A szolidaritásról meg a kiszolgáltatottságról

A szolidaritásról meg a kiszolgáltatottságról

A hatvanas évek legelején, amikor apám munkásfizetése alig volt több a semminél, anyámnak volt egy titkos pártfogoltja. Egy öreg cigányasszony látogatta meg havi rendszerességgel, és anyám, nem törődve a minket is jócskán beterítő szegénységgel, mindig adott neki legalább egy tojást, vagy egy marék diót, esetleg egy nagy karéj kenyeret. A cigányasszony ennél többre nem is vágyott: megköszönte az ajándékot, aztán egy laza kézmozdulattal levette rólunk, udvaron játszó gyerekekről a rontást és távozott.

Ez így ment, amíg ez a titkos pártfogolt jobb létre nem szenderült, mert egyszer csak a néni látogatása elmaradt, és nem is láttuk soha többé. Aztán megsokasodtak körülöttünk az évek, ránk köszöntött a nagy, szocialista jólét, lett televíziónk, és már nem okozott megoldhatatlan gondot, ha boltban kellett valamit vásárolni. Egészen a kilencvenes évekig húzódott ez a furcsa törésekkel megtűzdelt aranykor, aztán jött a jugoszláviai polgárháború – éppen mostanában „ünnepeljük” a kitörésének negyedszázados évfordulóját –, és az utcákon megjelentek az újabb pártfogásra szorulók. Ők már nem magányosan jártak, hanem csapatokban, néha gyalog, máskor csomagokkal megpakolt rozoga autókon, és az üresen álló, vagy lakatlannak tűnő házakat nézegették. A régi hazájukat fölperzselte a háború, így kénytelenek voltak újat keresni. De őket már anyám nem úgy fogadta, ahogy azt az öreg cigányasszonyt. Nem tiltakozott, amikor apám nap közben is kulcsra zárta a nagykaput, mert ezek a csapatok magukkal hozták a közösség veszélyes magabiztosságát. Ha kinyújtották a kezüket, a tenyerük már nem fölfelé volt fordítva, hanem lefelé, hogy megragadhassanak egy kilincset.

Számomra ebből az a tanulság, hogy a szolidaritás meg a kiszolgáltatottság között keskeny a választóvonal. Valójában csak a mennyiségi mutató választja el őket egymástól, vagyis addig lehetünk szolidárisak, amíg az erre rászorulók kevesen vannak, de ha a számuk drasztikusan megnövekszik, a szolidaritás már nem csupán emberség kérdése, hanem félelmetes kényszer. Az otthonukból elüldözöttek közösségként érkeztek, így megvolt bennük az erő ahhoz, hogy kiköveteljék maguknak mindannak a több százszorosát, ami annak a vén cigányasszonynak anyám jósága miatt kijárt.

A mai világhelyzet kísértetiesen rímel erre a történetre. Amíg néhány politikai vagy vallási üldözöttel kell számolni, a segítségnyújtás jogosságát senki nem vonja kétségbe, de mihelyst a menedékkérők száma több százezerre, vagy netán millióra növekszik, hódítókként kezdenek viselkedni. Tudják, hogy egy ekkora – gyakorlatilag országnyi – tömeget nem lehet figyelmen kívül hagyni, ezért erejük teljes tudatában követelhetnek maguknak, kosztot és kvártélyt. A helyzet valamelyest kezelhetőbb lenne, ha az érkezők nem egy olyan kulturális közegből érkeznének, amely alapjaiban különbözik azokétól, ahová betelepülni szándékoznak. A kultúrák elegyítése pedig ilyen nagy volumenekben – ahogy említettem, országnyi menedékkérőről van szó – teljességgel lehetetlen. Ha a 19. század végén Amerikába nem néhány százezer, hanem néhány millió magyar tántorgott volna, lehet, hogy most az USA valamelyik tagállamában magyarul beszélnének. Talán léteznek olyan szociológiai tanulmányok, amelyek számszakilag is ki tudják mutatni, hány százezer, vagy hány millió betelepülő után válik lehetetlenné az integráció, mert az tény, hogy amíg az új hazában bárhol könnyedén megtalálhatjuk azt a nyelvet, mentalitást és vallást, ami a miénk, nem nagyon fogunk azon bánkódni, hogy számkivetettek vagyunk. Mindig lesz hova fordulni vigaszért, tanácsért vagy az összetartozás érzését erősítő segítségért.

Az előbbi felsorolásban a vallás a legfontosabb. Egyes gondolkodók szerint minden háború vallási eredetű, és bár ezen lehet vitatkozni, azt a történelmi tényt kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy az iszlám és a keresztény világ folyamatosan hadakozik egymással. Meglehet, hogy ez a hadviselés nem mindig fegyverekkel zajlott, de hogy váltakozó sikerrel, az biztos. Volt rá példa, hogy a keresztesek az iszlám legszentebb helyeit is magukénak tudhatták, vagy, hogy a modernebb fegyverrel rendelkező európaiak gyarmatosították a műszakilag fejletlenebb mohamedán országokat, de az is köztudott, hogy a mórok egy időben bekebelezték majdnem az egész Nyugat-Európát, és hogy az Oszmán birodalom terjeszkedése csak Bécsnél ért véget.

A hadakozás azóta is folyamatos, bár ez sokszor a barátság cukormáza alatt történik. A korábban értéktelennek hitt sivatagokról kiderült, hogy tele vannak a civilizált világ számára nélkülözhetetlen nyersanyagokkal és ez nyerő pozícióba emelte az iszlámot. Technológiailag ugyan nem tudtak a Nyugat szintjére emelkedni, de mivel pénztengeren úsznak, megvehetnek maguknak minden tudóst és technológiát.

De van egy ennél sokkal fontosabb tényező is: a pozitív demográfiai mutató. A mohamedán vallású országokban nem lehet kérdés az, hogy a család csak sokgyerekes lehet. Ennélfogva a gyerekekkel kialakított viszonyuk is különbözik a miénktől. A Nyugathoz képest ebben a tekintetben az a legnagyobb diferencia, hogy amíg Európában – vagy az angolszász Amerikában – a család egyetlen gyerekének elvesztése pótolhatatlan tragédia, addig az iszlám világban minden fájdalma ellenére ez csak egy leírható veszteség. Az új honfoglalók így nem karddal, hanem gyerekekkel érkeznek a végekre, mert tudják, hogy a szolidaritás idealizmusába gabalyodott Európát velük meghátrálásra és kapunyitásra lehet kényszeríteni. Koszovó emiatt a – nyugodtan mondhatjuk – doktrína miatt lehetett önálló állam, hiszen nem egész ötven év alatt kiszaporodták a szerbeket őseik földjéről, és most ez a sors vár az egész öreg kontinensre is.

Azt most még nem lehet tudni, mekkora felfordulással jár és milyen gyorsan megy majd végbe a paradigmaváltás Európában, de a régi rend bukása éppen olyan végleges és visszavonhatatlan, ahogy Rómáé volt a középkor hajnalán. Akkor a barbárok irigyelték meg a civilizált és fejlett Birodalom jótéteményeit, és addig gyűrték, puhították annak védelmi rendszerét, amíg az össze nem roppant. A gondot az okozta, hogy a barbárok hiába győzték le Rómát, kulturális másféleségükkel nem voltak képesek megtartani és folytatni azt az életformát, amire vágyakoztak. De tény, hogy a római birodalom bukását követő sötét időszak hozta el a reneszánsz aranykorát, amelynek gyümölcseiből mind a mai napig élünk.

Úgy tűnik tehát, korszakváltás küszöbén állunk: a több száz éves, technológiai kultúrájú Nyugatot meg fogja hódítani a természetközelibb Kelet. Most még nem tudja senki, hogy ez mennyi idő alatt megy majd végbe, mert bár erősen vesztésre áll, tán Európának is lesz valamilyen végkifejlet-elodázó válasza erre az egészre. Ha az emberi civilizáció megmaradásának esélyeit nézzük, akkor talán az volt a jó, ha ez a káoszba fulladó világválság minél előbb bekövetkezik, mert ha összeomlik a globalizáció és megáll az ész nélküli fogyasztásra pörgetett termelés, talán még a globális felmelegedés sem válik ellenőrizhetetlenné. Nem tartozik szorosan ehhez a témához, de megkerülhetetlen tény ugyanis, hogy a klímaváltozás fő oka a nyugati típusú életmód világszintű elterjedése: a földi- és légi közlekedés elburjánzása és a napról napra fokozódó energiaéhség, ami talán nem lesz jellemző a műszaki dolgok terén igénytelenebb – természetközelibb – iszlámra.

Ha még élne, anyám öreg, jövőlátó boszorkánya néhány tojásért lehet, hogy erre is meg tudná adni a választ.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.