Tükrök, letakarva

Tükrök, letakarva

1947. február 2-át mutatott a naptár, amikor a kisváros főutcáján álló, szépségét még romjaiban is óvó villa előtt megállt egy sovány, hórihorgas férfi. Kalapját szemébe húzta, arcából csak pirosra fagyott orra látszott ki, de a metsző hideg szélben, hócsapkodásban egy lélek se járt arra, aki felfigyelt volna az idegenre. Mert csak idegen lehetett, prémes kabátjában, kezében bőrönd. Kockás bőrönd volt, feltűnő.

A férfi kis tétovázás után lenyomta a kiskapu kilincsét, és már bent is volt a kertben. Ott már egyenes derékkal haladt a festett üvegablakos veranda felé. Csak néhány ablakszem volt keménypapírral helyettesítve, a többi épségben átvészelte az elmúlt éveket.

A házat körülvevő föld kopár volt, a gyümölcs- és díszfák helyén kis hókupacok ültek, a gallyak, vastag törzsek elhamvadtak a kályhákban. Az egyik kéményből most is bodor füstfelhő szállt az ég felé. A férfi megborzongott, ahogy egy pernyedarabka a lába elé hullt. Visszanézett az utca felé, de csendes volt minden. Az állomáson ő szállt le egyedül, a fiatal vasutast – fél karján zihertűvel feltűzve a kabát ujja – sose látta.  Igaz, évek teltek el azóta – gondolta –, hogy mindenkit elvittek. Jankát meg a karjában szendergő kislányt még biztonságosnak vélt helyre tudta vinni, barátokhoz, de mást már nem tehetett. Gyorsan bekopogott az ajtón, félve, pedig azt hitte, elmúlt, elfelejtődött ez az érzés is, mint annyi más.

Kisvártatva óvatosan nyílt az ajtó, s egy sovány kislány állt ott, szemei pont olyanok, mint Jankáé. Leguggolt, hogy egy vonalban legyenek ezek a sötét szemek az övével, a letett bőrönd oldalára dőlt. Nem szóltak, csend volt, a konyhában edény zörgött, majd egy ismerős hang hallatszott, dallama magasra ívelt.

– Jött valaki, kicsim? – s már kopogtak is sietősen a léptek,s ott állt Janka, barna hajában ősz szálak, szép sima homlokán ráncok, kidolgozott kezét hirtelen kapta a szája elé. A férfi nehézkesen állt fel, talán az a két lépés az asszony felé, az volt a legnehezebb.

Sokszor elképzelte ezt a pillanatot az első néhány hónapban, de ahogy egyre kevesebb lett körülötte az ismerős, ahogy egyre inkább csak a túlélés számított, már babonából sem merte felidézni felesége kedves arcát, nehogy bajt hozzon rá, onnan messziről. Nincs tegnap és holnap sincs, csak ma van – ezt mondogatta, amikor a nehéz köveket cipelte egyik oldalról a másikra, teljesen feleslegesen.

Ezt mondogatta, amikor fagyott krumplit rágcsált, amikor vonszolta magát a sárban, és maga se hitte el, amikor vége lett. Beteg volt, nevét, nemzetiségét nem mondta meg, hányódott-vetődött, idegenek döntöttek sorsáról, míg végül haza tudott jönni.

Nem tudta, mi vár rá, nem tudta, várja-e valaki.  Most itt álltak az ismerős bútorok között, a kislány értetlenül nézte őket, ahogy a kezük összefonódott. A falakon tükrök lógtak, kicsik és nagyok, némelyik díszes keretben, néhány csak úgy a falba vert szögön lógott.

A férfi megszámolta, 17 volt. Mind letakarva. Janka sóhajtott, és a legszélsőről, a legnagyobbról leszedte a fekete leplet.

A tükör fényesen felragyogott, ott látszódtak benne, mind a hárman.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.