A jel

A jel

Nem sokkal azután, hogy az első Marsra küldött expedíció épségben visszatért, Augustin Meyers kapitány, a misszió parancsnoka, magánkihallgatást kért az Egyesült Államok elnökétől.

Az elnök örömmel fogadta a kapitányt, akinek talpraesettsége, helyzetfelismerése és jó döntései nagyban hozzájárultak a küldetés sikeréhez. Mivel Meyers azt kérte, a beszélgetés maradjon titokban, az elnök meg volt győződve róla, hogy a kapitány valamilyen magánjellegű kéréssel fog előhozakodni. A nyilvánosság teljes kizárásával fogadta hát azt az embert, akinek nem lehetett eléggé hálás, hiszen neki köszönhette például azt, hogy a választások előtt másfél hónappal meggyőző fölénnyel vezetett a riválisa előtt.

– Ugye, azt akarja a tudomásomra hozni, hogy mégis létezik intelligens élet a Marson? – tréfálkozott az elnök, miután az ovális irodában hellyel és szivarral kínálta a kapitányt.

– Sajnos nincsenek ilyen híreim – szabadkozott a kapitány. – Egészen másról szeretnék beszélni.

– Hallgatom – mondta az elnök, és hosszan, kéjesen kifújta a kubai szivar füstjét.

– Elnök úr, mi nem jártunk a Marson – jelentette ki a kapitány teljesen váratlanul.

Az elnök elnevette magát. Új oldalát vélte fölfedezni a mindig kimért és kötelességtudó Augustin Meyersnek, akitől a tréfálkozás távolabb állt, mint a Fehér Ház a vörös bolygótól.

– Ezt a viccet még nem hallottam – mosolygott az elnök. – Kíváncsian várom a csattanót.

– Én nem viccelek, elnök úr, de ha mindenáron csattanóra vágyik, akkor csak annyit tudok mondani, hogy a Mars bolygó nem létezik, és nem is létezett soha.

– Na jó, hagyjuk ezt – komolyodott el az elnök. – Mindenki meghajol az önök teljesítménye előtt. Több mint két évig voltak távol, és közben számtalan veszéllyel néztek szembe, nem beszélve arról, hogy értékes kőzetmintákkal megpakolva jöttek vissza. Ezek elemzése ugyan még várat magára, de joggal remélhetjük, hogy közelebb hoznak bennünket a Naprendszer és talán az egész Univerzum titkainak megismeréséhez. Nem gondolja kedves Meyers, hogy ezek után azt mondani: a Mars bolygó nem létezik, bizonyos szinten blaszfémia?

– Elnök úr – hajolt előre Meyers. – A Holdon túl, durván félmillió kilométerre nincs semmi. Sem a Mars, sem a Jupiter, sem az univerzum. Az expedícióval csak addig jutottunk el, és egy tapodtat se tovább.

– Respektálom a játékosságát, kedves kapitány – mondta az elnök némi ingerültséggel a hangjában –, csakhogy maguk két évig és hat hónapig voltak távol, ráadásul az expedíció több tagja kisebb-nagyobb műtéti hegekkel tért haza.

– Tudom, hogy ez így eléggé zavarba ejtően hangzik, de amit mondtam, az tapasztalati tényeken alapszik. Az űrhajónk képtelen volt áthatolni azon az akadályon, amelybe a félmillió kilométeres határnál beleütközött.

– Akkor mi a fenét csináltak, két és fél évig?! – emelte föl a hangját az elnök. – Honnét jöttek azok a csodálatos marsbéli panorámaképek? Talán csak nem azt akarja mondani, hogy a NASA egy stúdióban rendezte meg ezt az egészet?

– Nem, dehogyis! – szabadkozott Meyers. – Egyszerűen arról van szó, hogy az a világegyetem, amelyről azt hittük, galaxisokból és a közöttük lévő fekete energiából tevődik össze, csak egy ügyesen megépített modell.

– Valóban? És mi van mögötte? – gúnyolódott az elnök.

– Valami, amelynek mibenlétéről halvány fogalmunk sem lehet. Nagy valószínűséggel egy olyan hatalom helyezkedik el körülöttünk, amely azt az illúziót kelti, hogy részei vagyunk egy nehezen megismerhető, szuperbonyolult világegyetemnek.

– De hát mi már a Naprendszeren túlra is küldtünk szondákat! – csattant föl az elnök. – A Cassini szinte az egész külső bolygóövet feltérképezte, nem beszélve a Hubble nagyfelbontású felvételeiről, amelyekkel majdnem az ősrobbanás idejéig láttunk vissza!

– Ez mint része az illúziókeltésnek.

– Kiváló minőségű felvételek tízezreiről van szó!

– Nem feledje elnök úr, hogy mindaz, amit maga bizonyítéknak tart, vagy annak nevez, valamilyen hullámhosszon, rádiójelek formájában érkezett meg hozzánk. A látható fény sem sokban tér el ettől a besugárzásos módszertől. Mi voltunk az elsők, akik biológiai lényként próbáltuk meghódítani az úgynevezett messzeséget, és empirikusan is megtapasztalni azt, amit eddig csak egyesekből meg nullákból raktuk össze.

– Attól tartok, hogy maga megőrült, Meyers – mondta az elnök elvörösödve. – A geocentrikus világmodellt próbálja beadni nekem, azok után, hogy a saját lábával járt a Marson.

– Mondtam már, hogy nem jártam – közölte a kapitány szárazon. – Visszafordítottak.

– Kicsodák?

– Azok a lények, vagy erőhatások, vagy mit tudom én micsodák, akik fölöttünk állnak, és akik ezt a fényjelenségekből és rádióhullámokból készült óriásmakettet működtetik.

– Ha azt akarja kinyögni, hogy a bezártság hosszú hónapjaiban vakbuzgó istenhívő lett, akkor félig megbocsátom, amit az előbb mondott.

– Nem hiszem, hogy ezt istennel meg lehetne magyarázni. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy mi, emberek egy adott intelligenciaszinten állunk, azok pedig, akik az univerzumot körénk modellezték, egy másikon.

– Ez képtelenség – ütögette bele a szivarját a hamutartóba az elnök. – Az intelligenciaküszöbök nem ilyen élesek, és át is léphetők.

– Mire alapozza ezt elnök úr? – ment át ellentámadásba Meyers. – Próbálta már egy hangyának megmagyarázni azt, hogy ő csak egy kis bogár az emberek világában? Képtelenség lenne, pedig a hangya is intelligens lény, de fogalma sincs arról, hogy az ember egyáltalán létezik. Mi most, ezzel a Mars expedíciós kalandunkkal beleütköztünk abba a határba, amelyről eddig azt hittük, valahol a végtelenben húzódik. Ugyanúgy jártunk, mint az a hangya, amelyik nekimegy az ember lábbelijének. Halvány esélye sincs arra, hogy a maga teljes valóságában érzékelje, vagy hogy átlépjen fölötte. A legtöbb, amit tehet az, hogy visszafordult.

– De hát több mint két évig voltak távol!

– Nekünk alig pár napnak tűnt…

– Elvégeztetek magukon egy alapos sejtanalízist! Mit fog mondani, ha kiderül, hogy biológiailag mégis öregebbek két és fél évvel?!

– Azt, hogy ez is a makett része. Nemcsak a hullámokkal, hanem az idővel is azt tesznek, amit akarnak.

Az elnök hátratolta a székét, és dühösen fölállt. Enyhén szólva nem ilyennek képzelte el ezt a beszélgetést. Odasétált az ablakhoz és hosszan nézett kifelé, a Fehér Ház kertjébe, majd azon is túl, a vaskerítésig, ahol, mint mindig, most is ott lébecolt néhány forrófejű tüntető. Hirtelen eszébe jutott valami:

– Van egy bizonyítékom maga ellen – mondta hűvösen – a Marsról hozott kőzetminták! Ezek ugyanúgy empirikusak, ahogy a maguk utazása, és az állítólagos beleütközésük a nálunk hatalmasabbak cipőjébe. Nem gondolja, hogy ezzel megdől minden érvelése?

– A minták valóban empirikusak, de ezek a nálunk hatalmasabbak, akik megformázták, és az illúziókeltés részeként rendelkezésünkre bocsátották őket, elkövettek egy hibát.

– Nocsak? Isten is hibázhat? – gúnyolódott az elnök.

– A hiba megléte a bizonyíték arra, hogy nem istenekről, hanem csak egy magasabb intelligenciaküszöbön álló, hozzánk képest talán gigantikus lényekről van szó.

– Az ember és a hangya – bólogatott az elnök, de csak úgy, ahogy a futóbolond érveire szokás helyeselni.

A kapitány nem zavartatta magát.

– Igen, erről lehet szó – bólintott.

– És mi az a hiba, ha szabad érdeklődnöm?

– Megfelelő szögbe elforgatva mindegyik kövön feltűnik ugyanaz a jel, amelyet már évtizedekkel korábban fölfedeztünk a Marson…

– Ami valójában nem is létezik…

– Úgy van, és ez a jel egyfajta önleleplezésként szolgált, de mi azt hittük, hogy csak egy természetes felszíni képződmény.

– Melyikre gondol a sok száz közül?

– Arra a furcsa kulcsszerűre.

– Azt mondja, ez mindegyik kőzetmintán látható?

– Csak akkor, ha türelmesen forgatjuk őket.

– Értem – mondta az elnök, ami egyúttal távolságtartást is jelentett. – Ezenkívül van még mondanivalója?

– Ez minden, elnök úr, köszönöm, hogy meghallgatott.

– Szóra sem érdemes – mondta az elnök és a papírjai fölé hajolt.

A kapitány nehézkesen fölállt, esetlenül tisztelgett, majd sarkon fordulva távozott. Még szinte be sem húzta maga után a nehéz tölgyfaajtót, az elnök keze máris a telefon felé rebbent.

– Kérek egy nagyfelbontású képsorozatot a Marsról hozott mintákról! – rendelkezett.

Fél perc sem telt belé, a képek máris megérkeztek a belső hálózatra. Az elnök egymás után jelenítette meg a felvételeket az íróasztalával szemben elhelyezett nagy plazmakivetítőn, amelyen annak idején a Mars-expedíció fejleményeit is nyomon követte. Most vörhenyesbarna kövek tűéles fotói töltötték be a képernyőt.

Az elnök egyszerre érezte a düh és a csalódottság keserű ízét, ezért rágyújtott egy újabb szivarra. Az asztalára könyökölve nézegette a képeket, de valahogy nem tudta rászánni magát, hogy a megfelelő billentyű lenyomással el is forgassa őket. Az ablakon besütött a nap, amennyire a függönyön át meg tudta ítélni, egyetlen felhő sem látszott az égen. Elképzelni sem lehetett ennél remekebb napot egy sikeres tárgyalásra, vagy egy kényes törvényjavaslat elfogadtatására.

Hirtelen egy novella jutott eszébe, abból a korszakából, amikor még jutott ideje olvasni. A történet valami bokszolóról szólt, aki egy olcsó motelszobában hanyatt fekve nézte a plafont, egyre csak odázva azt a pillanatot, amikor fel kell kelnie és kimennie az utcára a rá váró bérgyilkosok közé. Nem fogta fel, hogy már most vége van mindannak, ami eddig tartott, és elkezdődött az új, az idegen. Egy kézmozdulat hiányzott csak hozzá, egy apró gombnyomás.

[Szvétics Hubenár fordítása]

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.