A kezdet és a vég

A kezdet és a vég

Könnyeket csalogatóan friss volt a reggel. A nyitott ablakon betóduló világosság gellert kapott a padlón és remegő látomásként csapódott föl a plafonra. Mintha egy ottfelejtett bádoglavórban víz didergett volna az ágya mellett, olyasmi, amiből Nostradamus ötszáz éve a jövőt jósolgatta. A bágyadt napfény megkövült borostyánként zárta magába a hozzá túl közel merészkedő perceket.

Előhúzta a párnája alól a tévé távirányítóját és bekapcsolta a közszolgálati csatornát. Amíg az adást hallgatta, Leonardo da Vinci emblematikus ábrájának pózában, széttárt karral és lábbal feküdt, és behunyt szemmel próbálta kitalálni, ki az aktuális vendég. A legújabb gazdaságélénkítő csomagról volt szó, aminek immár nem volt semmi értelme. Az ipari termelés mára virradóra hivatalosan is megszűnt. Csak egy magyarázat létezett erre az egészre, mármint hogy a tévében még mindig a gazdaságról povedáltak: az élő adásnak mondott műsor valamilyen konzervanyagból ment, miközben a stáb rendkívüli szabadnapját töltötte. Apró baki, de baki.

Kitámolygott a fürdőszobába. Azt a kevés időt, ami még megmaradt, elvileg büdösen is kihúzhatta volna, de nem engedett meg magának semmilyen lazaságot. Az ember a vesztőhelyen is adjon magára, a világvégén pedig egyenesen parádézzon, elvégre ilyesmi csak egyszer fordul elő a történelemben. Generációk tízezrei távoztak az élők sorából azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy miközben ők porrá lesznek, a fejlődés, akár egy dél-amerikai szappanopera, kérlelhetetlenül megy tovább. A jövő nemzedékeit új filmek, regények, tévésorozatok és zeneszámok fogják kábítani, és egymás után jönnek majd azok a tudományos fölfedezések, amelyek a jelenleginél sokkal szélesebbre tárják az ismeretszerzés kapuit, de mindez azok nélkül megy végbe, akik földi életük végéhez értek. A halálos ágyon öntudattalanul fekvők legutolsó, ösztönös kívánsága mindig az, hogy bárcsak magukkal vihetnék ezt a szédítő változatosságot, mégpedig úgy, hogy ne maradjon ki belőle semmi. Ebben a fölfokozott pszichofizikai állapotban már nem is az élet folytatása jelenti nekik a vágyak non plus ultráját, hanem az, hogy velük együtt pusztuljon el az egész mindenség. Egyetlen másodperc nem sok, annyi se maradjon mögöttük, mert aki csak ennyivel is túlél egy halottat, hozzá képest végtelen tudásra tehet szert, hiszen a holtak birodalmából nem vezet semmilyen út a jövő felé, ami ugyebár telis-tele van új ismeretekkel. De ha a világ a halál pillanatában véget ér, megszűnnek ezek a különbségek, és ez az, ami egy haldoklónak vigasztalást adhat. Ez az abszolút elégtétel amiatt, hogy az elmúlás rigorózus szabályszerűségei őt gúzsba kötik, miközben mások, akik momentán a halálos ágya mellett sorakoznak, nemsokára kisétálnak a napfénybe és ezt az epizódot gyorsan elfeledve rávetik magukat mindarra a sok kívánatosságra, amiről az időközben halottá változott embertársuk lecsúszott. Esznek, isznak, utaznak, csókolgathatják vagy véresre verhetik egymást, miközben neki, a halottnak erről nem lehet semmilyen tudomása.

Hosszú és vesződséges út vezetett el odáig, mire a megosztott, ezernyi gonddal és válsággal parcellázott emberiség ebben a sarkalatos kérdésben megtalálta a közös hangot. Azt már képtelenség volt kideríteni, kinek támadt először az a briliáns ötlete, hogy a világ krónikus megosztottságát, és vele együtt a javak igazságtalan elosztását a múltban folytatott hosszas és kilátástalan jobbítási küzdelem helyett egy átfogó, mindenre és mindenkire egyaránt kiterjedő világvégében kell megoldani. A logikus vezérelv – amely mentén az atomrakéták leszerelési procedúráját idéző nehézkességgel, ugyanakkor csigalassúsággal folytak az egyezkedési tárgyalások – az volt, hogy a gazdasági növekedés illúzió, a hanyatlás pedig egy soha nem látott, és minden képzeletet felülmúló összeomlás rémképével fenyeget. Ezt a terhet egyetlen nemzetközileg jegyzett, vezető politikus sem vehette a lelkére, úgyhogy lassanként, fokról fokra a bizonytalankodók is megértették, hogy a civilizált emberiségnek nincs más útja, mint pontot tenni ennek a több tízezer éve kezdődő, néha látványos sikereket is hozó, de alapjában véve kilátástalan vergődés végére.

A kormányok által ratifikált szerződés természetesen még nem lett volna elég, ha a tudomány nem találja meg a kivitelezés legoptimálisabb módszerét. A hétköznapi gondolkodás szintjén ebből mindössze annyi csapódott le, hogy valamilyen óriásberuházásról van szó, amely a Déli-sarkon történik. A média sokat cikkezett az állítólagos sikkasztásokról, a panamagyanúról és a minden korábbi mértéket messze meghaladó korrupcióról, ám ezek a híradások csupán kárörömmel töltötték el a laikusokat. Mi hasznuk lehet a politikusoknak abból a rengeteg ellopott milliárdból, mondogatták egymásnak, ha valamelyik tévécsatorna újabb csalást kezdett pedzegetni. A legfurcsább mégis az volt, hogy kiderült, a világvégét jogilag a legnehezebb közös nevezőre hozni. Az idő előre haladtával a tervezet dokumentációja olyan irdatlan méretűvé duzzadt, hogy az amazóniai őserdő megmaradt foltjaiból kellett hozzá legyártani a hiányzó papírmennyiséget. Jogászok, adminisztrátorok és titkárnők milliói tologatták az aktákat, és ezek közül mindig napvilágra került egy olyan rendelet vagy törvény, amely kiskaput nyitott az önös anyagi érdeküket leső ügyeskedőknek. Voltak olyan pillanatok, amikor az emberiség szkeptikusabb része ugyanúgy rálegyintett erre az egészre, ahogy néhány évtizeddel korábban, a szintén elvetélt próbálkozásnak bizonyuló szociális igazságosság programjára.

De a tipródásnak immáron vége: a nagy nap, íme, felvirradt, már csak néhány órát kell várni addig a mindent betöltő látványosságig, ami egyúttal az idők kezdete óta létező igazságtalanságot is megszünteti. Igaz, hogy erre a hosszas nyűglődésre ráment az ózonréteg, és a Föld élővilágának vagy háromnegyed része, ám a cél magasztosságát tekintetbe véve ezek csak potomságok. Kit érdekel már, hogy nincsenek körülöttünk fák, és hogy a pázsit nejlonból van? Az erre kijelölt személy nemsokára megnyomja a gombot, és jön az a mindent bevilágító vakuvillanás, ami egyetlen, örökkévalóságba dermedő, ám mégis illúziószerű fényképpé fogja merevíteni a ma még nyüzsgő, zakatoló világot. Ez lesz az útravaló, amit mindenki eltehet a túlvilági utazásra szánt poggyászába, hogy ennek a sokismeretlenes matematikai egyenletnek a legvégén, amit eléggé tudatlan módon életnek nevezünk, megszerezze és birtokolhassa az egyetlen, kizárólagos vagyontárgyat, ami az idők végezetéig az övé lehet.

Ettől a fennkölt gondolattól szinte megrészegülve húzta oda az öreg, feslett kárpitú fotelt az ablakhoz, és kényelmesen elhelyezkedve várta a villanást. Ám az nem jött meg. Elmúlt a délelőtt, és a padlót nyaldosó fény már a falat kóstolgatta, amikor elunva a várakozást, bosszúsan felkelt és ugyanúgy, ahogy a régi, hátrányosan megkülönböztetett időkben, kicsoszogott a konyhába egy sörért. A hűtőben csak egy penészlepte, üres ételhordó árválkodott. A világvége mégis elkezdődött. [Szvétics Hubenár fordítása]

Szóljon hozzá