Túl a Toros hegyeken

Túl a Toros hegyeken

Törökországi pillanatok – 6. rész

 

Antalyába eljutni majdnem olyan egyszerű – és nagyjából annyi ideig is tart –, mint kocsival megtenni az utat Soroksártól a Filatori gátig egy szép, esős péntek délután. Az ember becsekkol a Ferihegy kettőn, türelemmel megvárja a Mittomén Milyen Airlines érkezését, és úgy három óra múlva már ott is van a dél-törökországi turistametropolisban.

A nyugati civilizáció jótéteményeibe két kézzel kapaszkodó, és a nyaralást csak annak all inclusive formájában elfogadó európaiak nagy többsége habozás nélkül ezt a módszert választja, és annak tudatában, hogy Törökországról mennyi előítélet kering a nagyvilágban, meg is lehet őket érteni.

A török közlekedési viszonyokról olyan bányarémszerű statisztikák tolakodnak a neten, hogy hozzájuk képest a magyar belpolitika szereplői kerti törpéknek tűnnek. A halálos balesetek számához erőlködés nélkül is hozzá lehet képzelni a szűk hegyi utak mentén lesben álló rablóhordákat meg a középkori karavánszerájoknál nem több kényelmet nyújtó motelek sokaságát (a karavánszerájokról majd később). Az Égei-tenger partvidékén még úgy-ahogy biztonságban érezzük magunkat, de beljebb, a titkos és veszélyes Anatóliai felföldre már nem szívesen merészkedünk be, pláne nem bérelt kocsival. De ha túlteng bennünk a kíváncsiság meg az adrenalin, úgy is dönthetünk, hogy végigbuszozzuk az egész Izmir-Denizli-Antalya útszakaszt. Ha ezt a módszert választjuk, nem annyira a kalandjaink, mint inkább a tapasztalataink száma fog gyarapodni.

Csaknem negyven fokos hőségben és közel 100%-os páratartalmú, sós levegőben nem könnyű a turista élete
Csaknem negyven fokos hőségben és közel 100%-os páratartalmú, sós levegőben nem könnyű a turista élete

A kopár, vízben szegény tájat mesefilmbe illő színkombinációk ékesítik: a mélybarna és a haragoszöld együttesét például sehol a világon nem lehet olyan töménynek látni, mint itt Törökországban, augusztus közepén. Aprócska falvak és gondosan megművelt lapályok között visz bennünket az út, ügyesen fölfutva a nem túl magas, de magyar szemmel mégis irdatlan nagynak tetsző hegyekre, egészen a Taurusz – törökül Toros – hegyvonulatig, amely mint valami égig érő fal zárja el a Földközi-tenger felől érkező meleg, páradús légáramlatokat. A sötét, mitikus hegylánc mögött helyezkedik el Antalya, a kétmilliós tengerparti nagyváros.

A fáradt utazó a Taurusz-hegység északi oldalához érve mindig új erőre kap, mert azt gondolja, hamarosan véget érnek a megpróbáltatásai. Pedig nem ártana, ha még egyszer, utoljára teleszuszogná magát friss hegyi levegővel, mert a másik oldalon állandósult szaunaélményben lesz része. A jelenség magyarázata nyilvánvalóan az, hogy a Földközi-tengerről fölszálló pára beleütközik a több ezer méter magas hegycsúcsokba és megreked. Ezért van az, hogy Antalyában a nyári meleg legnagyobb hevében is képesek leszünk ködöt látni, azazhogy – némi túlzással – ezt látjuk és semmi mást. Ne is ábrándozzunk arról, hogy a szállónk legmagasabb teraszáról megpillantjuk a messzi távolban aranyláncként csillogó Afrikát, mert errefelé nem létezik tiszta idő, de még ha létezne is, Rodosz eltakarná előlünk a kilátást (nem beszélve arról, hogy ez a fejtegetés nem is annyira óhaj, mint amennyire fizikai képtelenség).

Allah szeme mindent lát, és még a házat is őrzi
Allah szeme mindent lát, és még a házat is őrzi

Így hát a fene sem érti, mi vonzza ide azt a rengeteg turistát, akik úgy jönnek, mint a nyű, a szezon idején megkétszerezve a város lakóinak létszámát. Ilyenkor el sem hinné az ember, hogy a múlt század hetvenes éveiben Antalya még csak egy közepes méretű kisváros volt. Mostanában szinte láncreakciószerűen épülnek a lakótelepei és a hotelkomplexumai, olyannyira, hogy az új utcák és sugárutak közötti utak készítésére sokszor nem is volt idő. Ezért van az, hogy bármerre térülünk-fordulunk ezen a történelmi helyen, előbb-utóbb biztosan belebotlunk egy útépítő brigádba.

A belvárosban szinte mindenütt zavarba ejtő a kettősség: a tengerpart fele-fele arányban alkalmas és alkalmatlan a strandolásra. Az utóbbi szakaszokon vadregényes, szakadékos sziklákat ostromolnak a hullámok, borzongató, ám fölöttébb kellemes érzéssel lehet rájuk letekinteni a luxusszállók teraszairól. A néhány tíz kilométerre északra húzódó Taurusz-hegységet szinte sohasem érzékelhető, ami nagy kár, mert itt is van egy Olümposz-csúcs, ami – állítólag – néha kénköves füstöt pipálgat (meg nem erősített helyi források szerint ez egy kordában tartott, mesterséges turistalátványosság). A szinte teljesen kihalt, ám rendkívül hangulatos óvárosban eszmél csak rá az ember, hogy itt nem a régi korok emléke, és nem is az ezerarcú török kultúra a mágnes, hanem az élményfürdős, akvaparkos, kalandtúrázós, vagy csak egyszerűen, napon tespedős holiday feeling.

A kimutatások szerint Oroszországból érkezik ide a legtöbb szállóvendég. A többségük azonnal ráveti magát a kirándulóhajókra, és vad diszkózenei aláfestéssel fedezi föl a környék nevezetességeit. A városból kiszabadulva egy buszos, hajókázós útkombináció után el lehet jutni például egy ógörög városka, Phaselis romjaihoz, amelynek az a legnagyobb különlegessége, hogy a főutcája két öblöcskét köt össze. A főutca tenger felőli oldalán, egy kicsiny félszigeten hangulatos színházrom is rejtőzik. Valóságos földi paradicsom ez a hely: évezredek óta meglévő falaival, mozaikjaival és azzal a nyugalommal, ami az oroszok vad lármáját is képes leigázni. Ez a félsziget az ókori rodosziakat is elvarázsolta, mert annak idején sózott halért megvették maguknak az egész várost.

Phaselis egykor szebb napokat is látott főutcája
Phaselis egykor szebb napokat is látott főutcája

Nem lehet kétséges, hogy az Antalya iránt tanúsított érdeklődést a környezete teszi elfogadhatóvá, sőt indokolttá. Az elviselhetetlenül zsúfolt és fojtogatóan párás levegőjű városból számtalan helyre ki lehet rajzani, sőt, a kénkövet pöfögő, hósapkás hegycsúcsok környékén még alpesi síelésre is lehetőség nyílik, de mindez mellékes a Földközi-tengerhez képest, mert valahol ez itt a lényeg. A víz ezeknél a partoknál betű szerint értelmezi a fölhajtóerőt, mert a hullámokon sütkérezve olyan érzése támad az embernek, mintha egy kellemesen langyos, jó szagú dunyhán hemperegne. Aki repülővel jön ide, ezek után biztosan az gondolja: bármilyen szép is Belső-Anatólia, egy földközi-tengeri fürdés után már aligha lehet érdekes, pedig csak az történt, hogy egy izgalmas könyv utolsó oldalát olvasta el.

 

A riport 2010-ben készült

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.