Még gyönyörű

Még gyönyörű

Icuka még mindig Icuka holott így ránézésre már Ilonának is nehezen nevezhető, ahogyan az évek „megrabolták”, a járása nehézkes, a lábai dagadtak, a szeme körül sötét karikák. A frizurája, hát az is olyan – mit mondjak – nyárias. Mintha soha nem nézne tükörbe. Ámbár, a kedve, a magabízó csöndes mosolya, az a régi. Icuka, sohasem bizonytalan. Ő, aztán tudja, mit akar, mit kell tennie. Icukának mondom, mert ő is így emlegeti magát, és én jóba akarok lenni véle. Okom van rá, szívességet akarok tőle kérni, vagyis inkább az urától, akinek most nincs munkája.

Icuka beszélget velem, szomszédok vagyunk, így illik. Témánk az időjárás, derékfájás, drágaság, és legfőképpen az ura hogyléte. A Mikiről való beszámolót Icuka kezdi. Miki nem akárki. Ő, az Icuka élete értelme. Miki amolyan jól öltözött, jóképű ötvenes pasi, mint egy igazi úriember estefelé, pontos időben indult – zenélni. Esténként hegedült a vendéglőben. Icuka, a csinos uráért, lejárná a két lábát. Miki vasalt inge, divatos nyakkendője, élére vasalt nadrágja, egy gondos feleségről tanúskodik. Icuka szeret az uráról beszélni. Persze csak, csupa jókat. Miki így szokta, Miki úgy mondta. Őhozzá alkalmazkodunk, ha Miki vár, meg se állunk.

– Jó napot, Icukám, hát hova-hova, ebben a szép napsütésben? Már kitakarított?
– Takarítás? Á, nem az enyém már a lépcsőház, elvették tőlem, mert, hogy lassan csinálom. Majd még visszasírnának, de én, tudja mikor! Van énnékem már jó helyem. Jobban járok avval a kis pénzzel, mint ha nekik húzgálom a kukákat. Még gyönyörű! Mikinek a húst megsütöttem, most meg az öregúrtól, a Pista bácsitól jövök, akit felvállaltam, főzni rá. Elvittem az ebédjét. Tojáslevest meg grenadírmarsot. Mondta is, hogy mit is kezdenék tenélküled Icuka, ha te nem lennél éhen halhatnék. Á, úgy szeret az engem, már holnapra is megmondta, hogy mit főzzek. Na, mit gondol, mit?

– Hát, Icukám, fogalmam sincs. Tán rántott csirkét.
– Á, dehogy. Azt nem tudja megrágni. Tudja mit, hát almalevest meg palacsintát. Túrós palacsintát. Jó édesen, ahogy szereti. Úgy, hogy holnap reggel, mán korán hozzáfogok, Mikit elrendezem, Mikinek a húst megsütöm, azután az öregnek a palacsintát, szegénynek, hadd egyen. Még gyönyörű! Az öreg fiának van felesége, de csak amolyan balkézről való, na, az soha rá nem nézne, az biztos, az csak divatol. De ha az öreg meghalna, abba a nyomba ott lennének a kis himmi-hummijáért. Énnekem, na, nem kéne semmije. De mán megyek is, még be akarok neki „vásálni”. A Pista bácsi, az egy gavallér. Még gyönyörű. Ideadja a bukszáját, lássa, megbízik bennem, vegyek, ami kell.

Icuka, most mintha indulna, hát itt az idő, hogy a lényegre térjek, hogy ez a Miki, már ha nem is dolgozik sehol, muzsikálni se jár, eljöhetne az udvart takarítani, füvet nyírni, télen  havat ellapátolni, miegymást elvégezni. Nem megerőltető, mintha csak hobbyból tenné. Jól jönne nekik ugye, a kis mellékes kereset.

– Hát az ura Icukám? Hallom lerokkantosították. De ugye jól van, jól néz ki.
– Hát a Mikiről sose lehet tudni, amilyen hirtelen lesz rosszul. Az egyik percbe még jól van, a másikba meg mán alig él. Sokszor van rosszul. Nem tud dolgozni, nem keres egy fillért se. Most se kelt még fel. Szóval felkelt, de visszafeküdt a kávé után. Pihenni kell neki. Tudja, most jön ki rajta a légnyomása.

– Milyen légnyomás Icuka, én azt hittem asztmás.

– Hát még gyönyörű hogy asztmás, de van neki cukra, meg vérnyomása, de az is a légnyomástól.

– De Icuka, mégis, miféle légnyomásról beszél? Mikor kapott volna légnyomást, hiszen nem volt itt se robbanás se semmi, még ha bányász, vagy katona lett volna a maga ura, de hát zenész, itt a vendéglőben.

– Na, hát pont ez az! Az a vendéglő mindennek az oka, ahol muzsikáltak avval a linkóci Bercivel, aki rákapatta a konyakra. Ott kapott légnyomást a füsttől, a sok bagótól, tudja. Sokszor majd megfullad. Na, nem is engedem oda többet, marad itthon, majd ül a seggén, még gyönyörű, hogy ápolom. Most is a patikából jövök, van neki olyan spré, amit használ, tudja, ha fullad.

– De Icukám, akkor az, nem légnyomás, hanem légszomj, nem?

– Hát, úgy is lehet mondani, de én úgy mondom, hogy légnyomás. Mint a nagyapám, az a frontról hozta a légnyomást, kóválygott jobbra-balra. Miki is, amilyen lökött, ő meg a szomjától. Még gyönyörű. Az van neki nagyon ugye, leginkábbat a szomja. Amiatt rúgták ki, nem lerokkantosították. Jaj, most kimondtam, jaj, senkinek se mondja ám el Mikiről.

– Dehogy mondom Icuka, legyen nyugodt, én csak azt akartam megkérdezni, hogy…

De már akkor Icuka itt hagyott. Amott battyog, nehézkesen lépeget, abban a kitaposott ócska cipőjében, sajgó, nyilalló bokájával csak imbolyog.

De nem a lelkében. Lelke kőszikla, eszébe nem jutna meginogni, neki dolga van. Icuka évek óta nem nézett tükörbe, ám avval az elszántsággal, amivel herkulesi férfiak égbeszökő katedrálisokat emelnek, Icuka hosszú évek óta kitartóan „bevásál”, kosarat cipel, megfőz, takarít és mos, vasal, és nemcsak másoknak.

Csak egy szóval mondanám, hogy udvart takaríthat, hohó, míg Miki ebéd után pihenget, Icuka itt teremne, és pár forintért, vagy egy kis juttatásért naponta füvet nyírna, és összesöpörné az udvart.

Hja, akinek eltökélt életcélja van?

Akárhol, akármeddig, fáradozna azzal a két kidolgozott kezével – csak legyen miből – akár a csillagokat is lehozni az égről, Mikinek.

Még gyönyörű!

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.