A holtak verejtéke

A holtak verejtéke

Törökországi pillanatok  – 5. rész

 

Aki török utazási prospektust vesz a kezébe, nagyon hamar rábukkan a pamukkaléi mészkőteraszok hivatalos fotóira, mert ezek a tavirózsákra emlékeztető, egymás fölött lépcsőzetesen elhelyezkedő medencék a legszenzációsabb látnivalók egész Nyugat-Anatóliában.

A Pamukkaléről készült prospektusfotók meg is felelnek az irántuk támasztott elvárásoknak: a porcelánfehér medencékben olyan kék rajtuk a víz, amilyen a Zendülés a Bounty hajón című filmben volt, Marlon Brandóval a főszerepben. És hogy az egzotikum iránti sóvárgásunk még teljesebb legyen, a bountykék vízben nem éppen őslakosoknak kinéző emberek áztatják magukat. Mindez azt sugallja, hogy nekünk is részünk lehet ebben a földi mennyországban, ha vesszük a fáradtságot, és odautazunk.

A magyaroknak az is külön örömforrást jelenhet, hogy a hely elnevezése a pamut – vagy ahogy mifelénk, faluhelyen mondják: pamuk – fehérségén alapszik, ékesen bizonyítva, hogy a törökök nemcsak a fürdőiket és a mecseteiket hagyták itt nálunk, hanem a kifejezéseiket is. Ezek a felszíni cseppkövek – merthogy azok – nekünk, madzsarisztáni népeknek konkrét példát szolgáltatnak arra, hogy a városias finomkodás egyre inkább eltávolítja nyelvünket az ősi gyökerektől. Pamukkaléba kell utaznunk ahhoz, hogy megtapasztaljuk: a pamut a maga őshazájában még mindig csak pamuk.

A holtak birodalma
A holtak birodalma

A turistafényképezés egyik legfőbb, ám a fotós könyvekben méltatlanul elhallgatott nyavalyája az, hogy az ember általában déli tizenkét óra körül érkezik meg egy adott látnivalóhoz – hétkor ébresztő a szállodában, aztán svédasztalos reggeli, majd több órás buszozás következik –, ami fakó színeket, földre döngölt árnyékokat és vibrálóan forró levegőt eredményez. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az embernek fogalma sincs az adott vidékről, akkor teljes egészében megvalósulni látszik a véletlenszerű kattintgatás effektusa. Pamukkalé esetében ez súlyos frusztrációt eredményez, ugyanis a katalógusfényképeken még szimplán fehérnek tűnő mészkősziklák a valóságban egyszerűen csak vakítanak, és nyoma sincs a bountykék víznek. Azok a bizonyos teraszok, amelyek a neten látott jpegeken a tavirózsa kinyílt levelére emlékeztettek, most üresen tátonganak. A meztéllábas turistanépség egy mesterségesen kialakított útvonalon csoszog, és lábujjaival keresgéli a biztos, csúszásmentes pontokat.

Zöld víz fehér fal előtt
Zöld víz fehér fal előtt

Mindenki hiperóvatos, és hiperjókedvű, mert ez a helyzet akkor is bizarr, ha nem mehetünk bele az üresen tátongó medencékbe. A vállalkozó szelleműbbek természetesen beleülhetnek a lábuk körül folydogáló vízbe, vagy a kiöblösödő zavarosfehér tocsogókba, de mert a vízben irdatlan mennyiségű oldott mész található, az ilyen kísérletezés nem vezethet semmi jóra. A legnagyobb kihívás mégiscsak az, hogy úgy poroszkáljunk végig az enyhe lejtésű hegyoldalon, hogy közben ne szúrja meg a talpunkat egyetlen kavics sem, vagy ne csússzunk el a friss pacalra emlékeztető sziklákon. A víz olyan sebesen áramlik a lábunk körül, mintha lentebb valaki kihúzta volna a lefolyó dugóját.

Kezünkben a fotómasinával vagy a videokamerával egy kissé nehezebben találjuk meg azt a bizonyos szépséget, ami a prospektusokról szinte a képünkbe ordítozott, de a helyszín különlegességéhez nem férhet semmilyen kétség, pedig az a természeti jelenség, ami ezt a sziklaképződményt létrehozta nem nevezhető páratlannak a világtörténelemben. Nálunk, a mi aggteleki cseppkőbarlangunkban ugyanez a folyamat zajlik, és ha elhordanánk fölüle a hegyet, nekünk is lenne egy Pamukkalénk.

Csöndes délutáni pihenő Pamukkaléban
Csöndes délutáni pihenő Pamukkaléban

A törököknek nem kellett ilyesmivel küszködniük, hosszú, viharos évszázadok után végül övéké lett ez a csoda, amelynek értékeit már az ókorban is respektálták, olyannyira, hogy egy fürdővárost is építettek a források mellé. A helyet Hierapoliszként jegyzi a történelem és nagyjából azt a funkciót töltötte be a kis-ázsiai elit életében, amit Abbázia a monarchia korában. A hagyomány szerint Marcus Aurelius is előszeretettel áztatta magát az akkor még egészen másféle alakzatokat mutató, de langyos vízben bővelkedő medencékben. Állítólag a halál is itt érte utol, sőt tán itt is van eltemetve, a városba vezető út mentén elhelyezkedő, az ókori világ legépebben megmaradt és legnagyobb kiterjedésű nekropoliszában. A talajmozgások következtében a szarkofágok elhelyezkedésében ma már nincs semmi ráció. Egymásra csúszott, föltornyosult, szétrepedezett kripták és síremlékek buja egyvelege ez a hely, ami ráadásul alig fél kilométerre van a mészkőteraszoktól.

Talán nem véletlen, hogy a prospektusok egy szót sem szólnak erről a nekropoliszról – ugyani ki lelkesedne azért, hogy egy gigászi temetőben kell lábfürdőt vennie? –, pedig a mészkő és a sírok szervesen összetartoznak. Már az a tény is erre utal, hogy Hierapolisz nagy része feltáratlanul hever a föld alatt, nem beszélve a még megbontatlan sírokról, amelyekben minden bizonnyal értékes leletek sorakoznak. A precízebb török útikönyvek figyelmeztetik is az idelátogatókat, hogy ha valaki fölajánl nekik egy öregnek látszó tárgyat, eszünkbe se jusson megvenni, mert egész biztosan valamelyik sírból származik, és az ilyesmi birtoklása a török törvények szerint bűncselekmény.

Könnyed séta Hierapoliszban
Könnyed séta Hierapoliszban

A seftelők minket elkerültek, de az elmúlás hangulata és vele együtt a szomorúság menthetetlenül ránk telepedett. Az egész nekropoliszt bebarangolni már nem jutott idők – és a biztonságiak is módfelett kerülgettek bennünket –, de az egyik legkülönösebb jelenséget, egy cseppkővel szinte teljesen körbefolyt kriptát azért alaposan megnézhettük. Olyan volt ez a szarkofág, mintha egy megkövült vízesés szélén egyensúlyozna, örök időkig azon dilemmázva, hogy lezuhanjon-e vagy sem.

Pamukkalé után tehát két fontos tapasztalattal lehetünk gazdagabbak. Az egyik az, hogy egy jó képfeldolgozó programmal a valóság egész könnyen manipulálható (Ha Sztálinnak Photoshopja lett volna, talán egészen más irányt vesz a világtörténelem), a másik pedig, hogy a mészkő és az idő szoros kapcsolódásban állnak egymással. A kripták labirintusából nézve olyan ez a vidék, mintha a halottak verejtékében fürödne. De lehet, hogy ez csak optikai csalódás, mert egy kicsit távolabbról már megint a porcelánfehér hegyoldalt látjuk, amelyen hangyákként araszolgatnak a turisták. Marcus Aurelius szelleme pedig visszahúzódik a turistaprospektusok árnyékába.

 

A riport 2010-ben készült.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.