Rendőrpofonok Edirnében

Rendőrpofonok Edirnében

Törökországi pillanatok – 2. rész

 

Edirnébe a Selimiye Camii miatt látogatnak a turisták, mert az útikönyvekben az áll, hogy ennek az épületegyüttesnek még a Hagia Sophianál is nagyobb a kupolája. De mert az utóbbi egy kicsivel magasabb, a Selimiye csak második a top listán. Az viszont tény, hogy ez a dzsámi a legnagyobb egész Törökországban, tehát kupolamagasság ide, vagy oda, nagyon tanácsos megtekinteni.

Ezen a szent helyen, Szelim szultán lélegzetelállító mecsetjének kertjében a török rendőr a turistanépség szeme láttára fölpofozott egy gyereket. Kettőt, vagy hármat kevert le neki – nem számoltam, mert csak az óbégatásra fordultam oda –, mire a török gyerek olyan ordításba kezdett, hogy a müezim erősítőkkel fölturbózott kántálását is elnyomta. Az történt, hogy a kölyök kéregetett a dzsámi belterületén. Nem az árkádos belső udvarban, hanem csak a fallal körülvett kertben, de a hely szelleméhez képest így méltatlanul viselkedett. Rajta kívül voltak ott még különféle képeslapárusok is, akik szinte az ember képébe nyomkodták a portékájukat, de ez a tevékenység még nem lépte át a jó ízlés és a tisztességes kereskedelem határvonalát – legalábbis a rendőr szerint.

Edirnei utcarészlet. Háttérben a Selimiye dzsámi
Edirnei utcarészlet. Háttérben a Selimiye dzsámi

Mi, magyarok akkor sem lepődtünk volna meg jobban, ha Mohamed próféta jön velünk szembe, morzsolgatva azt a sokat emlegetett szakállát, amelynek egy darabkáját Kónyában őrzik (erről majd később). Nem lehet kétséges, hogy ha itthon történik ez az eset, a sajtó azonnal ráveti magát a rendőrre. Szinte látom, ahogy az ombudsman dühtől reszkető kézzel fogalmazza a tiltakozását, miközben a Parlament független vizsgálóbizottságot hoz létre az eset kivizsgálására. Egy ilyen súlyú balhé miatt talán még az államháztartási hiány is feledésbe merült volna, legalábbis időlegesen, csak hát az a bizonyos pofon jó messzire innen, a Selimiye Camii mellett csattant el, a magyar politikai elit legnagyobb bánatára.

A magyar turisták arca rögtön kifehéredett, és úgy néztek egymásra, mintha tetten érték volna őket, hogy török vécébe dobták a vécépapírt (erről is majd később). A törökök viszont oda se bagóztak. Senki sem hajította el az éppen meglóbált, kommersz fényképekből álló leporellót, hogy rohanjon följelentést tenni, de még csak nem is mosolyogtak. A vak is láthatta: az ilyesmi errefelé az élet megszokott rendjéhez tartozik. A megvert, meggyalázott gyerek lelkivilága iránt tökéletes közönyt mutatott az egész török társadalom, és ő, mintha csak megérezte volna ezt a látens ellenállást, hirtelenül abbahagyta az ordítást, és kikullogott a nagykapun a buszokkal telezsúfolt parkoló felé.

Egészen furcsa módon, a Selimiye Camii megtekintését nem árnyékolta be ez az ekszcesszus, legalábbis nem olyan drámai, szívdobogtató módon, ahogy az egy erőszakcselekmény után elvárható. Békésen végigcammogtunk a talpunkat kellemesen simogató imaszőnyegen, kicsit megszédülve néztünk föl az irdatlanul nagy kupolára, megérintettük a központban elhelyezett kút egyik oszlopát, amelynek márványerezete állítólag tulipánt formáz, aztán még egyszer körbejártuk az egész épületegyüttest, és ezzel be is fejeződött az edirnei látogatás áhítatosabbik része. A mecset melletti kerthelyiségben később megpróbálkozunk a török csapolt sörrel is, de mert a tízes skálán csak ötös osztályzatot kapott, egyszer s mindenkorra lemondtunk róla. A béke és a nyugalom percei voltak ezek, meg tán egy kicsit az örökkévalóságé is, amelyben az a néhány pofon is olyan távolinak tűnt, mint a dicsőséges 1569-es esztendő, amikor Szelim szultán Ciprus meghódításának örömére építtetni kezdte ezt a gigantikus mecsetet.

A törökök egyébként mindig kedvelték a célratörő megoldásokat. 1826-ban, amikor a janicsárság már krónikus gondot jelentett az erősen rogyadozó birodalomnak – a törvény szerint nem lehetett magántulajdonuk, viszont megszűntek a zsákmányszerző hódító hadjáratok –, II. Mahmud szultán nagygyűlést hirdetett az Isztambuli Hippodromra, hogy beszéljék meg, ami megbeszélhető. Amikor a janicsárok elözönlötték a teret, kordonnal vette körbe őket, és aki a kordonon belül volt, azt kivégeztette. Az örmény kérdést hasonló szellemben intézték el a múlt század elején, és bár a világ azóta is fúj rájuk – igaz, csak a tavaszi szellő erejével –, ha a kurdokat leszámítjuk, homogén nemzetállamot tudhatnak magukénak.

De a kéregető gyerek esete nem a nagypolitika asztalára tartozik. Itt valami más lehetett a háttérben, mondjuk az a fajta egészséges mentalitás, ami tőlünk úgy tűnik, messzire távozott. Nem esne nehezemre összeállítani azoknak az ütlegeknek a leltárját, amelyekkel anyám gyepált, ha gyerekkoromban túlságosan elvetettem a sulykot. A moslékkeverő léctől a széklábon át az esernyőig mindenféle hosszúkás eszköz megtalálható lenne ezen a listán, de bármennyire is iszonytatónak tűnik, egyik sem volt veszélyesebb egy műanyagkardnál. Anyám pontosan tudta, hová és mekkora erővel csapjon velük, s én kicsit sértődötten, kicsit duzzogva, de mindig meghunyászkodtam. Akkoriban nem igazán lelkesedtem az effajta metakommunikációért, de ma már tudom, hogy a pofonok is nélkülözhetetlen részei az életnek. Egy atyai, vagy egy rendőri pofon filozofikus tömörsége a haikuéval vetekszik, amelyből köztudomásúlag regényt lehet tágítani.

Magyar honleány a Selimiye dzsámiban a hely szelleméhez illő viseletben
Magyar honleány a Selimiye dzsámiban a hely szelleméhez illő viseletben

Az a bizonyos rendőri pofon ilyenformán nemcsak a már emlegetett célratörő egyszerűséget hordozta magában – bár a kölyöknek erről alighanem más lehetett a véleménye –, hanem mindazt, amit ez a nép a múlt században megélt. Abban az időben, amikor nálunk Károlyiék nem akartak több katonát látni, Kemal Atatürk azt mondta a honfitársainak: ne harcoljanak, hanem haljanak meg a hazáért. Ha nincs ez a mondat, ma talán nem létezik Törökország, mint ahogy Magyarország is csak alig. Mindebből szervesen következik, hogy az egyenruhának, a rendfenntartásnak minden normálisan működő országban tekintélye kell, hogy legyen. Egészen mást mutat a diplomácia egy hétszázezres, jól kiképzett és folyvást gyakorlatoztatott hadsereg árnyékában, mint egy szinte nem is létező, néveleges honvédség mögött.

A Selimiye Camii kertjében csattogó pofonok tehát egyáltalán nem rengették meg Törökországot. A gyerek sem vitte túlzásba a produkciót, inkább letörölte nem is létező könnyeit és az újonnan érkező japán turistáknál próbálkozott. Amikor beszálltunk a buszba, láttam, hogy a szája szélén hamiskás mosollyal cirkál a járművek között. Magabiztos volt, és otthonos a saját területén, mint a kecskék után kajtató anatóliai farkas.

 

A riport 2010-ben készült

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.