Lamentáció Oláh János halálhírére

Lamentáció Oláh János halálhírére

1986-ban, egy bácskai fiatalokból verbuválódott írócsoport meghívást kapott Budapestről, hogy tartson fölolvasó estet az Almássy téri Szabadidőközpontban. A dolog előzménye az volt, hogy ez a pályakezdőkből álló csoport vette a bátorságot és egy rádióműsor alapján levelet írt Mezey Katalinnak, aki már akkoriban is jelentős irodalomszervező-irodalompártoló munkát fejtett ki férjével, Oláh Jánossal. Részükről teljesen természetes volt hát, hogy meghívják egy bemutatkozóra a délvidéki irodalmi utánpótlás – valljuk be, kissé önjelölt – képviselőit.

Mindez csak kivonatosan fedi a valóságot, mert ezt az epizódot az est résztvevői már irodalomtörténeti rangra emelve számtalanszor visszaidézték az indulásukat puhatolgató interjúkban, és mert ebben a különleges pillanatban nem mi, az 1986 óta vagy komoly irodalmi pályát befutók, vagy onnét teljesen lesodródott egykori ifjak vagyunk a fontosak, hanem Oláh János.

Azon a bizonyos fölolvasóesten találkoztam vele először. Miután a szabadidőközpontban lejárt a mandátumunk – értsd: kitessékeltek bennünket – testületileg átvonultunk a Dohány utcában lévő, igencsak patinás Kulacs nevű vendéglőbe. Meleg, nyáreleji idő volt, és mert a fölolvasással járó lámpaláz is szomjassá tett, sört rendeltem. A kedélyes, bár kissé elfogódott hangulatú beszélgetés közepette észre sem vettem, hogy ugyanúgy, mint otthon, üvegből iszom a sört. Nálunk ez azért volt természetes, mert a falusi kriglimosás higiénikusságában sosem lehettünk teljesen biztosak, ellenben a pasztőrözésen átesett sörösüvegbe minden kockázat nélkül belekortyolhattunk. Ez a mechanizmus dolgozott bennem, de úgy, automatikusan, hogy észre sem vettem.

Úgy hozta a helyzet, hogy a szőke, izmos Oláh János ült mellettem. Mezey Kati úgy mutatta be, hogy dzsúdóedző és költő, amit külön-külön könnyebb volt elhinnem, mint a kettőt együtt. De az nagyon tetszett, hogy egy költő akár dzsúdóedző is lehet, vagyis, ha valaki az irodalommal akar foglalkozni, nem feltétlenül kell dohos, poros könyvtárszobákban aszalódnia. A fiatal, hollywoodi filmszínészi külsővel rendelkező Oláh János a puszta létével foszlatta szerte a kenyérkereső szakmám miatt érzett kisebbrendűségemet, merthogy akkoriban villanyszerelőként dolgoztam a szülőfalum szövetkezetében.

Már egészen fölszabadultam, amikor beütött a krach: egyszer csak odajött az asztalunkhoz a pincér, és fölszólított, hogy ne igyam üvegből a sört. Olyasféle érzés tört rám, mint a kismacskára, akit miután megcirógattak, jól nyakon vágtak. Megszégyenülten nyúltam a pohár után, hogy a maradék sörömet beletöltsem, ám ekkor Oláh János a védelmébe vett. Már nem emlékszem, mit mondott a pincérnek, de hogy nem volt vele sem kioktató, sem indulatos az biztos. A pincér mindenesetre otthagyott bennünket és én még két sört megittam, mindkettőt üvegből.

A szőke, izmos, dzsúdóedző-költő Oláh Jánossal pedig attól a pillanattól barátok lettünk. Ezt akkor még egyikőnk sem tudta ilyen metsző tisztasággal, de évekkel később, amikor a háború elől Magyarországra menekültem, magától értetődő természetességgel kerestem föl az Oláh-Mezey házaspárt, mert biztos voltam benne, hogy segíteni fognak rajtam. Így is lett. Oláh Jánossal majd egy évtizeden át munkatársak voltunk, előbb a Petőfi Művelődési Központban, majd a Magyar Naplóban, és közben annyi segítséget kaptam tőle, hogy napestig sem tudnám fölsorolni. De nekem mégis ez az első, szinte már archaikus segítsége jutott most eszembe. Talán mert ott van mellette a kép, ahogy szőkén, kisportoltan könyököl rá az asztalra, és csak mosolyog az ügyetlenkedésemen. Így akarok rá emlékezni, amíg csak élek.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.