A tökéletes íróasztal

A tökéletes íróasztal

1972-ben költöztek be a házba, ők voltak az első lakók. Gábor valahogy elintézte – sundám-bundám, mondta, és kajánul nevetett –, hogy az első emeleti középső lakás legyen az övék. – Ez a legjobb – magyarázta neki heves kézmozdulatokkal –, mert a földszinti ablakaira rácsot kellene tetetni, meg hideg is lenne télen, ezt meg két oldalról fűtik. Három lakás volt minden emeleten. Ahogy teltek az évek, aztán az évtizedek is, cserélődtek a lakók. Ők itt maradtak, csendesen megöregedve egymás mellett. Példaként emlegették a házasságukat, hiszen, bár gyermekük nem született, szépen éltek.

Gábor lassan, de biztosan lépkedett fel a ranglétrán, végül docensként ment nyugdíjba. Pedáns volt, elegáns, intelligens, alapos és naprakész tudását elismerték szakmai körökben is, a diákjai rajongtak érte. Meg a diáklányok – gondolta fanyarul. Ő meg titkárnő lett a közgazdasági érettségijével, s az is maradt. Nem is akart mást. Valahogy kimaradtak az életéből a nagy vágyak, az izzó szenvedélyek.

Gábort a villamoson ismerte meg, banális találkozás volt, mégis sorsszerű. Amikor leszállt, az ülésen felejtette a bérletét, a férfi másnap hozta el. Sokáig fogta a kezét, egész közel hajolt hozzá, mentolos volt a lehelete, és nyugodt a hangja, amikor azt mondta neki, hogy ő lesz a felesége. Ő meg csak állt ott sután a huzatos lépcsőházban, szorította a kopott irattartót, és elnézett a Duna felé, de nem felelt. Gáboron vajszínű ballonkabát volt és kék selyemsál. Apja akkor tántorgott haza a közeli kocsmából, és durván rászólt, hogy ne bámulja azt a lányos képű alakot, hanem főzze meg a vacsorát. Szótlanul ment be a konyhába, krumplit főzött, levesnek. Egy hónap múlva nagykorú lett, és két tanú előtt összeházasodtak. Gábornak komplett bútora volt, a nagyszobában minden elfért. A fő helyre a neoreneszánsz, ónémet íróasztal került. Remek darab és egyedi – mondta elégedetten a férje-, s óvatosságra intette a nehéz teher alatt görnyedő szállítókat.

Az ablak alá tették, ahova a férfi irányította a pakolást. Ott is maradt a masszív, szép bútordarab. Sötét erezetű, rejtett fiókos, térbe állítható. Ahányszor vendégek jöttek, ez volt az első, amit meg kellett hallgatniuk. Hogy így az asztal, meg úgy, a hátulján is olyan a faragás, mint két oldalt, igazi műremek. Ő utálta. Az első pillanattól kezdve. Utálta, mert uralta a szobát, pöffeszkedett, az ablakot is csak óvatosan, résnyire lehetett kinyitni. Meg se közelítette. Nem azért, mert Gábor megtiltotta, és a kulcsokat mindig gondosan magával vitte. Eszébe se jutott, hogy kihúzzon egy fiókot, vagy rátegyen fényes lapjára valamit, írni meg pláne nem akart ott semmit. Néha elképzelte, hogy elköltöznek, és a csodálatos íróasztalt nem viszik. Néha titokban kinyújtotta rá a nyelvét, de aztán összerezzent, komoly felnőtt nő nem kekeckedik egy íróasztallal.

Amikor Gábor meghalt, fura módon első gondolata az volt, hogyan fogja ezt megmondani a tökéletes asztalnak. Mert, vele ellentétben, az volt. Tökéletes, s talán azért dühítette annyi évtizeden keresztül. Meg azért, mert Gábor láthatóan szerette. Néha puha ruhával megsimította, és dünnyögött neki valamit, idegen nyelven. A temetés után egy hónappal nézegetni kezdte a hirdetéseket, s találomra felhívott egy számot, ami antikvitásokat vásároló üzletet hirdetett. Megegyeztek az időpontban, s ő a szoba közepén állt, magas sarkú papucsban, nyaka körül kis pöttyös kendővel. Dudorászott, s óvatosan megközelítette a terpeszkedő asztalt, kezében megcsörrent a kulcscsomó. A középső fiókkal kezdte, oda se nézve kirántotta, mindenféle irat meg régi levelek hullottak ki belőle. Az oldalsóban kis ékszeres doboz mellett fényképalbum. A képeken Gábor állt a csodaasztal mellett, a másik oldalán egy kisfiú, majd ahogy teltek az évek, nagyfiú, fiatal ember, az utolsó képen úgy jó harmincasnak nézte. A dátum azt mutatta, hogy minden évben készült egy kép. Az utolsó tavaly. Annyira hasonlított a fiatal Gáborra, hogy egy percig se volt kétsége. Leült a szőnyegre, ráhajtotta fejét az albumra, és nem nyitott ajtót, amikor megjöttek a rakodók, hogy elvigyék az asztalt.

Megsimogatta a faragott szőlőmintát, és óvatosan visszapakolt mindent a fiókokba. A kulcsokat betette Gábor kabátjába, ami ott lógott a fogason. Az íróasztalra rásütött a nap, kis porfelhő húzott rejtélyes vonalakat a mindig csillogó felületre. Már nem is tűnt annyira tökéletesnek.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.