Tükörszilánkok

Tükörszilánkok

Fáradtan csúsztatta a felmosórongyot a vödörbe. Vasárnap este van. Már megint az egész hétvégéje ráment a ganézásra, mosásra, vasalásra, főzésre.

A nagyobbik fia utálja a felesége főztjét. A legváratlanabb időpontokban bukkan fel éhesen, valami ételért könyörögve. Persze megvárja, amíg anyja frisset készít neki. A kisebbik meg folyton bejelentés nélkül állít be az unokával, hogy nincs kire hagyni, de ugye, nem baj, hiszen erre vannak kitalálva a nagymamák. Idétlenül vigyorog is, amikor megjegyzi, hogy a mama úgysem megy soha sehova. Hát hova menne, mikor menne, ha a családja osztja be az idejét!?

A saját dolga marad hétvégére, amikor végre-valahára ő is letehetné magát a kanapéra, tévézhetne, olvashatna, vagy sétálhatna egy nagyot a parkban, ahogy azt már régóta tervezi. Az azért durva, hogy amíg az emberek többségének bakancslistáján külföldi utazás, tengerlátás, hegymászás, ejtőernyős ugrás, sztárokkal fotózkodás, és hülyébbnél hülyébb kívánságok sorakoznak, addig ő évek óta legfeljebb a közeli parkba szeretne eljutni. De nem, neki még ez se’ jön össze! Az élete ráment arra, hogy mindig a mások óhaját lesse, mindig a mások kívánságát tegye a sajátja elé, és mindig ő mondjon le mindenről, hogy mások elérhessék a vágyaikat. A hab a tortán az, hogy néha az exét is beeszi a rosseb, mindenféle idióta ürügyekkel, ami aztán azzal végződik, hogy ő megsajnálja, megkávéztatja, és pár százas „kölcsönnel” kisegíti, hogy sörözhessen egyet a haverokkal. Mint régen. Erre ment rá a házasságuk – többek között.

Hányszor mondták neki: Nézz a tükörbe! Anyja még azt is hozzátette: …te szerencsétlen.

A férje csak annyit mondott lesajnálóan: ugyan, kinek kellenél rajtam kívül? Nézz már tükörbe! Aztán szétmentek, a férje hangoztatta széltében-hosszában, hogy elhidegültek egymástól, neki ez a nő már nem kell, – megfeledkezve arról a jelenéktelen apróságról, hogy ő, a lekicsinyelt asszony tette ki a szűrét az egyre többször részegen hazatérő urának.

Feltápászkodott a vödör mellől, kezét a kinyúlt melegítőbe törölte és belepillantott az itt-ott már vak tükörbe.

Hosszan vizsgálgatta az őszülő hajú nőt, aki szenvtelen arccal nézett vissza rá. Megnyalta a mutatóujját, és végighúzta kócos szemöldökén. Aztán a másikat is megigazgatta. Tenyerével végigsimított az arcán, a füle mellett megállította a mozdulatot és kissé megfeszítette a bőrt. Végül hagyta, hogy a gravitációé legyen az utolsó szó. Elfordította a fejét jobbra, majd a másik profilját is megnézte. Nagyon nem tetszett neki, amit látott. Pedig szép lány volt valamikor. Tükörképe szemébe nézett és hangosan, keserűen felnevetett. Minden nő ezzel vigasztalja magát ötvenen túl. Ahogy tovább mustrálgatta az arcát, egyre erősödött benne a meggyőződés, hogy még sincs minden veszve. Kirángatta a faliszekrény nehezen járó fiókját és beletúrt. Kell itt lennie még egy darabka rúzsnak… meg is van! Divatjamúlt, nyilván, hiszen több éve felejtődött itt. Lecsavarta a kupakját, és alsó ajkára kent egy keveset a besűrűsödött masszából. Ujjával tudta csak egyenletesen eloszlatni a már ízén is érezhetően avas, csomós pirosítót. Vizsgálgatta azt a rúzsos szájat, ami évekig hallgatott. Nem is rossz a végeredmény. Mért is nem használta a megvásárolt kozmetikumait? Ja, hát mert titokban vette őket, a férje megtiltotta, hogy magára kenje, mert mint szajkózta, csak a cafkák festik magukat. Ő pedig gyenge volt veszekedni vele. A munkáját smink nélkül is el tudta látni, válás után meg működtek a beidegződések.

Ahogy ezt végig gondolta, egyre paprikásabb lett a hangulata. Dühösen csapott a fiók elejére, ami az ütéstől a helyére szaladt, de a tükör nem bírta a megpróbáltatást. Csilingelve hullott darabjaira, a frissen mosott kőre.

Döbbenten nézett a fénylő cserepekre. Neki még az se jár, hogy pár percig azt higgye, ő is számít, hogy magával is foglalkozzon.

Leguggolt a tükörszilánkok mellé és komótosan szedegetni kezdte őket. Egyesével. Belenézett az elsőbe. A csillogó darabkában látta magát, amint az első randijára készülődött a későbbi férjével. Milyen hamvas, naiv volt. És szép. Tűnődve ejtette a cserépdarabot egy kiürült szappantartóba. A másodikba nézve látta magát, amint egy miszlikbe tépett papírt gyűrögetve sír a konyhában. Az értesítés volt arról, hogy felvették a főiskolára. Újult indulattal dobta ezt a cserepet is a szappantartóba. A következő tükördarabokba tekintve is látta, felidézte életének fontos, de nem mindig örömteli pillanatait. A sokadik karácsony, amikor ő egy üveg drága whiskyt kapott az urától, amit aztán az jóízűen megivott, a gyerekei születése, az apja halála, a második műszakos takarítás egy irodaházban, az unoka megszületése, az első pofon a férjétől, amit követett a többi,… sok-sok kisebb-nagyobb történés, ami odáig vezetett, hogy már önmaga is semmibe vette magát. Megrázta a fénylő darabkákkal teli szappantartót és kajánul elmosolyodott. Na, megálljatok! Leült a tévé elé, a szappantartót a dohányzóasztalra rakta, és bár bámulta a képernyőt, fogalma sem volt, mit adnak – el volt foglalva a terveivel. Mert voltak. Hirtelen elhatározásból születtek, de eldöntötte, hogy nem enged belőlük. Alig várta, hogy hétfő legyen.

Másnap reggel beteget jelentett, és besétált az első fodrászhoz, aki az útjába akadt. Keresett egy kozmetikust is, és bár hosszú időt töltött nála, a végeredmény magáért beszélt. Maradék dugipénzén, amit azért őrizgetett, mert valakinek egyszer csak úgyis kölcsön kellene adnia, most vett egy ruhát. Saját magának. Újat. Üzletben, nem a turiban. Alig várta, hogy haza érve újból felpróbálja.

Már a délutánba szaladt az idő, át is villant az agyán a gondolat, hogy biztos kereste már valamelyik fia, de visszalassította ösztönösen megszaporázott lépteit. Befordult a háztartási boltba és vett egy új tükröt. Az utca végén lakó Bélához is beugrott, aki komoly mesterember hírében állt. Az meg is ígérte, hogy másnap felszereli a törött helyére.

A következő napokban, hetekben környezete értetlenkedve figyelte. Nagyobbik fia eztán minden alkalommal korgó gyomorral kullogott haza tőle, a kisebbik egyre gyakrabban találta magát zárt ajtó előtt, a volt férjének pedig napról-napra szorosabb lett a valaha nagy mellénye.

Jól érezte magát. Gyakran bekapcsolta a rádiót, zenét hallgatott, dudorászott. Nem ritkán belépett az új tükör elé, amire körbe-körbe felragasztotta a törött cserepeket – mintegy mementóként.

Fiaival egy vasárnapi közös ebédkor közölte, hogy ezután akkor esznek nála, amikor meghívja őket, és akkor vigyáz az unokára, ha ezt előre megbeszélik vele. A keresetét magára költi, de természetesen fiai, menyei, unokája továbbra is kapnak ajándékot. Alkalomkor. Önként adva.

A fiúk és menyek először azt hitték, meghibbant. Aztán nem akarták komolyan venni.

Egy szerdai napon szembesültek a tényekkel. Menye az unokával ballagott felfelé, amikor félúton találkoztak. Meglepődtek mindketten. Ő azért, mert újfent előzetes megbeszélés nélkül tervezték meg a délutánját, a menye pedig, mert anyósát elmenni látta. Unokáját magához ölelte, megpuszilgatta, hiszen imádta. Menye kérdésére, „hova megy, mama, nem tud vigyázni Sanyikára?” a választ két lépcsőfokkal lentebbről adta meg: „Kértem, hogy szóljatok előtte. Nem érek rá.”

A lépcsőházból kilépve felnézett az ég ragyogó kékségére, megcsodálta a benne úszó habos, fehér felhőket, és a közeli park felé vette az irányt.

3 Megjegyzés ehhez a témához: "Tükörszilánkok"

  1. Haranth Erzsébet   2018-06-26 at 18:07

    Köszönöm, hogy olvashattam. Tanulságos életkép, kellemessen megmutatva.

    Válasz
  2. Cipurka
    Cipurka   2016-07-17 at 20:32

    Kedves László! Reméljük, óhaja idővel teljesülni fog. 🙂

    Válasz
  3. kisslaki lászló   2016-07-16 at 17:05

    Tetszett ez a kedves írás. Bárcsak vagy húszezer nagymama is olvasná; biztosan sokan követnék a példáját.

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.