Már van ott valami

Már van ott valami

Tizenhét évi távollét után az Űrkalandor visszatért a Földre, és a legénység egyetlen életben maradt tagjának, a fásult, életunt Varig parancsnoknak a Nagytanács elé kellett járulnia, hogy beszámoljon a küldetés részleteiről.

Csak a beavatottak tudtak erről az expedícióról, és ők is egyre halványabban emlékeztek arra, mi volt az eredeti célja. Amikor bebizonyosodott, hogy a globális fölmelegedést nem lehet megállítani, a bolygószintű Nagytanács elrendelte egy minden ismeretanyagot magába foglaló gyűjtemény létrehozását. Az ukáz arra is kitért, hogy az adatbázist valamelyik távoli planétán kell elhelyezni, mert egyszer minden válság és klímakatasztrófa véget ér, és bár ez akár tömeges kihaláshoz is vezethet, bizonyított tény, hogy a helyzet stabilizálódásával a törzsfejlődés újra elkezdődik. Egy másik, ugyancsak bizonyított tény szerint, mindig ugyanaz a faj kapaszkodik föl a civilizációs piramis csúcsára, kései utódaink tehát akár az egysejtű létformából kiindulva újból el fogják érni az űrutazáshoz szükséges fejlettségi szintet, és kalandozásaik során, előbb vagy utóbb rátalálnak erre az ajándékcsomagra.

Az adatbázis helyének kijelölésekor a Szaturnusz legkülönlegesebb holdjára, a Titánra esett a választás. Ez az égitest akkor is jó rejtekhelynek tűnt, ha a Földön nem indul újra az evolúció, mert két-három milliárd év múlva, amikor a Nap a belső bolygókat elnyelő vörös óriássá duzzad, megteremtődnek rajta az élet kialakulásának feltételei. A tudósok biztosra vették, hogy a távoli jövőben fajtársaink megjelennek majd a Titánon, és ha megvalósítják azt az intelligencia nívót, ami az adatbankunk fölnyitásához és használatához szükséges, olyan hatást idéznek elő, mintha ma egy új programmal fölülírnánk valamelyik régi szoftvert. Akár így történik, akár úgy, a földi civilizáció egy az egyben reprodukálhatja magát abban a nagyon messzi, most még megbecsülhetetlen időben.

Ezek a gondolatok kísértették a sebhelyekkel és forradásokkal csúfított Varig parancsnokot, miközben a Világtanács ülésterme felé haladt. Bőven lett volna mit mesélnie arról, miként fertőzte meg és gyűrte le az expedíció tagjait az űrutasok leghalálosabb betegsége, az unalom, de ezek a nagytiszteletű urak aligha erre voltak kíváncsiak. A tanácsnokok a protokoll szabályai szerint félkörívben helyezkedtek el az egykori sóbányából kialakított díszteremben, és bevett szokás szerint most is hagytak időt az elébük járulónak, hogy kifújhassa magát. Varig élt a lehetőséggel: szusszantott párat, aztán a világűr időtlenségéhez szokott tempóban beszélni kezdett:

– Miután megérkeztünk, és orbitális pályára álltunk a Titán körül, megkezdtük a rakomány befogadására alkalmas barlang keresését. Csak a pólusoknál vizsgálódtunk, mert ott legkisebb az esélye annak, hogy egy meteor becsapódás megsemmisíti a rejtekhelyet.

– Helyesen jártak el – nyugtázta egy tompa hangú tanácsnok. – Kérem, folytassa!

– Az északi pólusnál csakhamar észrevettünk egy barlangot – magyarázott Varig. – Elrendeltem a leereszkedést…

– Mivel egyedül tért vissza, alapos okunk van azt hinni, hogy balesetet szenvedtek, és a többiek elpusztultak – akadékoskodott egy másik, karcos hangú tanácsnok. – Őszintén reméljük, hogy az adatbázisnak nem esett bántódása.

– Az adatbázis sértetlen maradt, és nem is szenvedtünk balesetet, de észrevettük, hogy már van ott valami – jelentette ki Varig sértődötten.

– Kifejtené ezt részletesebben is?

– A barlang mélyén találtunk egy tökéletesen konzervált elektronikus könyvtárat. Lényegében ugyanolyan szerkezetű és összetételű volt, mint a miénk. Mivel működött benne a csillagidőmérő, könnyűszerrel kiszámolhattuk, hogy másfélmillió földi évvel ezelőtt telepítették oda – mondta Varig szinte egy szuszra.

Döbbent csönd telepedett a tanácsbarlangra. Aztán megszólalt a tompa hangú tanácsnok, és azt mondta:

– Mindez azt bizonyítja, hogy a Föld máskor is állt már ilyen klímakatasztrófa küszöbén, mint mostanság, és az elődeink ugyanezzel a módszerrel próbálták megmenteni az értékeiket, amivel mi. Ha csak a kutatási vágy vitt volna bennünket a Titánra, örülhetnénk ennek a váratlan, és kétségtelenül hasznos ajándéknak, de anélkül, hogy lekicsinyelném elődeink tudását, az a gyanúm, hogy technológiailag egy szinten vagyunk velük.

– A tárolók átvizsgálása után ezt magunk is megtapasztaltuk – helyeselt Varig. – Az a civilizáció, amely a Titánra vitte a tudástárát, ugyanott tartott, ahol most mi, de köztünk és köztük van egy aprócska különbség.

– Éspedig? – kérdezte a tompa hangú.

– A talált adatbázist tehenek készítették.

– Több komolyságot, parancsnok! Ha nem tudná, ön most a Bolygószintű Nagytanács színe előtt áll! – recsegte a karcos hangú.

– Pontosan tudom, hol vagyok – sóhajtott Varig –, de ha kell, százszor is megismétlem: a Titánon föllelt adatállomány dekódolása után világossá vált, hogy a mai fogalmaink szerint igencsak kérődző, négylábú állatok hozták létre, dacára annak, hogy elálló fülekkel és hosszú, bojtban végződő farokkal rendelkeznek.

A teremben zavart morgolódás támadt. A tanácsnokok egyszerre méltatlankodtak és háborogtak, mindaddig, amíg tompa hangú társuk csöndre nem intette őket.

– Úgy látszik, az evolúció útjai kifürkészhetetlenek – mondta kenetteljesen. –  Varig parancsnok és az Űrkalandor fényes bizonyítékát adta, hogy ezen a téren bármi elképzelhető. Még az is, hogy a tehenek elérik azt a szintet, ami az űrutazáshoz szükséges. De az is bizonyítottnak tűnik, hogy a fejlődés ritmikus ismétlődésekkel lestrapálja önnön fészkét. Ilyenkor nem marad más, mint afféle űrmentőcsónakot készíteni, belerakni minden tudományos és nem tudományos göncöt, majd az egészet el kell rejteni a Szaturnusz legnagyobb holdjának északi csücskén, mert ott tökéletes biztonságban lesz mindaddig, amíg a Föld barátságossá válása után egy fejnövekvő új civilizáció meg nem találja. Ez a fölfedezés nemcsak reménysugár, drága uraim, hanem örvendezésre okot adó tény arra nézvést, hogy bár mi hamarosan lekerülünk a színről, évmilliók múlva jön majd egy új kultúra, fölveszi ezt a képtelesen porba hullajtott stafétapálcát, és tovább folytatja mindazt, amit abbahagytunk.

– Majdnem teljesen egyetértek a tanácsnok úrral – replikázott a karcos hangú –, de egy kérdés még nyitva maradt: mi legyen a tehenek civilizációjával azok után, hogy kivettük az adataikat abból a barlangból, és betettük a helyére a miénket? Mert gondolom, ezt történt, nemde bár parancsnok?

– Adott helyzetben és körülmények között az látszott a legjobb megoldásnak, ha a régi adatokat fölülírjuk az újakkal, vagyis a miénkkel – magyarázott Varig.

– Pompás! – lelkesült a tompa hangú tanácsnok. – A két civilizáció egymásba olvasztásával kinyerték belőlük azt a csekély különbséget, ami nem más, mint az eltelt időszak evolúciós szubsztanciája.

– Nem lehetne egy kissé érhetőbben? – nyekeregte valaki.

– Óh, pardon! – szabadkozott a tompa hangú. – Hétköznapi nyelven szólva ez a civilizációs különbség lényegében azt mutatja meg, hogy a tehenek másfélmillió évvel ezelőtti szemszögéből mi, a mostani állapotunkban, hogyan festenénk, vagyis, mik voltunk és vagyunk, a tehenek világában, per pillanat, és per különbség.

– Világos – bólintott a tompa hangú, majd odafordult az egyre zavartabban pislogó Varighoz. – Föltételezem, hogy a két adatbázis összeolvasztójaként, tökéletes birtokában van ennek a tudásnak. Megosztaná velünk a titkát?

– Nem egészen értem, mire gondol. A két civilizáció ugyanazokon az alapokon nyugszik, így minden olyan kifejezésnek, amit a tehenek használtak, megvan a megfelelője a szótárunkban. Mire kíváncsi? – kérdezte Varig.

A tompa hangú tanácsnok tűnődött egy kicsit, aztán széles mosolygással kijelentette:

– Például arra, hogy ezek a körömpatás, kérődző állatok miként neveztek bennünket, amikor még értelmesek voltak.

– Röviden és tömören békáknak – vágta rá a parancsnok és az általános derültség miatt támadt szünetet kihasználva pukkadásig dagasztotta a torokhólyagját sóillatú barlangi levegővel.

[Szvétics Hubenár fordítása]

 

Szóljon hozzá