe, amely a látható és láthatatlan természet együttesét kutatta. A mendemondák szerint Paracelsus maga is gyengéd módon viszonyult saját írópultjához: mielőtt íráshoz látott volna, soha nem mulasztotta el illatos füstölőkkel megkínálni, ha pedig bort fogyasztott, egy kortyot az íróasztalra is rálöttyintett a nedűből. De lehet, hogy mindez csak szóbeszéd, mely szájhagyomány útján terjedt, mindenesetre komoly írásbeli lenyomat nem maradt utána.

A modern íróasztalkutatás létrejötte – mi sem természetesebb – a nagy osztrák lélekbúvár, Sigmund Freud munkásságához köthető. A mindennapi élet pszichopatológiája című művének van egy olyan változata is, amelyet Freud soha nem bocsátott nyilvánosságra, de a kézirat néhány fejezete valahogy túlélte az idők viharát és nemrégiben a New York-i National Institute Of Psychoanalysis alagsorában előkerült egy kupac szén alól. A Nature of Liquidity Science magazin tavaly októberi tematikus számában Jonathan F. Murok , az egyik legellentmondásosabb amerikai lélekbúvár jelentős visszhangot kiváltó cikket publikált arról, hogy az íróasztal iránti vonzódást mint szindrómát először Carl Gustav Jung írta le, még azokban az években, amikor termékeny munkakapcsolat tűzte Freudhoz. Később, amikor összekülönböztek, Freud ezt a dolgot gúnyos élccel hányta kollégája szemnére, mondván: ennél nagyobb marhaságot mélylélektani tárnamunkával sem tudna elképzelni. Jung erre azt riposztozta, hogy a sciptomensa-szindrómát valójában Freud viselkedése hozta a felszínre. A sorozatos veszekedések, torzsalkodások vége patthelyzet lett, mivel ezt a teóriát mind a ketten törölték az életművükből.

A sciptomensa-szindróma ma már elfogadott tény a modern lélektudományban. Számos íróról, alkotóról tudunk, aki nyíltan föl is vállalja ezt a másságát, sőt, az USA-ban több olyan esetet is följegyeztek, amikor egy-egy bestseller író elvette feleségül a saját asztalát. Ma már ott tartunk, hogy a világ egyes országaiban időnként íróasztal pride-okat tartanak, és küszöbön áll a jelenség jogi alapokra helyezése. A törvényhozók ezzel azt szeretnék elérni, hogy azok az írók, akik meghitt, bensőséges viszonyt alakítanak ki saját írófelületükkel, elhalálozásuk után javaikat is ráhagyhassák erre a berendezési tárgyra.

Végezetül nem kerülhetjük ki azt a kérdést, hogy ha már írók vagyunk, vagy csupán írogatunk, mennyire lehet meg bennünk a sciptomensa iránti hajlam. A válasz nem egészen egyértelmű, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy egy kicsit mindenki vonzódik a saját íróasztalához. Elég csak megfigyelni a nagy írókkal készített portréfilmeket: szinte mindegyikük telezsúfolt, nagy, rusztikus íróasztal mögött pöffeszkedik, amelyen halomban állnak a könyvek és a kéziratok. A gyakorlott pszichoanalitikus számára ebből a napnál is világosabban látszik, hogy itt bizony fétisizmusról van szó, de ne aggódjunk, addig nincs baj, amíg nem érezünk ellenállhatatlan vágyat arra, hogy meg is öleljük, csókolgassuk, végső esetben pedig meg is szodomizáljuk az íróasztalunkat. Bár a magánélet gondosan zárt környezetében ez sem igazán büntetendő.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.