Földre szállt íróasztal

Földre szállt íróasztal

Ez akkor volt, amikor az 1970-71-es tanévben utoljára megszólaló csengő a totális szabadság impresszióját, reményét vetítette előre. Tudtam, hogy édesanyám egy héten belül összecókmókol bennünket a húgommal, ruhatárilag készülve sarkvidéki időjárásra és hőgutával fenyegető, rekkenő melegekre egyaránt.
Az utazás a nap nagy részét kitöltötte. Kaposvártól már fennhangon soroltuk a megállókat, így keltve a feleslegesség érzését a kalauz bácsiban, és amikor a helyi kofavonat becsühögött a kis somogyi faluba, a városi jólneveltség maradék máza is lepattogott rólunk, anyánk levegőben lógó pofonjainak ellenére.

Néhány kilométer gyaloglás, a célegyenesben egy enyhe emelkedő megmászása után megérkeztünk gyerekkorunk Kánaánjába. Alig vártuk, hogy a vicinális másnap visszavigye szüleinket a városba, a kis lakótelepre.

Azon a nyáron már a tizenkettedik évemet tapostam. Bömböltettem a csöves rádión a Rolling Stones-t, Csöpi kutya két lábon kepesztetve lötyögött velem a Chirpy chirpy cheep cheep-re, és együtt búgtam Koncz Zsuzsával, hogy Je’t aime.

Miután ily’ módon kitomboltam magam, vágytam a nyugalomra. A kis faluvégi ház kertje tele volt nektár, föld, gyümölcs, és tisztaság illatú csenddel. Amikor csak tehettem, lesétáltam a kert végébe. Ahogy távolodtam a gazdasági udvartól, úgy gyengült a tyúkok kárálásának, kakas kukorékolásának, a kacsák hápogásának zenebonája.

Az akkor óriásinak tűnő kert végében két meggyfa állt őrt. Mindkettőt megmásztam, többször is – és a nagyobbikon berendezkedtem. Alsó ága még elérhető magasságban nőtt. Megkapaszkodtam benne, lábammal felaraszoltam a törzsön, és szinte belefordultam az ágak hármas elágazásában keletkezett fészekbe. A fa olyan dús lombozatot növesztett, hogy ha csendben voltam, senki nem tudta, hogy az ágak között élvezem az egyedüllét megfizethetetlen perceit, olykor óráit. A lombsátor alkalmas volt az álmodozásra, nagy tervek szövögetésére, tervezgetésre. Az ágak között kikukucskálva a házig is elláttam. A kert folytatásában az Új Élet Tsz gabonaföldje húzódott. Milliónyi aranysárga, hullámzó búzakalász simogatta az ég alját. Idilli környezetben, bár kissé nehézkesen – hátamat az egyik ágnak támasztva, a papírt egy kemény alátéttel megerősítve a derékmagasságban elhajló ágon egyensúlyozva – írtam haza a barátnőimnek rövidke leveleket.

A nagy álmodozások, és a fán való írás fizikai megvalósíthatósága nagy tettekre sarkallt. Füzetvadászatba kezdtem.  Kockásat találtam, valami régi matek-gyakorlót – de a célnak megfelelt. Azt hiszem, amikor az ember írásra adja a fejét, akkor azonnal regényben gondolkodik. Az első néhány oldal nyilván nehezen születik meg, a többi pár száz szinte magától jön! De hát nekem addigra összeállt a fejemben első bestsellerem sztorija. Tehát, regényt kezdtem írni. A meggyfa ága törte a fenekemet, én meg a fejemet, aminek hatására szaporodtak a sorok az egyébként jobb sorsra érdemes matekfüzetben.

Napi rutinná vált az írás, élveztem, ahogy – érzésem szerint – gördülnek az események, a sztori titokzatosságáról már nem is beszélve!

Esős napokon szinte fizikailag fájt, hogy nem kereshettem fel a „dolgozószobámat”. Olyankorra maradt a minden egyéb. Unatkozásra akkor sem jutott idő.
Amikor végre megint kisütött a nap, felszáradtak a pocsolyák, s a fákról sem ömlött literszám a leveleken hatalmas cseppekbe gyűlt esővíz, hónom alá csaptam az addig rejtekében lapuló regénykezdeményt, toll a zsebbe, és magamra erőltetett nyugalommal leballagtam az én meggyfámhoz. A napokig tartó esőzés elfektette a fa alatti, ritkás gaz-szőnyeget, de most valahogy mégis másként nézett ki, mint vihar után általában. Szinte megsajnáltam a nyomorultul festő gyimgyomokat, amik úgy lapultak a földhöz, mintha egy eltévelygett elefántcsorda tört volna át rajtuk. Fogaim közé szorítottam a füzetet, megkapaszkodtam az alsó ágban, és fellendültem a fészekbe. A mozdulat félúton megakadt. A fa ágai között két deszkaszerkezetet pillantottam meg: egy kisebbet és egy valamivel nagyobbat. Az első hökkeneten átesve tovább erőlködtem a feljutással. Aztán elállt a lélegzetem. Az ágak közé valaki egy ülőalkalmatosságot és egy asztallapnak látszó valamit erősített. A durván megmunkált, de szálkátlanított deszkákból összerakott asztalkára tettem a füzetet és tollat, majd kipróbáltam a széket. Először csak óvatosan, alig érintve, majd egyre bátrabban helyezkedtem el rajta. Rákönyököltem a megfelelő magasságban elhelyezett lapra és némi fészkelődés után végre fülig szaladt a szám. A nagyapám! Biztos, hogy ő ténykedett a kis angyalkájának, – mert így hívott – hiszen az elmúlt napokban nem is egyszer bőrig ázva jött be a lakásba. Akkor dünnyögött valamit a nyúlketrecek javításáról, száraz ruhát vett magára, és vagy újságot olvasott, vagy valami mókán törte a fejét.

Drága nagyapám, már akkor is a hetvenet verte! Hogyan juttatta fel a deszkákat, és szerelte össze a fán – a mai napig nem tudom. Akkor csak egy hatalmas puszival köszöntem meg, szó nélkül, hiszen ez a mi, kettőnk titka volt – kimondva talán megtört volna a varázs. Ő sem beszélt róla soha, csak mosolyogva kacsintott, amikor látta, hogy a kert végébe lopakodok.

Miről is jutott ez az eszembe? Talán, a pár napja még a műhelyben árválkodó öreg cseresznyefa íróasztalról. A beszűrődő fénycsóvában apró porszemek szállingóztak. Amikor leülepedtek, betakarták az íróasztal tetejét, ami az elmúlt 50-60 év viszontagságait tükrözve, a meggyfa-ági asztalkám deszkalapjához vált hasonlóvá.

Az asztal erdész nagyapámé, az utolsó Eszterházy herceg erdészének munkaasztala volt. Szerettem hallgatni igaz meséit az erdőről, amit imádott, a hercegről, akit intelligens, kellemes, barátságos embernek írt le. Ahogy néztem a szúette bútordarabot, lelki szemeim előtt megjelent papikám szálas alakja, amint a termetéhez kicsinek tűnő asztalnál ül. Amikor előszedte a papírjait, vonalzókat, töltőtollát – azt is őrzöm az íróeszközeim között -, és kifaragta a ceruzáit, kérés nélkül elcsitultunk. Vágyakozva néztem az asztalt, s bár nagyon szerettem volna kipróbálni, milyen lehet előtte ülve dolgozni, sosem tettem rá kísérletet. Nem mintha nagyapám megtiltotta volna, hanem mert úgy éreztem, semmi keresnivalóm ott, ahol komoly munka folyik.

Az íróasztalt egy erdész munkatársa készítette neki ajándékba, nagyrabecsülése jeléül. Látszik rajta, hogy nem szakember keze munkája, de az is, hogy aki csinálta, tisztelte a fát is, és a megajándékozottat is. Egyszerű, dísztelen, mondhatni stílustalan darab, aminek négy kis tuskólábát teljesen lezabálta a farontó bogár.  Két oldalán fílungos ajtó rejt egy-egy polcot, középen az idők során bedagadt, döccenve járó fiók. Még az eredeti kulcs forog a zárakban, amiket veretes kulcscímer díszít.

Sokáig a ház legkisebb szobájában állt, aztán nagyapám halála után virágok kaptak rajta helyet az üveges verandán. Jól el is ázott a teteje a locsoláskor ki-kilöttyent víztől.

Amikor nagyanyám már a 90. évét taposta, szinte megesketett, hogy az íróasztalt nem engedem kidobni, elkótyavetyélni. Megtartottam az ígéretemet. Az asztal felújítva, régi-új fényében tündökölve szokja a villanylámpa és laptop társaságát. Én pedig megilletődöttséggel ülök le elé dolgozni. Olyankor eszembe jut a meggyfára szerelt első íróasztalom, és szinte hallom nagyapám hangját: „Jó munkát, angyalom!”– miközben cinkosan lekacsint rám az égi erdők fái közül.

 

4 Megjegyzés ehhez a témához: "Földre szállt íróasztal"

  1. Haranth Erzsébet   2018-06-26 at 16:28

    Nagyon megérintettek a soraid, a papa emléke meg is könnyeztetett…
    Köszönöm az élményt! ☺

    Válasz
  2. Mari   2016-05-04 at 22:34

    Drága Rita! Jó volt olvasni. Sok emlék,érzés jött elő… Célt ért! Köszönöm!

    Válasz
  3. regenytar
    regenytar   2016-05-04 at 08:44

    Reméljük, ez a kedves biztatás inspirálni fogja szerzőnket a további munkára. 🙂

    Válasz
  4. Mohai Ágnes   2016-05-03 at 20:16

    Nagyon tetszett, átéltem gyerekkorom nyarait, nagyszüleimnél 🙂
    Köszönöm Rita, szívesen olvaslak!!!! 😊

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.