Kavicsok

Kavicsok

Kimerülten botladozott a csapatunk az osztrák Alpokban. Háromezer méter magasságában lehettünk. Éppen egy nyugodt, kristálytiszta tengerszem mellett haladtunk el, melynek mélykék vizén megcsillant a nappali égbolt. Hátunk mögött a Mölltal gleccser csúszós, göröngyös útja húzódott végig, lehetetlen távolságokban. A tengerszem végén egy száraz, dombos helyre érkeztünk, mely tele volt kisebb-nagyobb mohás sziklákkal, apró, szürke kavicsokkal, erre-arra néhány fűcsomóval. A széle meredeken ívelt lefelé a távolba, ismeretlen tájakra. Itt a tanárnő néhány perc pihenővel szánt meg minket.

A nap közvetlenül felettünk sütött, az idő melegebbre fordult, a jó hegyi levegőtől rögtön felélénkültünk. S habár fáradtak voltunk, soha nem lehettünk volna elég fáradtak ahhoz, hogy a szanaszét heverő kövek jelentős részét meg ne próbáljuk lehajítani a lejtőn, gyönyörködve a görgetegek látványában.

Ebben a derűs pillanatban lépett egy hozzám barátom megmagyarázhatatlanul borongós, sőt dühödt arccal. Úgy tett, mintha csupán a véletlen sodorta volna éppen mellém, s karba tett kézzel, szigorúan nézett el mellettem, szikrázó szemekkel követte végig a kövek rögös útját le a meredeken. Éreztem, hogy meg kell szólítanom:

– Valami baj van? Olyan komornak tűnsz.

Továbbra se nézett rám, de azért egy idő után kinyögte végre, ami a szívét nyomta:

– Vajon felfogják, mit tesznek? Azok a kövek több tízezer éve is itt lehetnek háborítatlanul. Hogy van merszük csak úgy elhajítani őket a helyükről?

Többet nem is szólt, nem figyelte tovább a „rémtettet”, elindult valahova csak úgy toronyiránt.

Lehet, hogy igaza van? Bár értettem, mi bántja, nem gondoltam, hogy szégyellnem kéne magam a kövekkel való játék miatt. Ezek a kövek előbb-utóbb úgy is elkerülnek innen, szétporladnak, lehet már ide is máshonnan érkeztek. Odalent is eltölthetnek újabb tízezer évet nyugodtan. Miért lenne feltétlenül az a természet rendje, hogy minden örökre mozdulatlan?

Mikor elindultunk visszafelé, még utoljára körbenéztem. Nem végeztünk jelentősebb pusztítást. Később az említett tengerszem fenekét szintén megpakoltuk a partról szedett kavicsokkal. A felkavart víz látványára a barátom arca ismét görcsbe rándult, de jó szokása lévén az egészet elképesztő sebességgel elfelejtette, én úgyszintén.

A nap további részében még további kalandokban volt részünk a hegyekben. Estefelé megérkeztünk a busszal a szálláshelyünkre, én pedig halálfáradtan terültem el az emeletes ágyunk felső szintjén. Alattam volt a barátom helye, aki egy kicsit késett. Addig is átgondoltam a nap eseményeit. Eszembe jutott persze a kavicsos eset is.

Ekkor hallottam meg az én jó barátom lihegését az ajtónál. A kilincs lassan, nyikorogva fordult, s ő nehézkesen vonszolta be magát a szobába. Az ajtófélfának dőlve vett egy pillanatnyi pihenőt, majd megirányozta az ágyat. A szuszogása betöltötte a szobát, a fáradtságtól remegő karjával markolta a vállán lógó táskáját. Az ágyhoz érve győzedelmes lendülettel a takaróhoz vágta a motyóját. Kihúzta magát, homlokáról letörölte az izzadságot, majd leguggolt, és lassan kicipzárazta a táskáját. Diadalittas tekintettel helyezte el nagyon finoman az új szerzeményeit a paplanon. Két ormótlan, szürke követ.

Kiült az arcomra a meglepettség, s egyre értetlenebbül szemléltem a büszke tulajdonost. Minekután olyan kiválóan prédikált a természet nyugalmának megzavarása ellen, nyilván van valami meggyőző érve, amivel meg tudja magyarázni ezt az ellentmondásos helyzetet. Szóra nyitottam a számat, de aztán inkább csak csöndesen bámultam rá.

A barátom hirtelen rám pillantott, majd zavartan elfordította a tekintetét. Egy ideig idegesen dobolt a kezével, nyilván pontosan tudta, még mindig emlékszem a reggeli monológjára. Aztán a kincseit megbabonázva bámulta tovább, s magyarázatképpen csak annyit mondott:

– Remélem, tetszik majd anyukámnak.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.