A tokaji írótábor és a voroneți freskó

A tokaji írótábor és a voroneți freskó

Nemrégiben Bukovinában jártam, és megnéztem a kelet Sixtusi kápolnájának tartott Szent György-kolostortemplomot Voronețben. Az építmény fő nevezetessége a nyugati külső falát díszítő monumentális freskó, az Utolsó ítélet. A művészek a jellegzetes bizánci stílust saját világukhoz igazították, és olyan elképesztő műalkotást hoztak létre, amely még ma, ebben a mindinkább látványközpontú világban is elkápráztatja a szemlélőjét. A  15-16. században ez a fal volt a multimédia csúcsteljesítménye, az akkori Hollywood. Ha a papok példabeszédeit hallgató szántóvető elzarándokolt ide, érzékletes megjelenítését kapta annak, amit a tanult emberek beszéde nyomán, vagy ha tudott olvasni, akkor a Szentírásból elképzelhetett. Körbejárta a kolostort, és Ádám teremtésétől eljuthatott oda, ahová előbb vagy utóbb minden lélek megérkezik, az Utolsó ítélethez. Végigvezette a pillantását ezen az egész kolostorfalat betöltő filmszalagon, de közben a saját képzeletére volt utalva, mert a kárhozat vagy az üdvözülés elemeit vizsgálgatva a fantáziájával kellett hozzátennie azt, ami ezekből az erős szimbólumokból hiányzott.

Emiatt a Szent György-kolostortemplom sokkal inkább kapcsolatba hozható a komoly, feszítő irodalommal, mint a látványra épülő felszínes mozival, de a multimédiás jelző így sem vonható meg tőle. Ezekben az időkben az a szabad, szárnyaló irodalom, amellyel az írók napjainkban kísérleteznek, még nem létezett, és a képzőművészet is egy szűkre szabott, erősen kanonizált csapásvonalat tartott. A történetmesélés ősi igénye viszont egyre inkább megkövetelte azt, hogy ezek a keretek meglazuljanak, és a mese ki-be áramolhasson rajtuk. Amikor ez végül bekövetkezett, a mese lett az a hordozóanyag, amely a mindenkori multimédiát megtámogatta. Rengeteg buktató és kelepce kikerülése vagy éppen megszenvedése árán lassanként kialakult az a narratív próza, amely az utóbbi néhány évtizedben különféle politikai hatások következtében átminősült alternatívvá. Ezekben a szövegekben már nem a mese irányban tartása a fontos, hanem a textus egyedisége vagy éppen simulékonysága. Egész tudományág épült ennek az alapjában véve olvasóidegen irányzatnak a megtámogatására, ami egyfajta ízlésdiktátumot teremtett maga körül. A hagyományos mesélő próza emiatt az irodalom perifériájára szorult. A történet – vagy inkább a történés – kizárólagos jogutódja a média lett, a mese pedig éppen olyan elavult és korszerűtlen ábrázolásmóddá vált, mint amilyen mai szemmel nézve a voroneți Utolsó ítélet.

Azért mondom el mindezt, mert ma kezdődik a Tokaji Írótábor, ahol talán ennek a háttérbe nyomott mesélő prózának a képviselői manifesztálódnak. Azért a talán, mert soha nem voltam ott, bár régebben megesett, hogy hívtak. Ezeket az invitálásokat finoman visszautasítottam, mert azt, amit gondolok, ilyen ünnepélyes helyen nem illik elmondani, vagy ha mégis, az ember durván belecaplat az ünneprontás fertőjébe. Hogyan mondhatnám el, elegánsan és figyelemkeltően azt, hogy nem hiszek az irodalom jövőjében? Az írásbeliségnek az a része, amit mi az élet sűrítményének hiszünk, egymásután veszti el a csatákat a korszerű információátadásért vívott látens háborúban. A filmek, a tévé a varázslás olcsó trükkjével alakítja át nézővé az olvasókat. Akik még állják a sarat, figyelmük java részét a sikerkönyvek felé fordítják. Az ifjúság most már egyáltalán nem olvas, eltekintve egy két statisztikai hibahatáron belül lévő kivételtől. Az idősebbek pedig még rajtuk is túltesznek – negatív értelemben –, mert a rájuk zúduló ismeretanyag áradatával is nehéz megküszködniük, nem hogy valami elvont, se füle se farka szövegirodalommal.

Furcsa módon, az irodalom számára éppen a bőség zavara hozta el a végpusztulást: az internet fölszabadította azt a gátat, amit a szerkesztőségek állítottak a szerzők elé, de ezzel megszűnt a minőségi és a dilettáns irodalom közötti választóvonal. A régi, nyomtatott folyóiratos világban egy pályakezdőnek nem ritkán éveket kellett várnia az írása megjelenéséig, most viszont bárki pillanatok alatt összerakhat magának egy weblapot, ahová lelkes amatőrök egész közösségét telepítheti. Ezek a társaságok aztán önjelölt műhelyekként egzisztálnak, és attól függően, hogy ki mennyire agilis, vagy hogy mekkora anyagi bázis áll mögötte, leárnyékolhatják és elnyomhatják az egész tradicionális írószakmát.

Az irodalom engem egy olyan vezető nélküli golfautóra emlékeztet, amely beragadt gázkarral bukdácsolt egy végtelen pályán, dombtetőről, dombtetőre, ameddig az akkumulátorai bírják. Ezek az akkuk mi vagyunk, az archaikus időkből megmaradt, erősen fogyatkozó olvasók. Saját, regénytáras tapasztalat, hogy még azok sem olvasnak, akik írással próbálkoznak. Eddigi novellapályázataink a webes nyomkövetés segítségével egyértelművé tették, hogy a pályázók – ritka kivételektől eltekintve – csak a saját írásaikkal voltak elfoglalva, másokéra úgyszólván rá se bagóztak. Az pedig, hogy egy spontán látogató akár cím, vagy témakiemelés hatására elolvasson egy ismeretlen szerzőtől valamit, szinte a nullával egyenlő.

Nem éppen írótáborba való megnyilatkozás az sem, hogy az irodalom bukása a könyvet is magával rántja. Régebben, a netes világ előtti időkben a könyvpiacot azok a kiadványok még úgy-ahogy életben tartották, amelyek az ismeretterjesztésre helyezték a hangsúlyt. A mindentudó Google korában nincs szükség ismeretterjesztő könyvekre, tehát ez a terület is hamarosan a dinoszauruszok sorsára fog jutni. Innentől pedig az a kérdés, hogy a szépirodalom hogyan lesz képes megbirkózni azzal a feladattal, amely egyes egyedül rá hárul? Neki kéne életben tartania a hagyományos könyvpiacot, de mindenki tudja, hogy az éves szinten eladott könyvek elsöprő többsége kizárólag karácsony táján lel gazdára. Azért nem olvasóra, mert ezeket a kényszerből adott és kapott ajándékokat ritkán szokták elolvasni.

A kérdés az lenne, hogy ha ennyire válságos a helyzet, akkor mi a teendő? Szomorúan, de meg kell állapítanom: erre a bajra nincs orvosság. A netes forradalom még korántsem nem futotta ki magát, napról napra erősebb, okosabb táblagépek és mobilok kerülnek piacra, amelyek kényelem és sokrétűség tekintetében úgy verik el a könyveket, ahogy egy hollywoodi blockbuster a voroneți Szent György-templom freskóit. Igaz, hogy ezek a csillogó-villogó modern kütyük nem hoznak annyira tartós élményt, mint például nekem a Mester és Margarita hozott, de a mennyiség és a változatosság könnyedén megváltja a minőséget.

És ez a dolog lényege: úgy érezzük, ez a tenyerünkben is elférő varázseszköz elhozta nekünk azt a megváltást, amivel az irodalom évszázadok óta hasztalan kísérletezik.  Ha most valaki kiállna az emberek elé, és azt mondaná: szabaduljatok meg ettől a sátáni nyűgtől, inkább vegyetek szépirodalmat a kezetekbe, talán nem égetnék meg, mint Savonarolát, de értetlenkedve visszakérdeznének: rendben, van, de hol az a szépirodalom, ami miatt érdemes ekkorát vezekelni?

Ezt kérdezném innét az ismeretlenség mély kútjából a tábor részvevőitől, meg azoktól, akik merő véletlenségből eme írás fölé hajoltak. Én a kút fenekén vagyok, talpam a pocsolyában, és azt látom, hogy odafönt mindenkinek egy fénylő glória ragyog a feje körül. Majdnem úgy, mint azon a bizonyos voroneți freskón.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.