Ég a házad

Ég a házad

Szomorú ám, ha az embert csak a macska várja otthon. Ha egyáltalán várja – mondta egy legyintés kíséretében Kálmán úr, s ezzel már le is verte az időben odakészített kisfröccsös poharat a pultról. Jani, az ivótulajdonos – felerészes! – hirtelen elkapta fejét a falinaptárról, amin az a kis bögyös barna még mindig az augusztust hirdette, és csodálkozva nézte a gornyadozó öreget, aki mintha észre se vette volna a csörömpölést. Amúgy csend volt, vasárnap, a déli harangszó még ott rezgett a kora őszi levegőben. Automatára van állítva, annak idején még erre is futotta a felújításkor, meg azt susmorogják, Panyóka néni is jócskán adott bele, bár a kórság tudja, sok mindent beszélnek az emberek ráérő idejükben. Idő meg van, más se nagyon – nézett körül a pult őrzője egy lapát meg seprű után. Kálmán úr kicsit zavartan babrálta a fekete kabát gombjait, az inge szokás szerint patyolatfehéren világított, lába mellett kis patakot futott a szódás bor, körülfolyta a félre borult vizes kantát. A temetőből jött, mint minden vasárnap, meglocsolta az örökzöldet, meg vitt néhány szálat Eszter virágaiból. Már több mint negyven év telt el, senki se értette, hogy miért nem került új asszony melléje. Igaz, néhány évtizedig haza se jött, a sírt fizetett ember tartotta rendben, ő megfaragta rá az életfát, mestermunka lett, de nem ment ki, még halottak napján se. A gondolat is elviselhetetlen volt, hogy az ő párja ott legyen kint. Aztán mikor végzett a munkával, a kort is elérte, visszatelepedett a faluba. Néha átsétált a szomszéd településre, ott ismerte meg a viruló szép lányt, ahogy hajlongott a kocsma nagytermében, körtáncot jártak a pajtásaival. Várni kellett egymásra még néhány évet, aztán itt esküdtek, ebben a templomban. Ahogy kinézett az ablakon, idelátszott a szép díszes veretű kapu egyik szárnya. A második poharat már a szélső asztalra tette le Jani, és kapacitálta az öreget, hogy üljön le, nem zargat itt most senki, Erzsóka is főz, túrós csuszát, sok tejföllel – s nagyot nyelt még a gondolatra is. Kálmán úr bólintott, de csak úgy a szék sarkára ereszkedett le. Évfordulónk lenne – kezdett bele, és Jani halkan letelepedett a szomszéd, kicsit recsegő székre – az én Eszteremmel. Katona voltam, szabadságos, mikor megláttam, de ezt mán elmeséltem. Nem is volt nekünk attól a pillanattól kezdve szemünk másra. Kőműves voltam, mesterlevelet szereztem, előtte bejártam az országot, meg eljutottam külföldre is. Tanulni akartam, látni, meg házakat tervezni, saját brigáddal felépíteni. Mert a háznak arca van, meg lelke. Aztán meg története, ahogy telik az idő.  Ott lapul a falak között a bánat, éjszaka megreccsen a gerenda, sötét felhő bámul be az ablakon. Ott csillog az öröm is, az első ölelés mámora, a gyerekkacagás. A falak figyelmes őrzői a titkoknak. A régi házak megtartják a szépségüket, még ha csorba is a tető, vetemedett a barnára fakult ajtó, a hátsó falon repedéseken kandikál be a hold. A mi házunkat úgy rajzoltam le, hogy Eszter ott ült az ölemben, nevetett, de elhitte, hogy az a kocka lesz a hálószoba, mellette az a két kicsi meg a gyerekeké. Nagyobbra kérte a konyhát, kenyérbéllel radíroztam ki a vékony vonalakat, s tettem arrébb néhány hajszálnyival. Nagy telket adott apósom, a két falu között, nagyjából fél úton. Szép hely, de magányos, a legközelebbi szomszédnak se lehetett volna átkurjantani. Oda építettem én fel azt a házat – nézett maga elé párás szemmel, a mesélést kicsit abbahagyva. Jani bámulva nézett rá, majd nagy zavartan csak rákérdezett. – Az a leégett ház, amit az erdő már majdnem elfoglalt? Aminek a megszenesedett falai között bújócskáztunk? A falak még álltak, az egyik hegy oldalából szépen lehetett látni az alaprajzot, hol volt a folyosó, átjáró, konyha, meg a többi. Olyan volt, mint egy sötét rajz. – Az – bólintott rá Kálmán úr. Ott nyugszik az én álmom, az én egész életem, már több mint negyven éve. Senki se volt, aki meghallotta volna Eszter jajkiáltását, én meg későn értem haza a megyeszékhelyről, az emberek ott álltak az udvaron, levetett kalappal, kormosan, vizesen, a vödrök szanaszét dobálva.  Egy-egy szikra még fellobbant, s keresztgerenda akkor zuhant le a nagyszoba közepére, amikor én leugrottam a lovas kocsiról.
Sose tudtuk meg, mi történt. Az én vágyam meg, hogy házakat építek majd, amiben jó élni, azon az éjszakán füstbe ent.

Az öreg lehajtotta a kisfröccsöt, pénzt tett az asztalra, és elindult az ajtó felé. Megállt a naptár előtt, aztán átfordította, hogy szeptembert mutasson. Egy hetyke szőke menyecske, hátán szőlővel teli puttonnyal, nevetős piros szájjal hirdette az új hónapot.

Így kell ezt – nézett vissza a hallgatag kocsmárosra Kálmán úr – , hadd teljék az idő.

 

Szóljon hozzá