A megyebíró íróasztala

A megyebíró íróasztala

A nyomozótiszt mogorva ábrázattal kászálódott ki a távolsági delizsánsz porlepte kupéjából. Bosszúsága érthető volt, hiszen egy nyilvánvalóan bagatell ügy miatt kellett idezarándokolnia a világ végére: valaki bestiális alapossággal miszlikbe aprította a megyebíró évszázados kort megélt íróasztalát.

Az ilyesmi fővárosi körülmények között úgyszólván mindennapos eset, ám itt, az Isten bal lapockája mögött hátborzongató csoda. És mert egy olyan irattárolóról van szó, amelyben bizalmas okmányok is lapulhattak, nem csupán rongálás, hanem első osztályú bűntény az, amivel számolni kell.

Ezzel áltatta magát a nyomozótiszt, miután kurtán odabiccentett a fogadására küldött jegyzőnek, aztán útipoggyászát rábízva a jegyzővel együtt érkező hivatalsegédre, határozott lépésekkel megindult a kisváros főterén sárgálló bírósági épület felé.

A megyebíró és csinos titkárnője a gaztett helyszínén várakozott. A nyomozótiszt energikusan lépett be az eltúlzott méretű irodába, és azonnal szemébe csapódott a látvány: a míves asztalosmunkának számító bútordarab vandál módon fölaprítva, a belőle kiszóródott papírok közé dermedve idézte föl azt a fajta erőszakos múlandóságot, amellyel a nyomozótiszt munkája során lépten nyomon találkozott.

– Tartózkodtak az áldozat fiókjaiban bizalmas okiratok? – fordult a jól táplált, vidéki mércéhez képest kifejezetten elegáns megyebíróhoz.

– Nem tartózkodtak – jelentette ki a megyebíró, és egy fehér zsebkendővel megtörölte erősen verejtékező homlokát. A nyomozótiszt figyelmét nem kerülte el ez a mozzanat, mint ahogy az sem, hogy a megyebíró mellett álló, kék színű írómappát ölelgető titkárkisasszony eléggé föltűnően csinos.

A nyomozótiszt mindezt egyetlen pillantással nyugtázta, aztán zakója zsebéből előhalászta azt a kicsiny, bőrfedelű noteszt, amelybe olyankor szokott firkálni, ha fogalma sem volt, mely irányban kezdje a nyomkeresést.

– Ha nem tűntek el iratok, vajon kinek, s mi oka lehetett arra, hogy bestiális kegyetlenséggel kivégezzen egy ártatlan íróasztalt? – kérdezte a körülötte állóktól.

–  Hogy őszinte legyek… – sóhajtott a megyebíró – …fogalmam sincsen. És hogy a tanácstalanságom még vemhesebb legyen, úgy találtam rá az áldozatra, hogy az ajtó zárva volt, nem beszélve az ablakokról, amelyeket tavaly azért reparáltattunk meg, hogy egy kísértet se bújhasson be a repedésein.

– A kísérteteket azt hiszem, most hanyagolhatjuk – skribálgatott noteszébe a nyomozótiszt. – Inkább vegyük sorra azt, hogy kinek van kulcsa ehhez az ajtóhoz, vagy, hogy a meglévő kulcsokhoz ki férkőzhetett hozzá.

– A kulcsokat én őrzöm – lépett előre a jegyző. Nyugodt volt és határozott, akár a legelvetemültebb briganti.

A nyomozótiszt éppen csak ráemelte a pillantását, és máris tudta, hogy ez az ember nem lehet asztalpusztító. Olyan vékony a karja, és olyan beesett a horpasza, hogy a tollat is alig bírja el, nemhogy a fejszét.

– Hozzáférhetett még valaki azokhoz a kulcsokhoz? – kérdezte közömbösséget színlelve.

– Reggelente én nyitok és szellőztetek – mondta a csinos titkárnő pironkodva. – Így volt ma is.

– Ezek szerint a kisasszony fedezte föl a bűncselekményt?

– Sajnos igen. Kitártam az ajtót és ott feküdt az istenadta – szipogott a kisasszony. – Azt hittem elájulok a döbbenettől. Még jó, hogy Csicska úr itt sepregetett a folyosón. Ő hallotta meg a sikoltásomat.

– Csicska úr?

– Az öreg félnótás Csicska Géza bácsi – mutatott a megyebíró a nyitva hagyott ajtón besettenkedő öregre. – Nem kell tartani tőle, hülye, mint az atom, tehát ártalmatlan. Csupán felebaráti szeretetből tartjuk itt, mert a söprögetésen kívül mást nem lehet rábízni.

– És mi történt azután, hogy Csicska úr meghallotta a kisasszony velőtrázó sikoltozását.

– Nem is volt velőtrázó… – szabadkozott a titkárhölgy bátortalanul. – Csak annyit mondtam, hogy: Jesszusatyaúristen, de annyira jó itt az akusztika, hogy mindenki becsődült.

– Én érkeztem harmadiknak – mondta a jegyző.

– Én pedig ötödiknek – törölgette a homlokát a megyebíró.

A nyomozótiszt gyors fejszámolást végzett.

– Ezek szerint volt egy negyedik érkező is.

– Ördöge van bodzából! – dörmögte egy hang a folyosóról, aztán az ajtófélfák rámájában megjelent egy szépnövésű, harcsabajuszú parasztlegény.

– Maga meg kicsoda? – nézett föl a papírmunkából a nyomozótiszt.

– Kajd János vagyok, a parádés kocsis, instálom tisztelettel – biccentett a parasztlegény. – Én jöttem negyediknek.

A nyomozótiszt ráemelte a kocsisra a tekintetét. Erőtől duzzadó, köpcös magyar legény állt előtte, lerítt róla, hogy furmányos magabiztossággal bánik ustorral, lapáttal és baltával is, ha úgy hozza a helyzet. A dolog fizikai paramétereit tekintve tehát csakis ő lehetett az elkövető. Csak a motivációját kellett kiderítenie. Elgondolkodást színlelve nézegette az asztal roncsait, amelyek már nemcsak, hogy kihűltek, hanem bele is kövültek a bútormerevség állapotába. A társaság pisszenés nélkül ácsorgott mögötte. Tovább fokozva a feszültséget, a nyomozótiszt ekkor kinézett az ablakon, le a déli napmelegbe burkolt, nyári fényekkel glazúrba vont főtérre, ahol egy árva lélek sem tartózkodott. Valószínűleg akkor sem lehetett ez másként, amikor a galád tett elkövetője hangos fejszecsapkodás közepette aprította az íróasztalt. Nem kellett hozzá túl nagy kombinációs képesség, hogy a nyomozótiszt kiderítse: ezen a civilizációtól elzárt helyen évtizedekre visszamenőleg ez volt a legizgalmasabb történés, ami ráadásul logikátlan és megmagyarázhatatlan.

Sokéves rutinját és zsebóráját elővéve regisztrálta, hogy már ebédidő van, és hogy itt bizony valamilyen bosszú lehet a háttérben. De miféle bűntett az, amit egy íróasztalon kell megbosszulni? Aláírhatott valamit a megyebíró, ami rosszul érintette a parádés kocsist? Ilyesmi aligha lehetséges. A kocsis, mint egyedüli számításba vehető elkövető, más indíttatásból cselekedhetett. Gondolkodjunk egy kicsit az ő fejével: mi az, ami miatt egy ilyen zsánerű ember fölcseréli az ustort a fejszével?

A megyebíró finoman megköszörülte a torkát, de hogy mire akarta rávenni a nyomozótisztet, azt csak ő tudhatta. Az mindenesetre elfordult az ablaktól, és a kocsishoz lépett:

– Asztalgyilkosság megalapozott gyanúja miatt ezennel letartóztatom!

A szobában lévők a következőképpen reagáltak erre: a letartóztatott szeme sem rebbent, a jegyző zavartan megigazította a kézelőjét, a megyebíró elvörösödött és csuklást színlelt, az öreg Csicskás megvakarta a tarkóját, a titkárnő pedig elpityeredett.

A nyomozótiszt számára ezzel összeállt a freskó. Hátratett kézzel állt meg a szoba közepén, majd tekintet nélkül a jelenlévők lelki érzékenységére, kórbonctani alapossággal beszélni kezdett.

– A tényfeltárás során arra a megállapításra jutottam, hogy az áldozat, mármint az íróasztal, tevékeny közreműködője volt a bíróságnál titkárnői minőségben foglalkoztatott ifjú hölgy és munkáltatója között kialakult, a bizalmasnál valamelyest elmélyültebb kapcsolatnak. Az összetört asztal lapjának darabjait megszemlélve lehetetlen volt nem észrevennem, hogy egy női fenék formájú részen lekopott róluk a lakk, ami arra enged következtetni, hogy sokszor egymásután fölforrósodott női fenékkel kerültek interakcióba. Mivel ez a bútordarab a hölgy munkáltatójának tulajdona, kézenfekvő, hogy a reáfektetett, és a lakkréteg lekoptatásához vezető hői hátsóhoz az említett úrnak tevékeny köze van. Mindezt a köreinkben jelen lévő hölgy szoknyáján keletkezett és jól láthatóan kivasalhatatlanná kövesedett makacs ránc és a szintén köreinkben jelen lévő munkáltató úr zavart idegessége bizonyítja. Az asztal emiatt az elkövető szemében cinkosa, mi több falazója lett annak a személynek, akit az elkövető alacsony beosztása miatt nem vonhatott felelősségre. Hölgyeim, és uraim! Ha egy kocsis féltékeny lesz, nem habozik fejszét ragadni, hogy azon az oktalan tárgyon töltse ki a bosszúját, amely véleménye szerint minden bajának okozója. De hogy a többiek se érezzék magukat teljesen ártatlannak, nem hiábavalóság rávilágítani arra, hogy mindezt csak segítséggel vihette végbe. Per pillanat arról van szó, hogy a jegyző úr, aki szintén a csinos titkárnőre aspirált, készséggel átadta a kulcsot a kocsisnak, aki viszont nem hozhatta volna be az épületbe a baltát az öreg Csicska közreműködése nélkül. Tőle ugyanis senki nem kérdezné meg, miért flangál baltával ott, ahol egyébként erre sem oka, sem lehetősége nincsen. Így aztán elmondhatjuk, hogy a szegény, kiszolgáltatott íróasztal elleni cselekményből mindnyájan kivették a részüket, ki így, ki úgy. Az ügy ezzel mindannyiunk számára megnyugtatóan lezárult, mert megállapítható, hogy a bűntett nem hordoz magában államrend-ellenes felhangokat vagy egyéb politikai indítékot. Az esetleges kártérítési igényeket majd polgári peres úton rendezzék le egymás között, ám előtte árulják el, hol lehet ebben a porfészekben ebédelni.

–  Itt szemben, a Vörös Kakriban! Príma náluk a pacal! – készségeskedett a jegyző, és már mutatta is az utat a nyomozótisztnek, aki emiatt néhány pillanatig azon tűnődött, hogy tán mégiscsak tévedett, és ez a nyápic alak a valódi kulcsfigura.

A keménykötésű, jó svádájú kocsis derűs nyugalma ugyanis arra engedett következtetni, hogy túl van már azon, amely után egy göthös, aktakóros jegyző csak vágyakozhat. Legfeljebb pénze lehet kevés, de azt némi asztalcsapkodás után megszerezheti, pláne, ha a csapkodást fejszével végzi, megbízatásból. Szerencsére mindez most már nem nagyon számított, mert hiszen a nyomozás végére odakerült a pont.

A Vörös Kakrihoz közeledve pedig egyre csábítóbban hömpölygött szembe a frissen főzött pacal illata.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.