Mindennapi kenyerünk

Mindennapi kenyerünk

Az evésről és az afelé vezető gasztronómiai útról írni hálás téma. Mert enni mindenki szeret. Majdnem mindenki.

A gyerekek nem, húst, főzeléket, levest meg egyáltalán nem. Ezek fújosak. A kóla-csipsz-csoki szentháromságában ellennének a végtelenségig. Lelkes szülők állatfigurás, labdaalakú, mókás alakzatokra vágott rántott husival, álcázott zöldségdarabkákkal berregnek az asztal körül, hogy a hangár – a gyermek eper ajkacskája – végre kinyíljon, és befogadjon egy falatocskát. A belefeccölt energia nem térül meg, a konyhát kell csak feltakarítani a kiköpködött kaja után, meg átöltözni. Semmiség. Addig a csemete elégedetten szürcsöli a kóláját és vigyorog.

A kamaszok nem esznek otthon, a suli menzáján meg pláne nem. Még csak az kéne! Esetleg a büfében. Amúgy ülnek a mekiben –  már ahol van, ahol nincs, az gáz -, és ham- sajt – és egyéb burger /dupla, tripla/ van előttük, meg sült burgi és az elmaradhatatlan szénsavbomba. A fiúk ilyenkor szeretnek a csajokkal bandázni, mert azok többsége egy bizonyos kor (mondjuk 13) és bizonyos súly (mondjuk 40) felett vonalkód-típusra kapcsolnak, és egy salátalevélen nyammognak, lelkiismeretfurdalással körítve. A pizzafutárság menő.

A felnőttek világa ezen a téren is bonyolultabb képet mutat, könyvtárnyi irodalom és egy kattintással több tízezernyi információ áll az érdeklődő szemezgetők előtt. Az idősek lehet, hogy már ennének, de gondolniuk kell a cukorjukra, vérnyomásra, koleszterinre meg a nyugdíjukra.

Igazság szerint a kenyérről akartam írni. Ünnepileg. A fenti sorok a bevezetést képezték, kicsit távolról indítva a fősodor témát.

Régen, amikor valaki potor ( gyors, ügyes ), szorgalmas háziasszony volt, azt mondták rá, hogy a  kenyeret is maga süti. Dalok, mesék, novellák, ódák íródtak a kenyérhez. Nagy íróink párás szemmel és nagyokat nyelve állítottak emléket a pirosló hajnal hasadtakor már kenyeret dagasztó nagyanyjukról/édesanyjukról, a frissen sült kovászos és kovásztalan kenyérlángos soha el nem felejthető mámorító ízéről. A kemencés időszak után még egy ideig a házi dagasztásút el lehetett vinni a maszek pékhez süttetni. Monogram volt késsel belekarcolva a cipó tetejébe, nehogy véletlen keveredés történhessék. A szomszédasszony kenyere amúgy se volt soha olyan magas, olyan ropogós héjú. Aztán jöttek a pékségek, gépekkel, egyenkenyerekkel, kilós volt meg kétkilós. Sültebbet kértek vagy sápadtabbat a boltban, félbe lehetett vágatni, a munkába indulók szeletelve is kaphattak. Ekkor még köszönt a vevő, köszönt a boltos, és az ácsingózó kisgyerek megkapta a serclit, ami amúgy a kenyér legvége. Ez a rész itten a nosztalgia helye volt. Amikor még az asztalról leesett darabkát is felvették, és nem volt olyan, hogy a kenyér szemétbe kerüljön. Mert az elképzelhetetlen volt.

Most végtelen a kenyerek sora, mármint sok országban. Sok üzletben Mindenféle közül lehet válogatni. Van rozsos, burgonyás, répás, búzát sose látott, hétmagvas, barna-félbarna-fehér-fekete, kerek, hosszúkás, négyszögletes. Előre csomagolt, szeletelt, súlyuk mindenféle. Az összetevők között szerepel a fehérje, zsír, szénhidrát, élelmi rost, nedvesség és a hamu. A fő összetevők mellett. Anno volt a liszt, kovász, só, víz. Meg a dagasztás, szaggatás, pihentetés, sütés. Hamu legfeljebb egy kicsi, sütés után, a kenyér alján.

Augusztus 20. – ünnep. Piros-fehér-zöld szalaggal van átkötve díszesen az ország kenyere. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – szól az ima. Ünnep után is gondoljunk rá néha.

A kenyérre. Mielőtt kidobnánk.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.