Titkos fiókok

Titkos fiókok

Hosszú ideig az alagsori irattárban dolgozott, főnökeinek legnagyobb megelégedésére. Egyetlen iratot sem kellett titkosítani vagy elrejteni kíváncsi szemek elől, ugyanis Högel Brúnó minden érdeklődésre széttárta karjait. Ha én nem tudok róla, talán nincs is itt. Ennélfogva főnökeit sem zaklatták, mert nem volt mivel. Högel úr elöljárói kellőképpen értékelték beosztottjuk nyugalmat biztosító tevékenységét. Előléptették. Íróasztalt kapott a földszinten.

Első dolga volt, hogy alaposan átvizsgálja az íróasztal fiókjait, amelynek többségét üresen találta, mert elődje mindent elvitt magával. Az asztal jobboldalába illesztett aprócska fiókra véletlenül bukkant rá, s ebben talált egy papírfecnit.

Rohadjanak meg a látogatók a főnökeimmel együtt, olvasta a cetliről. Egy perc nyugalmam sincs, mert ha nem az ügyfél türelmetlenkedik, akkor az reklamál, akihez írányítottam. Hogy miért küldök bárkit is hozzá, amikor tudhatnám, minden látogató csak zavarja őt a munkában.

Ez a cetli nagyszerű tanáccsal szolgált, s Högel úr megfogadta, új munkakörében is főnökei kedvét fogja keresni. Bármilyen ügyben is állt meg asztala előtt valaki, az illetővel közölte, hogy a keresett személy nincs bent, túlságosan elfoglalt. Attól sem riadt vissza, hogy kijelentse: a keresett ügyintéző már nem dolgozik itt vagy nem is dolgozott itt soha, egyébként is a szóbanforgó ügy más hivatalra tartozik.

Előljáróinak hamar feltűnt, hogy nyugalmukat Högel úrnak köszönhetik. Jut idő kávézásra, privát telefonok lebonyolítására, ebéd utáni sziesztára. Úgy érezték, a jól végzett munkát jutalmazni kell, s ennek köszönhetően Högel úr az első emeletre került.

Itt már egy nagyobb íróasztal várta és látogatók helyett panaszos leveleket kellett szortíroznia. Ez nyugalmasabb munkakör volt, nagyobb fizetéssel. Elsőnek itt is a fiókokat nézte át. Talált is egy raklapra való reklamációt, amelyeket a felsőbb emeletekről küldtek vissza azzal a megjegyzéssel, hogy a dolgozók túl vannak terhelve, nincs idejük minden egyes kérelemmel foglalkozni. Az asztallap alatti, alig észrevehető fiókban is felfedezett egy beadványt, amire elődje alig olvasható kézírással ráfirkantotta: nem bírom tovább, mindenki engem ostromol a sérelmeivel, holott ez odafent senkit sem érdekel.

Höger úr a fejét csóválta és túlbuzgónak ítélte elődjét. Nos, gondolta, ezt a hibát én nem követem el.

Írt egy szabványlevelet, amit a titkárnő ezer példányban lemásolt és kipostázott minden kérelmezőnek. A levélben arra kérte a címzettet, hogy legyen türelemmel, ügye folyamatban van, s három-négy éven belül kielégítő választ fog kapni. Ezt követően minden beérkező levél a papírdarálóban végezte. A főnököknek ettől kezdve még kevesebb munkájuk akadt, sokan közülük már nem is jártak be dolgozni.

Egy hónap sem telt el és Höger úr már a második emeleten trónolhatott mahagóni íróasztala mögött. Megszokta már, hogy átkutassa új íróasztalát, s ezúttal is talált egy feljegyzést a legalsó fiókban. A papíron az alábbi szöveget olvashatta: ebben a hivatalban egyedül én végeztem alapos munkát, mégis érzem, hogy ki fognak rúgni.

Hát ez megtörtént, gondolta Höger úr.

Sokáig folytatta még főnökeit tehermentesítő ténykedését, mígnem egy napon magához hívatta a vezérigazgató, s közölte vele, ki van rúgva. Indokul azt hozta fel, hogy áldásos munkájának köszönhetően már senkinek sincs dolga a cégnél, s ha ez így megy tovább, lehúzhatják a rolót.

Höger úr tehát az utcára került, ahol hosszú ideig bóklászott céltalanul. Egy lomtalanítás alkalmával, a járdaszélen meglátott egy íróasztalt, amit rögvest magához vett. Otthon darabokra szedte szét. Mindez hiábavalónak bizonyult, az íróasztalt gondosan kiürítették, nem talált benne semmit. Pedig remélte, hogy titkos fiókjában ott lesz egy üzenet, mely utat mutat neki a jövőre nézve. Merre és hogyan tovább. Mert segítségért senkihez nem akart fordulni. Tudta, hogy a hivatali íróasztalok mögött léha ügyintézők pöffeszkednek, akiknek semmi sem sürgős, legszívesebben még a halált is elodáznák. Ezt persze elfogadta volna tőlük.

Szóljon hozzá