Ezer méterrel az Amazonas alatt

Ezer méterrel az Amazonas alatt

Egy fiatalember és egy tigris megérkezik
 
Hosszú tengeri út után, a legforróbb nyárban érkeztem Rio de Janeiróba, amelyről akkor, a hajókorlát mögül széttekintve még úgy reméltem, az új élet kapuja lesz számomra. Hűséges tigrisemmel, Euphratesszel Marseilles-ben keltem útra, miután kénytelenek voltunk megválni Monsieur Armagnac cirkuszától.

Jómagam a köddel és füsttel megrakott London egy tisztességes házában láttam meg a világot, ám nyolcéves koromban, hosszan betegeskedő anyám halála után apám, Arturo Antonelli úgy döntött, itt hagyja ezt az országot, amelyben minden élete szerelmére emlékezteti, és visszatér ősei földjére. Apám szégyellte volna szélnek ereszteni kiváló társulatát, amelyet tíz évvel azelőtt, Angliába érkezése után fáradságos munkával szervezett meg és képezett ki, és amely annyi sikert ért el a brit hazában, ezért hosszas gyötrődés után eladta egy ír vállalkozónak, bizonyos Mr Duffynak, aki garanciát vállalt arra, hogy emberei továbbra is a legjobb kezekben lesznek. Mi pedig hajóra szálltunk, Marseilles-be majd némi viszontagságok árán Messinába utaztunk, ahol egy időt apám bátyjának vendégeként az ősi házban töltve kipihentük a fáradalmakat. Azonban nem soká tétlenkedtünk, apám hamarosan hozzáfogott új társulatának megszervezéséhez, amely alig három hónap múlva már menetre készen állt. Így vágtunk neki Itália, később pedig egész Európa pompás tájainak, és jártuk az utat városról városra, faluról falura éveken át. Apán szerette volna, ha örökébe lépek az igazgatói székben, én azonban serdülő ifjúként úgy láttam, van időm az üzleti élet fortélyait kitanulni, és inkább az állatszelidítők közelében legyeskedtem. Signor Punto kezei alatt nemsokára magam is biztos kezű oroszlán- és tigrisidomár lettem.

Kevés időnek kellett eltelnie, hogy belássam, milyen ostobaság volt apám szavát semminek tekinteni. Ő ugyanis egy francia körutazásunk során váratlanul szélütést kapott. Képtelen lettem volna úgy kormányozni ezt a kis csapatot, ahogyan ő, így hát széjjel széledtünk, ki-ki a maga módján próbált szerencsét. Engem a sors Toulousba vetett, ahol hamarosan alkalmam nyílt megmutatni, mire is vagyok képes. Egy ideig az utcákon tekeregtem, ivókba tértem be, hátha hallok valami nekem valót. A Kakashoz címzett fogadóban értesültem arról, hogy az Armagnac cirkusz képtelen tovább utazni a városból, ugyanis a két hónapja elhullott állat helyére végre sikerült hozatniuk egy szibériai tigrist, az azonban már az első napon megölte az idomárt. Azóta nem találnak embert, aki a helyére léphetne, így az egész társulat fellépések és pénz nélkül vesztegel.

Azonnal felkerestem Monsieur Armagnacot, és ajánlkoztam az állásra. Először – habár abban a pillanatban én voltam az egyetlen reménye – vissza akart utasítani, ám a nevem hallatán hangnemet váltott:

– Fausto Antonelli? A nagy Antonelli fia? Nos, nem bánom, fiatal barátom, tegyen egy próbát, de figyelmeztetnem kell, hogy az ázsiai eladók minden óvintézkedésem ellenére, szorult helyzetemet kihasználva életemben először becsaptak, és egy különösen vad jószágot küldtek nekem. Jó lesz, ha vigyáz magára.

A tigris valóban különlegesen vérengző állat volt, fajtájának ritka példánya. Az a különleges porból készült főzet azonban, amelynek elkészítésére singor Punto tanított, és amely olyan szagot varázsol az ember köré, amitől a vadállat megnyugszik, segített: bejutottam a ketrecbe anélkül, hogy megtámadott volna. Ezek után nagyon hosszú hetekig tartó munka következett, de végül az állat behódolt, és engedelmeskedni kezdett nekem. Végül egészen jó barátok lettünk, és már a főzetre sem volt szükség. Ezt a különleges állatot én nevezhettem el Euphratesnek.

Néhány hónap után útra kelhettünk, és bár a szezon vége felé jártunk már, sikerült valamelyest pótolnunk a cirkusz azévi veszteségét. A következő szezonban már szép sikereket értünk el, úgy tűnt, a társulat csillaga felfelé ível. Nem volt okom panaszra, megkerestem annyit, amennyire szükségem volt, a cirkusz népe és a közönség egyaránt tisztelt. Szépen telt az idő.

Hanem elkövetkezett a szörnyűséges 1914. év, Európa lángba borult, és senki nem tudta, mit hoz a jövő. Az emberek nem vágytak cirkuszra, úgy nyomorogtunk, mint a kikötők szegényei. Hosszas nélkülözés után Marseilles-ben fájó szívvel búcsút mondtam igazgatómnak és a társulatnak, úgy döntöttem, a világ másik felén próbálok szerencsét. Egy belga kereskedelmi hajó kapitányával sikerült megállapodnom: ha engem és Euphratest (akit annyi év hűséges szolgálat után természetesen nem hagyhattam sorsára, és ahhoz sem volt szívem, hogy agyonlövessem) elvisz Rióba, én fűtőként szolgálok a gőzösön. Keserves hetek voltak ezek, amelyeket odalent, a hajó gyomrában, pokoli forróságban, kavargó szénporfelhőben töltöttem. Bizony, az én sorsom kétszeresen is keserűbb volt, mint a többi fűtőmunkásé, mert nekem nem csak a saját kenyeremért kellett megdolgoznom, hanem Euphrates húsadagjáért is, amelynek nyomorúságos gázsimból csak töredékét tudtam kifizetni az indulás előtt. Hogy a kapitány költségeit megtérítsem, részben el kellett látnom egy matróz feladatát is: három helyre csak két embert vett fel, a harmadikat közösen kellett pótolnunk a többiekkel. Mondanom sem kell, ez nem tett népszerűvé a matrózok körében. Ki tudja, Euphratestől rettegtek-e, vagy csak nem akarták, hogy még több munkát kelljen elvégezniük, de valami visszatartotta őket attól, hogy éjjel elvágják a torkomat ama félelmetes tengerészkések egyikével, pedig láttam rajtuk, hajszál választja el őket tőle.

Micsoda fantasztikus dolog volt tehát, amikor a odalent, a fűtőházban is elterjedt, hogy végre szárazföld van előttünk, alig egy-két óra, és Rióban lehetünk! Akár az újszülött anyja méhéből, úgy bukkantam elő huszonöt esztendősen a hajó sötét gyomrából, és reménykedve pillantottam a napfényben ragyogó város felé.
 
Kocsmáktól a luxus szállóig
 
Apám annak idején arra tanított, ha idegen vagy egy városban, és nem akarod, hogy felkopjon az állad, tudd meg, melyik a legforgalmasabb kocsma, de még jobb, ha azonnal egy kedvelt nyilvános házba térsz be. Az utóbbira nemigen futotta volna abból a kevés pénzből, ami a zsebemben lapult, így aztán kérdezősködni kezdtem a kikötői kocsmák után. Gondoltam, ha a toulousi, Kakashoz címzett fogadó annak idején szerencsét hozott, talán megint ráakadhatok valakire, aki segít. Miután tehát a dokk környéki pénzváltók egyikénél átvehettem azokat a különös bankókat, betértem Leonsio Klubjába. Maga Leonsio alacsony, gyapjas hajú, fürkész tekintetű. Ötven körüli férfi volt, aki szem látomást minden idegenre gyanakodott: engem is végigmért, mielőtt a sört kimérte volna. Azonnal éreztem, hogy belőle egy szót nem fogok kihúzni, ha pénzel próbálnám megoldani a nyelvét, talán még ki is hajíttatna.

Az idő azonban sürgetett, Euphrates egy raktár sarkában várt rám, és azon túl, hogy sajnáltam őt magára hagyni, többe került nekem, mintha magamnak vettem volna ki szobát egy háromcsillagos hotelben. A söröm felénél tartottam, amikor végre mellém telepedett a pultnál valaki, aki nem tengerészforma volt, inkább valami fuvarosfélének néztem. Nem kellett kétszer ajánlanom, hogy kifizetem az italát, aztán elbeszélgettem vele erről arról. A szemem nem csalt meg, az illető saját szekerével szállított ezt-azt bárkinek, akinek szüksége volt a szolgálatára. Vagy egy negyed óra után végre megtudtam tőle, hogy néhány mérfölddel arrébb, a parton, ahol homokon süttetik magukat helyiek, no meg a ó pénzű külföldiek, áll egy cirkuszi sátor, ott szerencsét próbálhatok. Mindössze egy újabb italt kellett fizetnem, és emberem máris felajánlotta, hogy maga visz el oda. Alig egy óra múlva ott álltam Raul Fagundes úr előtt, aki történetemet hallva sajnálattal megcsóválta a fejét.

– Nagy utat tett meg, fiatalember, de sajnos nem segíthetek. Nincs szükségem állatszelidítőre. Tudja, errefelé az emberek nem kedvelik az ilyen mókát. Bezzeg ha valakinek odahajít, egy darab összegöngyölt rongyot, vagy más effélét, órákig eltornászik vele, és azt szívesen nézik. Egy fél éve gondolkodom azon, hogy bezárom a boltot, és visszamegyek Portugáliába.

– Nem tud valakit, aki segíthetne rajtam?

– Csodákra nem képes egy cirkuszos. Mi csak trükköket tudunk, de ezt fölösleges is magának magyaráznom. A partvidéken nincs más társulat. Ha rám hallgat, reggel felkérezkedik az első hajóra, és visszamegy Európába.

Azt már nem, gondoltam magamban, miközben újdonsült társam szekerén visszafelé döcögtünk.

– Ne vigyél engem vissza a kikötőbe, pajtás! – kértem őt hirtelen ötlettel. – Kétszer ugyanott nem érdemes szerencsét próbálni. Vigyél el egy rendes csapszékbe, ahol ha kell, olcsón megszállhatok, aztán holnap legyen, ahogy Isten akarja!

Az úton megfordult a fejemben, hogy nekivágok, és a Karib-tengeren áthajózva szerencsét próbálok az Államokban, de eszembe jutott, amit egy régi barátom mondott: arrafelé nem szeretik mostanában az idegeneket, ráadásul a cirkuszban is inkább tomahawkot hajigálnak meg ostort pattogtatnak, ránk ott sem volna szükség. Keserűen szálltam le a szekérről a Cortez kocsmája nevű hely előtt, és szorítottam kezet a fuvarossal, aki megveregette a vállamat, majd vidáman integetve zörgött el az ódon házak között.

Cortez egészen más volt, mint Leonsio. A pult mögött állva jeges limonádét szürcsölt, és mosolyogva beszélt mindössze három vendégével. Amikor előadtam neki a bánatomat, összecsapta a kezét, és nevetve így kiáltott fel:

– Bízzál, testvér! A legnagyobb bajban mindig ott a segítség. Na, nesze, igyál egy kortyot az én számlámra! – Langyos sört adott, de a barátsága jól esett. Amikor belekortyoltam az italba, nógatni kezdett. – Mesélj a te tigrisedről. Meg hogy merrefelé csavarogtál a nagy vízen túl?

Könnyen megeredt a nyelvem. Miközben ifjú éveimről és Monsieur Armagnac cirkuszáról beszéltem, beért egy jól öltözött férfi, a pulthoz állt, és gyanakodva tekintve körül a helyiségben egy pohár jeges limonádét kért, majd megkérdezte, ért-e valaki az autókhoz?

– Az automobilokhoz? – vigyorodott el Cortez, és egyik vendége felé biccentett, aki elöl összesen három foga volt. – Antonio fiam, menj, nézd meg azt az kocsit! – És mialatt Antonio ugyancsak vihogva kisietett a helyiségből, magyarázni kezdett: – Bízzon benne, uram! Hogy honnan, azt senki nem tudhatja, de úgy ért a gépekhez, ahogy senki. Ennek a fickónak szinte dorombolnak ezek a masinériák. Fél órába sem telik, és úton lesz hazafelé. Foglaljon addig helyet minálunk! Óhajt esetleg vacsorázni?

– Nem, köszönöm, de még egy limonádé jól esne ebben a hőségben – rázta meg a fejét az idegen, azzal távolabb húzódott tőlünk, leült az egyik asztalhoz.

Cortez kivitte neki a limonádéját, aztán biztatni kezdett, hogy folytassam életem történetét. Amikor arról számoltam be, miért kellett elhagynom Marseilles-t, az idegen hirtelen felállt az asztaltól, és megint odajött hozzánk.

– Bocsásson meg, uram, hogy közbevágok! – mondta udvarias hangon. – Egyáltalán nem állt szándékomban hallgatózni, de, ugye, megérti, egy kocsmában… Ön valóban állatszelidítő?

– Állás nélküli állatszelidítő – javítottam ki.

– Ez pompás – ragadtatta el magát a finoman öltözött ember.

– Jómagam nem így vélem.

– Persze, hogy nem.. illetve… bocsásson meg, nem úgy értettem. Arról van szó, hogy a gazdám, Lord Basil Hoxton éppen olyan embert keres egy különleges feladatra, mint ön. Mint a gróf úr afféle titkárának és mindenesének azt is engedélyezett elárulnom, hogy Lord Basil igen jól fizetne ezért a munkáért.

– Ez nagyszerűen hangzik – feleltem. – És mi volna az a munka.

– Ezt már nem áll módomban elmondani. A legjobb volna, ha haladéktalanul felkeresné a gróf urat. Holnap reggel?

– Miért várnánk reggelig, kedves barátom? – kérdeztem közvetlenül. – Ha Antonio valóban olyan ügyes kezű, akár máris autóra ülhetünk.

– Kiváló – lelkesedett a titkár és mindenes, és mintha végszóra, odakint felberregett az automobil motorja.

Az idegen elégedett csodálkozással vonta fel a szemöldökét.

– Nos, ez esetben ne késlekedjünk!

Cortez és Antonio tekintélyes borravalót kapott, én pedig ismét úton voltam.

– Remélem, uram – vetette fel a titkár vezetés közben –, hogy ön az angol nyelvvel is olyan kitűnően boldogul, mint a portugállal.

– Nyugodjon meg – feleltem angolul. – Londonban születtem. A portugál tudásom mindössze annyi, amennyi egy vándor cirkuszosra ráragadhat.

– Én úgy vélem, elég jól boldogult vele.

A szállodáig, ami utunk célja volt, már nem ejtettünk több szót. A luxushotel egyik embere egy fedett udvarba garazsírozta az automobilt, mi pedig elindultunk felfelé, a gróf lakosztályába. Kalauzom bejelentett, a lord pedig lekendezve fogadott.

– Jöjjön, Mr Antonelli, jöjjön – sietett elém kifogástalan öltözetben. – Ivor röviden mindent elmondott. Semmi kétség, éppen magát keresem.

Lord Basil azonnal elnyerte a bizalmamat azzal, hogy kertelés nélkül a lényegre tért. Kalandozásaim során megtanultam: aki üzletkötés előtt sokat beszél mellé, azzal jobb vigyázni. Ő azonban sherryvel kínált, és elmondta, az Amazonas vidékére készül expedíciót indítani, azonban addig be nem teszi a lábát az őserdőbe, amíg nem talál valakit, aki ért a vadállatokhoz. Megkérdeztem, miért nem fogad fel néhány helyi embert, ők úgy ismerik a dzsungelt, mint a tenyerüket, mire a lord azt felelte, Isten bocsássa meg neki, ő nyugodtabban alszik, ha az életét civilizált emberre bízhatja. Az út a tervek szerint négy hetet vett volna igénybe, amelynek végén ő különleges növényekkel és lepkékkel, én pedig néhány száz fonttal lehettem gazdagabb.

– Mi a véleménye, kedves barátom? – kérdezte beszédje végén az arcomat fürkészve.

– Kitűnő ajánlat – bólogattam nagyon lassan, amiből ő sejthette, most egy de következik. Nem is várattam vele hosszan. – Ám van egy kis gondom

– Kevés olyan gondot tudok elképzelni, amit ne lehetne megoldani. Igaz, Ivor?

A titkár bólintott.

– Nos – kezdtem –, tudja, Lord Basil, habár soha nem érhetnék a nyomába, annyit azért megtanultam apámtól, hogy gázsi csak az elvégzett munkáért jár. Én mégis…

– Csak bátran, barátom!

– Tudja, ha Euphratest Rióban hagyom, akkor ki kell bérelnem a raktárt, és meg kell fizetnem egy embert, aki gondoskodik róla. Szóval…

– Egy szót se többet, kedves barátom! Holnap magam intézkedem ebben az ügyben, a költségeket természetesen megelőlegezem. Van még kérdése?

– Nincs uram.

– Ebben az esetben, Ivor – fordult meg a gróf. – Szóljon a portán, hogy nyissanak meg egy szobát Mr Antonellinek.

Majd engem akadályozott meg, hogy szabódni kezdek.

– Ne is tiltakozzék, fiatal barátom! Mostantól az alkalmazásomban áll, és én ragaszkodom, hogy a közelemben tartózkodjék. Aludjon jól. Holnap, ha elintéztük Euphrates ügyét, felfogadunk néhány embert, és újra átnézzük a felszerelést.

Így lettem Lord Basil Hoxton, a nagy tudású amatőr botanikus és lepkegyűjtő második legfontosabb embere.
 
Indiánok és egy megdöbbentő újsághír
 
Reggel Ivor diszkrét kopogtatására ébredtem, az inas megvárta, míg engedélyt adok a belépésre, fényes zsúrkocsin pirítóst, gyümölcslevet, lágytojást, vajat, dzsemet, teát és kávét tolt az ágyam mellé. Kis, ölbe vehető asztalkáról kellett ennem, miközben ő kitöltötte nekem a kávét (a magam részéről azt mindig jobban kedveltem, bár őszintén szólva Ivor szavaiból úgy vettem ki, ha jóban akarok lenni Lord Basillel, jobban teszem, ha osztozom vele egyik nagy szenvedélyében, a teázásban), majd akkurátusan széthúzkodta a függönyöket.

A gróf állta a szavát, először Euphrates ügyében intézkedetünk: olyan tekintélyes összeget nyomott a raktár tulajdonosának markába, hogy az rögvest két ápolót is rendelt hűséges tigrisem mellé. Ezután következett a nap legnehezebb része: embereket kellett fogadnunk az útra. Úgy vettem észre, Lord Basil már kiválóan ismerte Riót, és volt ideje tudakozódni a megfelelő helyek felől. Most is gondolkodás nélkül mondta be Ivornak a címet, aki gyakorlottan kormányozta az automobilt a város utcáin. Arra számítottam, hogy olyasféle helyet keresünk majd fel, amilyen Cortez kocsmája volt, de rosszul jósoltam: a gróf a piachoz vitetett bennünket, amelynek szélén nagy csoportokban álldogáltak vagy éppen ültek a munkára váró rakodómunkások. Mondhatom, ilyen színes társaság is csak ebben az országban látható: a várakozók között voltak fehérek, kreolok, telivér indiánok, mulattok, meszticek, és mindegyik olyan reménytelen tekintettel nézett, mint az esőbe kikergetett kutya.

Lord Basil körbe járva méregette az izmos férfiakat, majd odalépett egy kemény kötésű indiánhoz. Kiváló portugál tudásról téve tanúbizonyságot kérdezgetni kezdte az embert, de az mereven nézett rá, mintha valami különöset beszélne. Alig másfél perc hiábavaló fáradozás után egy széles kalapos, izzadt fehér férfi vált el az egyik bódé oldalútól, jókorát köpött a két játszadozó kutya közé, majd odalépett a grófhoz, és furcsa akcentussal, de többé-kevésbé helyes angolsággal beszélni kezdett.

– Nem értik magát, senor. Ha megengedi, én tolmácsolok.

– Nos, köszönöm, barátom – bólintott a gróf.

– Sánchez – mutatkozott be kurtán a férfi. – Odaátról. És valamerre Argentína felé bólintott.

– Rendben, Mr Sánchez, ha segít beszélnem ezekkel azt emberekkel rendesen megfizetem.

Az argentin megint köpött egyet, majd valamelyik helyi indián nyelven megszólította a férfit, aki türelmesen várta a dolgok alakulását. Alig tíz perc alatt sikerült megállapodni, hogy a kiválasztott férfi és kilenc másik indián, aki kiválóan ismeri az Amazonas vidékét, két nap múlva a vasútnál vár majd. Amikor végeztek, a lord félrevonta a tolmácsot.

– Mr Sánchez, úgy vélem, szükségem volna egy tolmácsra, aki egyben erős kezű vezető is. Úgy látom, ön tud bánni az emberekkel. Ugye, ért engem?

Az argentin bólintott.

– Nagy út ám ez, uram.

– A pénz miatt egy pillanatig se fájjon a feje – mosolyodott el a gróf. – De ön is megértheti, nem szeretném, ha az az őserdő közepén egyszer csak azon kapnám magam, hogy egyedül én nem értem, miről beszélnek és mit akarnak a többiek. Számíthatok magára?

Kezet ráztak, majd Sánchez kijelentette:

– Akkor, ha megbocsátanak, nekem sürgős dolgom van. Fel kell keresnem Rosa mama kupleráját, és ma éjjel még be is kell rúgnom. Ki tudja, mikor lesz alkalmam ilyesmire legközelebb!

– Ön megbízik ebben az emberben? – kérdeztem a grófot, amikor az argentin eltűnt végre. – Nekem úgy tűnik, mintha már most is kissé tántorogva járna.

– Helyesen látja, kedves barátom, egy cseppet sem bízom benne. De kell egy ember, akitől az indiánok tartanak, nekünk pedig könnyebb egy emberrel bánnunk, mint tízzel. Most pedig, azt javaslom, ebédeljünk meg. Aztán ideje a felszerelés után néznünk.

Ebédünket az étteremben tálalták fel kitűnő tengeri ételekből, rengeteg egzotikus zöldségből és gyümölcsből. A szűkölködés évei után az ilyen falatok úgy estek nekem, mint egy egész palack víz a sivatagi vándornak. A gróf észre is vette, hogy különös étvággyal eszem, de kifogástalan gentleman volt, ezért csak egy apró megjegyzés engedett meg magának:

– Hiányozni fognak ezek az ízek a hosszú úton. Bizonyára számos olyan nap lesz, amikor kénytelenek leszünk konzervvel beérni.

– Ez hányadik expedíciója? – kérdeztem kapva a témán.

– Mint minden brit utazó, én is az Indiákon jártam először – mesélte a lord. – Aztán elvetődtem a mesés kelet jó néhány országába, Kínába, Japánba, egy évvel ezelőtt pedig Afrikában tettem utazást, az egyenlítő vidékén. Járt már arra?

– Még soha – ismertem be.

– Csodálatos vidék – merengett el. – Ám úgy hiszem, ez az utam lesz a legkülönlegesebb. Az Amazonas vidéke! Gyönyörű és titokzatos táj, rengeteg azonosítatlan lepkefaj, növények, madarak.

– Az őserdőnek félelmetes a híre – vetettem közbe.

– Tudom, tudom – bólogatott a gróf a kitűnő francia borból hörpintve -, az emberek annyi mindent beszélnek. Higgye el nekem, ez csak a tudatlanság eredménye.

– Csupán az volna?

– Egészen biztos. Nézze, bizonyára önnel is megesett már, ha máskor nem, hát gyerekkorában, hogy a sötétben valami különös zajt hallott, ami megrémítette. Aztán amikor lámpát gyújtott, kiderült, hogy csak egy ablaktábla recseg olyan furán, vagy a padló vetemedését hallotta, esetleg a szél csapkodott valamit odakint A legtöbb embernek az Amazonas őserdejének sűrűje olyan, mint a sötét: nem látja tőle a pofon egyszerű lényeget. Nem is beszélve az indiánok és más babonás népek rémhíreiről. Ezért hallani olykor mendemondákat mindenféle mitológiai szörnyekről, elfajzott állatokról és egyéb szamárságokról, amelyeket állítólag látott valaki errefelé. Higgye el, ha valakivel nehézségünk lesz, az Mr Sánchez.

– Ezt hogy érti?

– Amíg el nem fogy majd az a pálinkamennyiség, amelyet a zsákjában magával cipel, pokolian nehéz lesz reggelente felébresztenünk.

Ezen mindketten jót nevettünk.

Ám ekkor fura dolog történt. Ivor, aki a közelben sertepertélve ugrásra készen várta a gróf következő parancsát, most diszkrét köhintéssel jelezte, hogy szeretne valamit. Miután Lord Basil engedélyt adott rá, közelebb lépett, és a gróf elé helyezte a reggeli lapot, amelyet nagy siettében a lord ébredés után elmulasztott átolvasni. A címoldalon riportot közöltek, amely már vastagon szedett címével is rettentő tragédiáról számolt be: az őserdőben, közel az Amazonashoz rémült indiánok két vadászni indult társuk holtestére bukkantak. A két szerencsétlent valami nagy méretű, azonosíthatatlan állat tépte darabokra, a karom- és fognyomok, valamint a véres sebeken ott maradt néhány szőrszál semmilyen ismert állata nem engedett következtetni. A lord némi hallgatás után nekem is odanyújtotta az újságot, ám amikor kérdően felpillantottam, borúsan annyit mondott:

– A sajtó már megint fel akar fújni valamit. Mr Antonelli, itt az idő, hogy a felszerelés után nézzünk.
 
Egy pokoli város
 
Elérkezett végre a nagy nap. Az események engem meglehetősen felizgattak, de úgy láttam, a gróf még nálam is hevesebb lázban ég. Mindenre személyesen felügyelt, maga ellenőrizte a poggyász szállítását és bevagonírozását, az emberek irányítását rábízta Sánchezre, aki meglepő módon pontosan ott várt bennünket az állomáson. A gróf három kocsit bérelt: egyet a felszerelésnek, egy másik teherszállító vagont az indián teherhordóknak, és egy első osztályút hármunknak. Őszintén szólva engem kissé meglepett, hogy Sánchez ellenkezés nélkül telepedett fel a teherhordók közé, de amint jobb lábát fölemelte, hogy fellépjen, megláttam a kiengedett inge alól elővillanó, övbe tűzött revolvert. Jeleztem a grófnak, hogy az emberünk fegyvert visel.

– Ez teljesen természetes, Mr Antonelli – nyugtatott meg a gróf. – Sőt a magam részéről merem remélni, hogy Mr Sánchez megfelelő mennyiségű töltényt is hozott magával, és ól bánik azzal a revolverrel. Ha bármilyen okból lázadás törne ki abban a vagonban… hát, nem volnék a helyében. Ravasz emberek ezek a bennszülöttek.

– De hogyan fogjuk Sánchezt, ha szükséges, lefegyverezni – kérdeztem némi ellenkezéssel.

A gróf úr rám kacsintott.

– Nyugodjék meg, kedves barátom! Magam is jól bánok a fegyverrel, és elhiheti, hogy anélkül nem kelek útra.

Reggel volt, de a nap már elviselhetetlenül tűzött. Lord Basil indulás előtt vizet osztatott szét az emberek között, majd tájékoztatott mindenkit, hogy nagyjából kétóránként az állomásokon újra vételezhetünk frisset, de azért néhány tömlőnyi tartalék jutott a vagonba. Különös, de mintha az indiánokat ez egy cseppet sem érdekelte volna. Ittak, ám olyan egykedvűen, mint aki csak szívességből teszi.

Fél tíz lehetett, amikor a vagonokat végre kitolták egy tolatóvágányra. A brazilokról igazán nem lehet elmondani, hogy a pontosság lovagjai volnának, a gyors, amelyre vártunk, több, mint húsz percet késett, így árnyékot kellett keresnünk. Az emberek a rakodórámpa alá húzódtak, Lord Basil, Ivor és én az étteremben frissítőt vettünk magunkhoz. Végre befutott a szerelvény, hozzá csatolták a mi vagonjaikat, elhangzott Lord Basil beszállásra utasító parancsszava, és mi megkezdtük végre utazásunkat föl, Északra.

A világért sem szeretném untatni az Olvasót azzal annak leírásával, hogy mi történt velünk a hosszú úton, amelynek során megérkeztünk az Amazonas torkolatvidékére, Belém városába, ahonnan aztán különböző bérelt lélekvesztők segítségével nagy nehezen átjutottunk végre Macapába. Ez a hely semmi újdonságot nem jelentett nekem, mert bár európai szemmel akár egzotikusnak is mondható, mégiscsak egy átkozott kikötőváros, mint éppen Marseilles vagy Rio. Nem kell különösen beavatott szem, hogy az ember észrevegye, itt már jóval többen vannak az indiánok és a mindenféle kevert népek, mint a fehér ember, ami, eszembe idézve a gróf szavait, némi aggodalommal töltött el. Bevallom, az első éjszakát álmatlanul forgolódtam végig, minduntalan az árt az eszemben, hogy a még szelídítetlen Euphrates ketrecében sem éreztem magam ilyen kényelmetlenül, mint itt, ennyire ismeretlen tájon, különös népek között.

A lefekvést egy kisebb incidens előzte meg. A cseppet sem osztályon felüli szállodában, amely ingatag, egy emeletes deszkaépítmény volt a kikötő közelében, és amelynél jobbat Ivor nem tudott szerezni, nem szolgáltak fel igazi sherryt. Lord Basil ragaszkodott megszokott kényelméhez, ezért felbontatott egy palackkal a csomagban hozott készletből, de kikötötte a tulajdonos előtt, hogy ezt levonja a szoba árából. Talán ez a kis közjáték, talán a másnap miatti szorongás okozta, hogy az éjjel szokatlan jelenségre figyeljek fel. Talán már éjfél is elmúlt, amikor egyik oldalamról a másikra fordulva hirtelen úgy éreztem, valaki néz engem. Azonnal felültem ágyamon, és az ablak felé tekintve határozottan úgy tűnt, valaki – méghozzá a mi embereink közül – ott ül a holdfénytől megvilágított keretben a párkányon. Riadtan néztem vissza, biztosan emlékeztem, hogy az ajtót gondosan bezártam, az ablakon pedig bereteszeltem a kinyitható moszkítóhálót, mégis ott ült ez a furcsa alak. Nem szólt semmit, csak nézett rám némán. Kezemmel a párnám alá rejtett tőrt kerestem, amelyet akkor szereztem be, amikor a gróffal a felszerelést vásároltuk össze, de mire előrántottam volna, az ismeretlen eltűnt. A tőrt tokjából kivonva a mellkasomra helyeztem, úgy, háton fekve, minden álomtól elbúcsúzva vártam be a hajnalt. Az eseményekről Lord Basilnek egyelőre nem ejtettem szót, nem voltam bizonyos ítélőképességemben, és nem akartam fölöslegesen feszültséget kelteni az expedíció tagjai között éppen akkor, amikor a felfedezőút legfontosabb része kezdődött.

Az eset azért elgondolkodtatott. Világos, hogy a gróf azért hozatott magával embereket egész Riótól, mert a helybeliekben még annyira sem bízott volna, mint ezekben. De ezek szerint balsejtelme igaz volt? Nem számíthatunk senkire, csak magunkra? Eldöntöttem, hogy erőmből telhetően a legéberebb leszek.

A magam részéről boldog lettem volna, ha minél előbb elhagyjuk ezt a lidérces várost, úgy gondoltam, odakint, a dzsungelben sem lehet annyira nyomasztó a létezés, mint ebben a fülledt pokolban. De tűrnöm kellett, mert Lord Basil csak délutánra talált egy néger hajóst, aki vízözön előtti gőzösén halandó volt elindulni velünk a folyón felfelé, arról pedig szó sem lehetett, hogy sötétedéskor vágunk neki az útnak. Amikor a gróffal a kikötőből visszatértünk, Ivor szokásos nyugalmát elvesztve falfehér arccal, rángó szemhéjjal fogadott bennünket. A reggeli lapot nyújtotta Lord Basil felé, és elég volt egy szempillantást vetni a portugál nyelvű címlapra, máris világossá vált a derék inas idegessége: újabb öt bennszülöttet találtak vérbe fagyva, mégpedig éppen azon a tájékon, amerre indulni készültünk. A cikk most is azt írta, nem tudni, mi végzett velük. A gróf a tanácsomat kérte, de én kénytelen voltam vállat vonni: soha nem hallottam ilyesmiről.

Lefekvéskor ismét meggyőződtem arról, hogy bezártam-e az ajtót, és elhúztam-e a szúnyogháló reteszét, majd tőrömmel a kezemben feküdtem az ágyba. Sokáig figyeltem minden idegszálamat megfeszítve, ám az előző éji jelenés nem ismétlődött meg újra. A következő, amire emlékszem, hogy Ivor az ajtómat zörgeti:

– Siessen, kérem, Mr Antonelli, elkésünk. Lord Basil már türelmetlen.
 
A dzsungel foglyai
 
Nyájas Olvasóm, ha járt már ezen a folyón, bizonyára egyetért velem: az Amazonas olyan, mint egy végzetes szerelem – gyönyörű, de az ember nem tudja, mikor pusztul belé. A torkolattól indultunk felfelé a szélesen és megállíthatatlanul hömpölygő folyamon, és mindannyiunkat lenyűgözött a tudat, hogy a világ egyik legkülönlegesebb természeti kincsét csodálhatjuk. Lord Basil valósággal megrészegült a látványtól, naphosszat a fedélzeten ült egy kényelmes karosszékben, távcsővel szemlélte a vízre haló fákat, a felröppenő madarakat, és egyfolytában jegyzeteket meg gyors szénskicceket készített.

– Olyan fajok kerülhetnek elő ezen a tájon, kedves barátom, milyenekről kényelmes otthonunkban nem is álmodhattunk – mondta egy ízben.

–Én is attól tartok – feleltem.

– Ne legyen kishitű, és bizalmatlan se legyen! A természet ajándékai csodásak.

Az vízi út első éjszakáját a parton töltöttük. Sánchez szállt ki elsőként az indiánokkal, akik egy pillanat alatt átfésülték a terepet, nincs-e veszélyes kígyó, pók vagy valamilyen ragadozó a közelben, aztán tüzet raktak. Ők beérték a szárított hússal és némi friss gyümölccsel, amit maguk kerítettek, számunkra pedig Ivor a pácolt és jég közé rakott húsból kitűnő pecsenyét késztett. Élvezettel ettük, mert tudtuk, ez volt az utolsó ilyen vacsoránk, eztán be kell érnünk a konzervekkel meg azzal, amit alkalmasint magunknak elejtünk, kifogunk.

A néger kapitány nem volt halandó kiszállni velünk a partra, a kabinjában maradt, és valószínűleg el is reteszelte az ajtót, annyira nem bízott a bennszülöttekben. Én reménykedtem, hogy végre kialszom magam, de nem így történt. Éjfél után különös zajra ébredtem, ami a fák közül jött. Rémülten ültem fel a sátorban, és mivel a zajt többször is hallottam, összeszedtem a bátorságomat, és kimásztam. A gróf és Ivor aludtak, az indiánok csukott szemmel, nyugodtan feküdtek, és ez különösképpen nyugtalanított. Hogy lehet, hogy ők nem hallják, amit én? Ahogy a sötétbe meredtem, a tűz fénykörén kívül, az egyik vastagabb fa mellett mintha láttam volna valakit: csupán a sziluettjét tudtam kivenni onnan, ám az ismerősnek tűnt. Úgy tűnt, az, aki két nappal korábban az ablakomban ücsörgött. Föltekertem az egyik olajlámpát, de mire a fára irányítottam az alak eltűnt.

– Valami baj van, senor? – szólt oda Sánchez, aki ugyancsak a szabad ég alatt aludt, de az indiánoktól elhúzódva.

– Minden rendben, Mr Sánchez – hazudtam –, csak a magamfajta városi ember nehezen szokja meg az őserdő zajait.

Azzal visszafeküdtem a sátorba, és hamarosan mély álomba zuhantam.

Másnap délelőtt óriási izgalom keletkezett a fedélzeten. Nem sokkal azután, hogy elindultunk, egy nagy, színes lepke szállt a hajóra, amelyet a gróf előkészített hálója segítségével ügyesen befogott. Hosszasan tanulmányozta, majd könyveket kezdett lapozgatni, végül átszellemült tekintettel kijelentette, hogy máris egy eddig azonosítatlan fajt fedezett fel, és sürgetni kezdte a kapitányt, hogy minél gyorsabban haladunk az őserdő belseje felé. Az indiánok, akik a tatban ültek, szótlanul, már-már megvetéssel a szemükben figyelték a jelenetet.

Este aztán megkezdődött iszonyatos pokoljárásunk, amire ma is hidegrázós rettegéssel gondolok vissza. Napszállta előtt a gróf javasolta, hogy keressünk újabb kikötésre alkalmas helyet, amelyet a néger kapitány helyeslő bólintással nyugtázott. Azt mondta, az Amazonas ezen szakasza még nem ismeretlen előtte, három-négynapi járásra felhajózott már azelőtt is, és hamarosan egy megfelelő helyre érkezünk. Így is lett, alig egy fél órával később olyan szakaszra bukkantunk, ahol nem hajoltak fák a vízre, és a hajó közvetlenül a part mellé tudott állni. Lehorgonyoztunk, leeresztettük a pallót, az indiánok pedig előre mentek ellenőrizni a terepet. Hamarosan izgatott kiabálásukat hallottuk, mire Lord Basil elővonta egyik kitűnő ismétlőpuskáját, és leszaladt a pallón. Követtem őt, és ez volt az első olyan pillanat, amikor elgondolkodtam, nem lett volna-e helyesebb otthon maradni, és valami tisztességes megélhetést választani? A parton apró, kihűlt tűzhelyet találtunk, mellette két vérbe fagyott, felismerhetetlenségig összemarcangolt embert – termetükből, alkatukból annyit azért meg lehetett állapítani, hogy ők is indiánok.

– Ezek pontosan olyan karmolások, amilyenek az újságban mutatott emberekkel is végeztek – mondtam a grófnak, miután tüzetesebben is megvizsgáltam a szerencsétlenül árt embereket.

– De mi végzett velük? – kérdezte komoran a gróf.

– Még csak sejtelmem sincs – feleltem őszintén. – Olyan nagyvad, ami efféle sebeket ejthet, nem él a brazíliai dzsungel mélyén.

Az egyik indián kivált a többiek közül, heves mozdulatokkal hadonászott a holttestek felé, közben saját nyelvén hadart valamit, amiből csupán egyetlen szót voltam képes kihámozni, mert azt többször is elismételte: Hoaka.

– Szeretném tudni, hogy mi történik, Mr Sánchez – jelentette ki Lord Basil.

Sánchez indián nyelven sokáig faggatta a feldúlt embert, majd a gróffhoz fordult:

– Azt mondja, Hoaka ölte meg őket.

– Ki az a Hoaka? – kérdezte a gróf

– Nem ki, hanem inkább mi? Pontosan szerintem ő sem tudja, valószínűleg soha nem látta, csak a szóbeszédből ismeri. A szavaiból úgy veszem ki, valamiféle mitikus szörnyről vagy démonról van szó. Én az ön helyében nem adnék hitelt az ilyesminek.

– Kérdezze meg tőle, Mr Sánchez, hogy szerinte Hoaka veszélyes lehet-e ránk nézve?

Az argentin hosszasan beszélt az indiánnal, és így számolt be arról, amit megtudott:

– Azt mondja, Hoaka gyorsan jár, mint a gondolat, egy szempillantás alatt ezer mérföldnyire is el tud jutni, és van, hogy egyszerre több helyen ott van. Azt mondja, Hoaka támadhat nappal, éjjel, amikor csak akar, nem lehet előle elrejtőzni.

– Kérem, kérdezze meg, hogyan lehet ellene védekezni?

– Már megtettem, senor. Azt mondja nincs védekezés, ha az a sorsunk, Hoaka végez velünk.

– Önnek mi a véleménye? – kérdezte tőlem Lord Basil.

– Én nem hiszek a babonákban – feleltem –, de az óvatosság nem árt.

– Jól mondja – bólintott a gróf. – Nos, perceken belül sötét lesz, tovább már nem mehetünk. Azt viszont nem helyeselném, hogy ma a parton aludjunk. Azt javaslom, kerítsünk magunknak szállást a hajón! De csak miután tisztességgel eltemettünk ezeket a szerencsétleneket.

A palló végén azonban a kapitány, aki nyilván a korlát mellől végighallgatta az egész beszélgetést, utunkat állta. Fekete arcából fenyegetően fehérlett két szeme.

– Maguk feljöhetnek, de az indiánok lent maradnak – mondta.

– De kapitány! – próbált ellenkezni a gróf.

– Megmondtam, Mr Hoxton – kötötte meg magát.

– Sir Hoxton – javította ki őt Ivor, aki mindig úgy követte Lord Basilt, mint az árnyéka.

– Uram, nem hagyhatjuk magukra ezeket az embereket – vitatkozott a gróf.

– Ez az én hajóm, én mondom meg, ki száll fel rá, és ki nem – emelte meg a hangát a kapitány. – Az indiánok csak a bajt hozzák ránk. Azt hiszi, én nem olvasok újságot? Akármi legyen is, ami gyilkolja az embereket, mindig indiánokat gyilkol. Ha felengedem őket, azzal csak a fejemre hozom a bajt. Reggel felszállhatnak, de az éjszakát kint kell tölteniük.

A lord ekkor váratlan lépésre szánta el magát.

– Rendben van, kapitány – mondta. – Akkor magam is a parton töltöm az éjszakát. Azt talán megengedi, hogy két ember lehordja a fontosabb felszereléseket.

– Azt meg – bólintott a kapitány, majd nagy kaliberű revolvert húzott elő. – De amelyik nem takarodik le végül a fedélzetről, azt lelövöm.

A temetés után a gróf az éjjelre őrséget szervezett: Sánchez, Ivor, ő maga és én kétóránként váltottuk egymást, és mindig készenlétben kellett lennie két indiánnak is. A sorshúzás alapján nekem jutott az éjféltől hajnali kettőig tartó időszak. Az ismétlő puskát, amelyet a gróf rám bízott, izzadó kézzel szorongattam. Járkálni nem volt merszem, így aztán csak ültem a tűz mellett, és minden reccsenésre, minden moccanásra a hang irányába szegeztem a fegyvert. Baj nélkül múlt el az éjszaka, de már negyedik napja, hogy alig aludtam valamit, így meglehetősen rossz kedvűen ébredtem.

Tábort bontottunk, majd az emberek elkezdték felhordani a felszerelést. Alig húsz percen belül készen álltunk arra, hogy végre itt hagyjuk ezt a pokoli helyet, ám a kapitány még mindig nem került elő. Lord Basil engem küldött, hogy kopogjak be a kabinjába. Válasz azonban nem érkezett belülről. Még kétszer kopogtattam, szólongattam is a kapitányt, majd megpróbáltam lenyomni a kilincset. Az ajtó zárva volt.

– Az ördögbe is, törje be, fiam! – felelt a gróf, amikor jelentettem neki. – Talán berúgott az éjjel, és még nem tért magához. Kapitány nélkül mégsem indulhatunk el.

A harmadik nekifeszülésre kinyílt a kabin ajtaja, így én lehettem az első, aki megpillantotta a fekete ember felismerhetetlenségig szétmarcangolt holttestét.
 
Egy barlang bejárata
 
A gróf azonnal összeparancsolt bennünket.

– Uraim, úgy látom, valaki nem őrködött elég éberen – mondta ingerülten, azonban mindannyian biztosítottuk afelől, hogy ébren és figyelve töltöttük az őrség idejét. A lord folytatta. – Gondolom, nem kell különösebb vizsgálat ahhoz, hogy megállapítsuk, a kapitánnyal ugyanaz végzett, mint azzal a két emberrel odakint.

– Így igaz – bólintottam.

– Csakhogy van itt egy bökkenő – tette hozzá Lord Basil. – Mégpedig az, hogy az ajtó zárva volt, ráadásul belülről.

– Nem juthatott be valami az ablakon keresztül? – kérdezte Sánchez.

Az ablakra mutattam, ami ugyancsak zárva volt.

– Akkor az a valami talán már bent volt, amikor a kapitány bezárta az ajtót.

– Ugyan! – legyintett a gróf. – Egy akkora állat, ami ilyen sebeket tud ejteni, nem bújhat el a priccs alatt vagy az ajtó mögött.

– Állat? – kérdezett vissza Sánchez.

– Mi más? – csodálkozott a gróf, majd az argentin tekintetét látva kikelt magából.– Csak nem azt akarja nekem mondani, hogy ez a Hoaka…?

– Én nem mondtam semmit – vonta meg a vállát Sánchez.

– Nos, uram – mondtam, amikor a lord kérdően rám nézett –, biztosíthatom, hogy számos nagyragadozó megfordult már a kezem között, és sajnos láttam már azt is, milyen sebeket képesek ejteni. De ilyesmivel nem találkoztam. Attól tartok, ez egy azok közül az azonosítatlan állatok közül, amelyek miatt ön az expedíciót szervezte.

– Ebben az esetben el kell ejtenünk – jelentette ki Lord Basil.

– Elfogni? – képedtem el most én. – Sir Hoxton, sajnálom, de az ehhez szükséges eszközökről elfelejtettünk gondoskodni.

– Kedves barátom, nekünk nincs más választásunk – magyarázta a gróf. – Kapitány nélkül maradtunk, és attól tartok, hajót vezetni egyikünk sem tud, veszélyes is volna egy teljesen ismeretlen folyón kísérletezni. Más lehetőségünk nincs, mint az őserdőn át visszaindulni. Ez a valami azonban itt van a közelben, nem kizárt, hogy újra támadni fog. El kell tehát fognunk.

– Én azt javaslom, senor, inkább ejtsük el! – vetette közbe Sánchez.

– Meg kell, hogy vizsgáljuk – erősködött a lord. – Ki tudja, hány balesetet előzhetünk még meg, ha tudjuk, pontosan mivel állunk szemben.

Nem folytathattuk a vitát, mert az indiánok körbeállták a kabin bejáratát, és kíváncsian lestek befelé. Egyikük (az, aki este a bennszülött tetemek miatt kétségbe esett) észrevette a kapitány holttestét, és izgatottan magyarázni kezdett a többieknek, akik erre ugyanolyan ingerültté váltak. Amikor Sánchez közölte velük a gróf szavait, vagyis hogy a kapitányt eltemetjük a másik két halott mellett, aztán útnak indulunk a dzsungelen át, éktelen kiabálásba kezdtek. Nyilvánvaló volt, hogy mindannyiukon eluralkodott a rettegés. Az argentin vagy két percig próbált szót érteni velük, aztán – hogy honnan, azt nem tudhatom – ostort rántott elő, amellyel végigvert az embereken. Erre csend lett, de a következő pillanatban az, aki a többieket bujtogatta, kivált a tömegből, és Sánchez felé vetette magát, aki erre előrántotta a pisztolyát, és habozás nélkül lőtt. A helyzet nagyon forró lett, tekintetek feszültek egymásnak, a gróf és én felemelt fegyverrel vártuk a folytatást, de a csata véget ért. Az indiánok vonakodva ugyan, mégis követték Sánchez utasításait, elásták a kapitány, valamint szerencsétlenül árt társuk testét, és egy vastagabb rudat tűztek mögé fejfaként. Közben a többiek a lord irányítása alatt átválogatták a felszerelést, minden fontos eszköz, élelem a hatalmas hátizsákokba került, amelyeket a gróf még Rióban csináltatott.

Útnak indultunk. Egy indián vezető ment elöl, Sánhez közvetlenül utána, majd egy sereg indán, akik közé a gróf engem is beparancsolt, hogy ha bármi olyasmi történik, fedezni tudjam az argentint. Engem Ivor fedezett, végül a gróf halad, mögötte pedig még négy-öt teherhordó, akiket ő szemmel tudott tartani. Rekkenő forróságban, elviselhetetlenül párás levegőt lélegezve haladtunk az erdő mélyére, arcunkon folyt a verejték, ruhánk már az első fél órában lucskosra ázott. Óránként álltunk meg pihenni, ilyenkor ihattak a teherhordók. Déltájt nagyobb pihenőt tartottunk, Ivor konzervet osztott, de megmelegíteni nem tudtuk, mert tekintettel az erdő sűrűségére a lord nem engedte, hogy tüzet gyújtsunk.

Késő délután épp egy újabb pihenőre álltunk meg, amikor a ment vége felől riadt kiáltozást hallottunk. Azonnal visszafordultunk: az egyik indián mutogatott értelmezhetetlen kézmozdulatokkal. Soká tartott, mire felfogtuk, azt magyarázza, hogy egyik társuk eltűnt. Saját nyomaink mentén elindultunk visszafelé, hogy két percnyi járásra rátaláljunk az eltűnt bennszülött szétmarcangolt hullájára. A legkülönösebb az volt, hogy a halott férfi saját nyomain kívül semmi mást nem találtunk.

– Ez repül? – kérdezte Sánchez, de nem tudtuk, kinek címezte.

– Ebben a sűrűben? – kérdeztem. – Akkor már inkább a fákon közlekedik.

Olyan kétségbeesetten nézünk fölfelé, mint aki bombázórajra számít, a fák sűrűjében azonban semmit nem láttunk. A gróf kiadta a parancsot, hogy fésüljük át a terepet. Nekem kellett visszafelé kutatnom, ők Sánchezzel pedig ketten két irányba indultak el. Ivor feladata az volt, hogy őrizze a felszerelést az indiánoktól. Természetesen nem azon a csapáson indultam el, amelyet mi hagytunk magunk mögött, inkább megpróbáltam annak környékét felmérni. Vagy tíz perc kutatás után különös dologra bukkantam: mintha valami földomlást vagy árokfélét láttam volna a lomb közt. Közelebb húzódva azonban világos lett, ez inkább valami alagút vagy barlang lejárata lehet. Beléptem a lejáraton, ám mivel lámpát nem hoztam magammal, csupán annyit tudtam megállapítani, hogy a talaj erősen lejt. Gyorsan betájoltam a helyet, és visszasiettem a csapathoz.

– Lemegyünk – mondta a gróf, amikor egy petróleumlámpával levilágított és megpillantotta az elkanyarodó járatot. – Ez a folyó felé vezet – állapította meg. – Kíváncsi vagyok, van-e másik vége, és hol?

– Nem volna jobb, ha folytatnánk az utunkat, senor? – kérdezte Sánchez.

– Nem, Mr Sánchez – mondta határozottan Lord Basil. – Nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a barlangnak köze van az ügyhöz. Ki tudja, mire bukkanunk odalent?

És mintha csak a szavait akarná megerősíteni, a járat mélyéről távoli, de félelmetes, ordításszerű zaj támadt. Az indiánok mozgolódni kezdtek.

– Jobb volna hagyni, senor – erősködött az argentin.

– Megyek elől, Mr Sánchez – indult el a gróf, közben odavillantott nekem a tekintetével, hogy most én fedezem őt, mégpedig elsősorban Sáncheztől. Senki nem mozdult, Lord Basil egyedül sétált el a kanyarulatig, ahol megállt, és kikiabált nekünk: – Mi lesz már, az ég szerelmére? Jöjjenek!
 
Az út lefelé
 
Kúszott már ön, Nyájas Olvasóm, gyerekként bűzös, szűk csatornában, hogy elbújjon a többiek elől, akikkel katonásdit játszik? Ha igen, egy mákszemnyit sejtheti, micsoda szorongás lett úrrá rajtunk ott, a barlangba belépve – de igazán csak egy mákszemnyit, mert a gyermekkori csíny a nyomába sem érhet annak a rettegésnek, amely nem sokkal ezután elhatalmasodott rajtunk. Már most figyelmeztetem Hölgy Olvasóimat, ha gyenge az idegrendszerük, inkább tegyék le ezt a kötetet, mielőtt nagy bajba sodródnának. Azok pedig, akik vállalják a nyaktörő utazást, kövessenek!

Az üvöltés, amelyet a barlang bejáratánál odabentről hallottunk, nagyon lassan ugyan, de közeledett hozzánk. Pontosabban mi közeledtünk hozzá, de ez a mi helyzetünkben nem számított. Lord Basil a bejáratnál szurkos fáklyákat vetetett elő a pakkból.

– Modern embernek ismertem meg önt, senor – mormogott Sánchez. – Néhány lámpa jobban elkelt volna.

– Úgy látom, Mr Sánchez, nem bízik bennem – mosolygott a gróf. – A lámpák pontosa ötször ekkora helyet foglaltak volna. És meglehet, hogy a fáklyát ósdinak tartja, de véleményem szerint a tűz sokkal inkább távol tartja a vadakat az efféle helyeken.

Az argentin kénytelen volt bólintani, inkább kiabált egy kicsit az indiánokkal, akik erre megindultak befelé. A gróf most már úgy rendelkezett, hogy az indiánok menjenek elöl. Nem volt éppen keresztényi magatartás, de őket használta élő pajzsként. Mint néhány perccel később bebizonyosodott, döntése bölcs erőlelátáson alapult. Alig haladtunk befelé ugyanis jó egy mérföldet (ami a fáklyák imbolygó fényében vagy negyven percet vett igénybe), hirtelen éktelen lárma ütött ki az elöl haladók között. A kiabálásból csak annyit értettünk: Hoaka. Közben az emberek megpróbáltak rajtunk körül visszafelé menekülni a kijárat irányába. Lord Basil kettőt lőtt feltartott fegyverrel a barlang boltozatába, majd az indiánok vezetőjére kiáltott:

– Azonnal fordítsa le, Mr Sánchez, hogy aki dezertálni próbált, azt magam lövöm agyon.

A tolmács kiabálni kezdett a kis emberekkel, erre azok félelme még átütőbb lett, ám a meneküléssel felhagytak. Amikor végre elcsendesedtek kissé, a gróf megkérdezte:

– Meg tudná végre mondani, Mr Sánchez, hogy mi történt?

– Uram, az emberek azt mondják, az egyik társukat elragadta Hoaka.

– Ki látta ezt? – üvöltötte el magát a gróf. Csend támadt, mire megismételte. – Ki látta ezt?

A sötétben egy hang szólalt meg indián nyelven, amelyeket a vezető azonnal lefordított.

– Ez az ember azt mondja, uram, egy sötét árny rontott rájuk, és elrabolta a társukat.

– Forduljunk meg, uram! – javasolta Sánchez.

– Csak nem fél? – emelte rá tekintetét Lord Basil.

– Szó sincs róla, senor – fintorodott el az argentin. – Lázadástól tartok. Ha ezek az apró emberek pánikba esnek, hiába a fegyverek, nem tudjuk megvédeni magunkat. Márpedig – itt kiköpött a lámpa fénykörén túli sötétbe – én nem szeretném a bőrömet egy ilyen helyen hagyni.

– Tovább megyünk – közölte a gróf szenvtelen hangon. – És mivel mindenki reszketni kezdett, én megyek elöl. Ivor!

Semmiképp se szerettem volna gyávának vagy riadtnak tűnni, ezért csatlakoztam az élbolyhoz. Mindenre készen szorongattam a nekem kiosztott fegyvert, úgy lépdeltem Lord Basil és az inasa nyomában. Mintegy fél óra óvatos gyaloglás után egy kanyarulatban a gróf megállt, és szolgájára nézett:

– Nem feledkezett el valamiről, Ivor?

– Bocsásson meg, uram – jött zavarba a kifogástalan inas –, úgy hittem, a rendkívüli körülmények…

– Nincs olyan rendkívüli körülmény, amiért lemondanék a teáról – jelentette ki a gróf letéve a csomagját.

– Már megbocsásson, senor – vágott közbe Sánchez –, de a tűz könnyen ide csalogathatja azt a valamit, amit az indiánok Hoakának neveznek.

– Vagy éppen elriaszthatja – vágott vissza a lord.

Nem volt további vita, a következő fél órát teázással töltöttük, a gróf még azt a gondosan elcsomagolt készletet is elővetette, amelyet beszámolója szerint egy ceyloni mester készített számára. Felfrissülve folytathattuk utunkat.
 
Küzdelem a rémekkel
 
Bevallom, Olvasóm, úgy hittem, ez volt életem utolsó teája. Ami a barlangjárat mélyén várt ránk, rémületesebb volt annál, mint amit egy magamfajta, a betűvetéshez nem különösképpen értő ember tolla leírhat, és félelmetesebb annál, amit szorongó elme valaha kitalálhat.

A tea felfrissített bennünket, élénk bizakodással folytattuk az utat lefelé, az ismeretlen tartománya felé. Lord Basil egy alkalommal megjegyezte:

– Az ördögbe, mintha az egészet Dante találta volna ki.

Nem ismerem az illetőt, pedig a neve alapján apám földije lehet. Ivor arcára pillantottam, aki a tőle szokott módon úgy tett, mintha maga is arisztokrata volna. Azért nem kizárt, hogy ő tudott valamit arról, valójában i is az a Dante.

A teázás után mintegy húsz perccel ért bennünket az első gyanús jel. Lord Basil halad elől, Ivor és én mögötte, minket Sánchez követett, aki tulajdonképpen teherhordóinkkal szemben fedezett bennünket. A gróf hirtelen eltűnt egy élesebb kanyarban, onnan hallottuk a hangját:

– Az ördögbe!

Ivor azonnal utána sietett, de hamar kiderült, csak a lámpa aludt ki. Ivor, majd az előre óvakodó Sánchez is megpróbálta újra izzásba hozni, mégsem sikerült, kénytelenek voltunk egy tartalékot elővenni a csomagból. Hiába. Száz méter csoszogás után, amelyet a – furcsa módon – egyre táguló barlangjáratban kellett megtennünk, a gróf lámpája ismét kialudt, és nem sikerült kijavítani, hiába próbáltuk. Az indiánok gyanakodva morogni kezdtek, Sánchez épp rendre intette volna őket, amikor a mélyből hirtelen sötét árny suhintott végig fölöttünk, és ledöntötte lábáról a derék Ivort. Lord Basil elszörnyedve ugrott oda hű szolgájához, aki szótlanul bukott a földre: hátára fordította, és elszörnyedve ugrott hátra: Ivor arcát a felismerhetetlenségig eltorzította valami, csak vérben úszó, lüktető húst láttunk, no meg a cafatok közül üvegesen meredő, kihunyt szemeket.

– Hoaka! – kiáltotta valaki az indiánok tömegéből, mire egyre többen kezdték el kiáltozni: – Hoaka, Hoaka!

Sánchez hiába suhintgatta a korbácsát, hiába kiabált az indiánok nyelvén, és hiába fenyegetőzött fegyverrel, a riadt és bősz csapat csak egy pillanatra hátrált meg, aztán nekiestek, átgázoltak rajta, úgy menekültek egymást is letiporva a kijárat felé. Halottak és sebesültek sora mutatta, merre futottak Maga Sánchez megúszta egy lábtöréssel és bordarepedéssel, de arról szó sem lehetett, hogy folytassa az utat.

– Hagyjanak itt! – mondta a törött lábát fájlalva.

– Szó sem lehet róla – jelentette ki a lord. – Visszük magunkkal tovább. Segítsen, fiam! – intett nekem.

– Még ezek után is tovább akar menni? – nézett föl rá Sánchez.

– Teljesen világos. Csak nem képzeli, hogy feladom!

– Engem hagyjanak itt! Várok két órát. Ha addig nem térnek vissza, vagy nem érkezik bármilyen jel, elindulok kifelé.

– Meddig juthat el az őserdőben ezzel a lábbal? – kérdeztem.

– Ha a folyó mentén visszafelé megyek, nyolc mérföldre, az egyik tisztább magaslaton van egy régi missziós kórház. Ott talán tudnak segíteni.

– Lehetetlen – felelte a gróf, azt látnunk kellett volna a hajóról.

– Hiszen éjjel mentünk el mellette.

– Az ördögbe! Igaza van.

– Mindannyian jobban tennénk, Lord Basil, ha együtt elindulnánk arrafelé, de látom, hajthatatlan. Akkor jöjjön az eredeti terv. Itt várok, és ha nem érkezik semmi jel, elindulok. Talán még segítséget is tudok keríteni.

– Ha két órán belül nem térünk vissza, már ne fáradjon fölöslegesen – mondta a gróf higgadtan.

Sánchez bólintott, mi pedig a gróffal magunkhoz vettük a legszükségesebbeket, és nekiindultunk. Bevallom, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az argentínnal maradok, de büszkeség felülkerekedett bennem. Nem hozhatta szégyent apám nevére, amelyet én is viseltem, tehát szótlanul vállamra vettem a másik nehéz zsákot, és elindultam a lord nyomában.

Alig tettünk meg két percnyi utat, amikor egyszerre mindkettőnk lámpája kialudt. Riadtan próbáltuk helyrehozni a készülékeket, de nem jártunk sikerrel. Akkor a gróf gyufát vett elő, annak fényében vizsgálta át a két világítóeszközt. Nem találta meg a hibát, ráadásul belátta, hogy így könnyen és hamar a végére érhetünk gyufakészletünknek, tehát a sötétet választotta.

Rettenetes percek következtek, amelyek óráknak tűntek. Egy megmagyarázhatatlan és kézzelfoghatatlan erő arra kényszerített bennünket, hogy előre menjünk, kezünket előre nyújtva, tapogatózva. Közben végig úgy éreztük, az a valami, amit az indiánok Hoakának neveztek el, ott suhog a fejünk felett – azonban nem tudtuk eldönteni, valóságról van-e szó, vagy a képzeletünk játszik velünk. Ez már csak azért sem volt egyszerű, mert az ismeretlen létezőtől függetlenül látomások jelentek meg a szemünk előtt, olyan víziók, amelyekkel semmiképpen sem akar szembesülni az ember. Én saját magamat láttam a sötétségben szembe jönni, a nyakamon mégsem a saját fejem volt, hanem egy lidérces, gonosz alaké. Nem is értem, miből érthettem meg, hogy az ott én magam vagyok. Mint ahogy az is érthetetlen, miképpen ismertem fel magamat, amikor egy lefoszlott húsú, rothadó hullát láttam magam előtt, aki ezt suttogta démoni hangon: voltam, aki vagy, leszel, aki vagyok.

Kínjainkat fokozta, hogy egyszerre az eddig egynél most százszor, ezerszer több sötétben suhogó lényt éreztünk a fejünk fölött, amelyek tömegével csimpaszkodtak a hajunkba, akár a denevérek.

Már azt hittük, az őrület végez velünk, amikor hirtelen fény látszott az alagút végén.
 
Az őrült tudós
 
Egy hatalmas, fényes csarnokba értünk, de bárcsak ne így lett volna. Addig úgy hittük, másra sem vágyunk, mint végre kijutni a világosságba, és megszabadulni a szörnyektől: a ragyogás azonban csak újabb rémségeket hozott elénk.

A csarnok belső végében aranyló fémesen csillogó, díszes háttér előtt egy hatalmas, gépszerű trónus állott, amelyen egy távolról alig kivehető, de abban a különös csillogásban mindenképpen félelmetesnek ható alak ült. A rettegésünket azonban egészen más váltotta ki: a trónus két oldalán több sorban a legszörnyűségesebb rémalakok álltak vagy lebegtek, és mindegyik fenyegetően nézett felénk. Én, aki fiatal életem jó részét vadállatok közelében töltöttem, most olyan ijedt lettem, mint aki először megy oroszlánketrec közelébe. A lord angol hidegvérrel őrizte nyugalmát, de a homlokán csillogó verejték elárulta, ő is megkövült a látványtól.

– No lám-lám, csak nem a tiszteletreméltó Lord Basil Hoxton? – nyájaskodott a trónon ülő alak távolról, mégis olyan hangerővel, ami betöltötte az egész csarnokot, és még annál is hangosabb hullámokat vert valahol bent. Hallójárataink végén. – És a derék Fausto Antonelli.

– Honnan tudja a nevünket? – kérdezte Lord Basil visszanyerve teljes önuralmát.

A trónon ülő erre olyan éktelen és démoni nevetésbe kezdett, hogy a mellette lebegő szörnyek egytől egyig végigrázkódtak.

– Én mindent tudok – nevetett a férfialak.

– Esetleg megtudhatnánk az ön nevét is? – kérdezett a gróf egyre növekvő elszántsággal.

Az idegen újra nevetett, hangosabban és velőtrázóbban, mint az előbb, aztán csillapodva azt mondta:

– Hát jó, legyen: Timothy Redgrave vagyok.

– Az őrült tudós? – lépett hátra most Lord Basil. Ezúttal nem félt kifejezni riadalmát.

Redgrave-et azonban kellemetlenül érinthette ez a titulus, mert felállt trónusáról, és rettenetes üvöltésbe kezdett. A körülötte rajzó lidércek és torzszülöttek erre kavarogni kezdtek, akár a munkájukban megzavart méhek, már-már attól tartottunk ránk rontanak.

– Nem vagyok őrült, gróf úr – tombolt a tudós −, ezt csupán a magafajta sótlan szellemek állítják, akik nem képesek felismerni a tudomány új eredményeit. Géniusz vagyok, mindent elsöprő lángelme, akit nem ismer el a maga kicsinyes, sznob és rátarti társadalma. De most eljött az én időm.

– Vigyázzon, fiam! – súgta nekem oda a lord, miközben Redgrave őrjöngött −, ez az ember bármire képes. A londoni tudományos társaságok mind kizárták a sorai közül, a glasgow-iak már be sem engedték maguk közé.

– Mi a vétke? – kérdeztem ártatlanul.

– A legsúlyosabb. Az lett a veszte, mint az alkimistáknak és más vajákosoknak: az örökkévalóság. Azt akarta elérni mindenáron. Először jóravaló idős embereket, aztán gyerekeket itatott meg a szérumaival, amelyektől örök életet remélt, és a szerencsétleneknek pokoli kínok között kellett meghalniuk az oldatok mérgétől. Aztán kitalálta, hogy a halhatatlanság titka a lélek átalakítása tudományos módszerekkel. A hipnózissal próbálkozott és titkos lélekgyógyászati eszközökkel, de akiket ők kezelt, mind megőrültek egyetlen nap alatt. Rémületes, én mondom, rémületes. A rendőrség elől külföldre menekült. Azt hitte mindenki, már meg is halt.

– De, amint látja, élek – kacagott fel sátánian a tudós. – És ez itt az új találmányom – mutatott körbe.

– Maga szörnyeket állít elő? – kérdezte Lord Basil elképedve.

– Előállítani – legyintett Redgrave. – Micsoda alantas elképzelések a tudományról. Tudja, lordom, kik állítanak elő dolgokat? A lelkes amatőr vegyészek. Én alkotok! És nem is akárhogy. – Sárga fény jelent meg a tekintetében, ahogy mesélni kezdett. – Évek munkája volt kikísérleteznem, amit most lát. Az ötlet egészen egyszerű, mégis annyi bonyolult úton kellett végighaladnom, és annyi szenvedést kellett megérnek, hogy eszembe jusson. Persze, maguk még így sem értenék. Az eljárás lényege nagyon egyszerű: felfedeztem egy szert, amely új távlatokat nyitott az életemben. Ennek a szernek köszönhetően minden, ami a lelkemben lakik, valósággá válik.

– Hogyan? – kérdeztem ámulatomban.

Az őrült tudós nevetett.

– Ahogyan Pallas Athéné született, kedves barátom – nevette el magát. – Mindig tudtam, hogy a mítoszok igazat mondanak.

És hogy igazát alátámassza, lidérces tekintettel felemelte a fejét, mire a füléből egy újabb szörnyeteg pattant elő. Amikor megjelent, még csak akkora volt, mint egy szikra. De mire földet ért, már óriás rémmé növekedett.

– Elképesztő – jegyezte meg Lord Basil.

– Nem, lordom: zseniális – kacagott Redgrave. A fülén újabb szörnyalak mászott elő. – És hamarosan elérkezik az idő, amikor teremtményeim száma akkorára nő, hogy enyém lesz a hatalom a világ felett.

Ahogy ezt kimondta, újabb és újabb rémek pattantak ki a füléből, és ezek elkezdtek csatasorba állni velünk szemben. Nem volt kétséges, hogy akit az indiánok a Hoaka néven emlegettek, az is Redgrave szüleménye volt.

A szörnyek csak jöttek, csak jöttek, egyre többen voltak, és nem volt kétséges, hogy életünket itt kell befejezünk, amikor hirtelen valami különös ötlet jutott az eszembe. Előbbre léptem, és hogy az iszonytató teremtmények pokoli zajában meghalljon, a tudós felé kiáltottam:

– Mondja csak, tudja még, milyen ízű a friss, omlós kalács?

Egy rém, amely ebben a pillanatban ugrott elő Redgrave füléből, csak félig tudott felnőni, szánalmas, macskányi lényként tekergett a földön.

– Mi? – kérdezte a tudós.

– És a mézes tejecske? – folytattam a kérdezősködést. – A friss, finom, aranyló húsleves? A frissen fáról szakajtott alma, szilva?

– Neeeeeeeeeeee! – üvöltötte Redgrave, de már későn volt. A füléből szárnyas, fehér alakok kezdtek záporozni, amelyek felsorakoztak a rémekkel szemben, és amikor már kétszer annyian voltak, mint ők, ütközetbe indultak ellenük. Véres küzdelem vette kezdetét, amelynek végén a szárnyas lényeg serege kerekedett felül. A tudós egy ideig kétségbeesetten rángatózott trónusa előtt, aztán összerogyott. Mélységes csend köszöntött ránk.

– Meghalt? – kérdezte Lord Basil egy halom vérben úszó szörny alól előtápászkodva.

– Nem, csak megtisztult – feleltem higgadtan. Aztán látva a gróf értetlenségét, magyarázni kezdtem. – Redgrave azt mondta, a szernek köszönhetően minden valósággá válik, ami a lelkében van. Mivel ő a gonosznak kötelezte el magát, hosszú ideje csak gonosz dolgok jöttek elő belőle. De a gyermekkori ételek emlékével felébresztettem a lelkiismeretét, és így ő maga teremtette meg saját gonoszságának legyőzőit.

– Bámulatos – állapította meg Lord Basil. – Az emberi lélek minden bizonnyal a legsötétebb, legalábbis a legtekervényesebb alagút, amelybe besétálhat az ember. – Aztán elmosolyodott. – Ébresszük fel a mi kedves barátunkat, akinek nyilván még sok mesélnivalója van. Aztán induljunk végre haza. A fenébe is, barátom, egy sherry most jól esne!

Odakint már virradt. Még délelőtt elértük a közeli missziós állomást, ahol élelmet, vizet, ruházatot kaptunk, és megindulhattunk hármasban vissza, a városba. Jól esett végre Rióba érni, és jó volt látni, amint Redgrave – még a missziónál folytatott beszélgetés hatására – önként jelentkezik a kikötői templom plébánosánál önkéntes munkára. Boldogságom csúcsa azonban az volt, amikor másnap reggel – csodával határos módon – elszerződtem a Madeira Circushoz, amellyel – hűséges tigrisem, Euphrates kíséretében – elbúcsúzva a gróftól hajóra szálltam, és elindultam New Orleans felé.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.