Egy égő ház anatómiája

Mágikus tízes című akciónk 2016. szeptemberi fordulójában két írást kaptunk a tíz közönségszavazatot legkorábban begyűjtő „Egy égő ház anatómiája” témakörre. Ez az egyik, Salánki Anikó „Ég a házad” című opusza a másik. Minkettőt megtalálhatják Műhely rovatunk megfelelő alrovatában is.

Egy égő ház anatómiája

PROLÓGUS

Sokan hisszük úgy, hogy amit felépítünk, az a világ végéig megmarad. Magabiztosságunk kellően megalapozott, mert csupa olyan anyagot használunk, amely a mi, emberi léptékeinkkel nézve maga az örökkévalóság. Kő, vas, tégla, és még seregnyi más sorakozik a listánkon. A legmegbízhatóbb talán a kő, legyen bármilyen fajta.

A kőből épített ház a maradandóság egyik szimbóluma. Közömbös lustasággal vonulnak át fölötte az évek, akár a nehéz hasú zivatarfelhők, amelyekből – ha elég idő áll rendelkezésükre – azért csak-csak kialakulhat egy kisebbfajta végítélet. Ezer év alatt amúgy is sok minden történhet: a föld mélyén alvó démon rosszat álmodik, és összerándul, és amíg másik, kényelmesebb vackot keres magának, a hátáról sorra lepotyognak az emberi képzelet teremtményei.

Azt hihetnénk, a ház életében legtöbb veszedelmet a villám okozhatja. Csuda egy képződmény az istennyila: még a Faraday-kalitkában sem lehetünk biztonságban ellene, mert arra is képes, hogy közvetlenül a megfogására odahelyezett fémtüske mellett csapjon bele a tetőbe. Ilyenkor a ház tüzes katlanná változik. A sistergős menykő szétmállasztja az évezredeket megélt köveket, és mint a gyufaszálat, lángra lobbantja a vegyszerekkel tűzmentesített gerendákat, tetőléceket.

Mindez valahol a gondolataink legmélyén rejtőzködik, de onnét bármikor, könnyen előhozható. Tudjuk azt, hogy az építmények ugyanúgy az enyészet sorsára jutnak, ahogy az építői, mégis azzal áltatjuk magunkat, hogy a házak egyet jelentenek a biztonsággal. Persze azért itt is léteznek végletek: az egyiptomi nagypiramisok életkorát több tízezer évben mérik, egy modern üvegpalotáét jó, ha néhányszor tízben. Lehet – bár erre sem létezik közvetlen bizonyíték –, hogy azért, mert a házak is elégetik önmagukat, ahogy ezt mi, emberek tesszük.

 

Vegyünk egy teljesen szokványos, szinte jellegtelen épületet: négyszintes társasház a belváros egy csöndes részén. Lakói reggel a megszokott időbeosztásuk szerint, sorban egymás után lépnek ki az utcára. Először az a férfi távozik, aki már vagy hat hónapja bérli az egyik magasföldszinti lakást. Nem sokkal ezután szinte menetrendszerűen föltűnik az első emeleti kétgyerekes család. A pocakos, vérnyomásos gondokat sejtetően vörös arcú apuka közönnyel ballag az ormótlan hátizsákokat cipelő gyerekek mögött, miközben mellette az anyuka még egyszer belenéz a táskájába, nem felejtett-e otthon valamit. Aztán jön a nemrég beköltözött fiatal házaspár a harmadikról, a negyediken lakó jó negyvenes újságírónővel, aki rendszeresen késik a közös költséggel. Legvégül megjelenik az öreg tanító is, hóna alatt a divatjamúlt, műbőr táskájával, amely az évek során a ki és beáramló tudás furcsa szelencéje lett: könyvek és dolgozatok keresték benne a maguk szerepét, hátterükben az egyiptomi nagy piramisokkal, és a mögéjük lecsúszott paravánként heverő sivatag képzetével. Az idősebb lakók azt beszélték, hogy az öreg történelemtanár könyvet írt a múlandóságról, bár ez soha nem került kereskedelmi forgalomba.

Ezután, úgy nyolc óra tájban a házat teljesen birtokba veszi az üresség természetellenes csöndje. Most még senki sem tenne egy lyukas garast arra, hogy valahol bentebb, az anyag titkos mélységben már ott mocorog egy fellobbanni készülő tűz csírakezdeménye. Néhány magányos nyugdíjas maradt csak a fedélzeten, mintegy elbarikádozva magát az ütött-kopott, egyáltalán nem betörésbiztos ajtóik mögött. Lehet, hogy az ablakhoz húzott, még a hatvanas években vett foteljükből a függönyön át lesik, mi történik odakint, azon a cseppnyi téren, ahol a környéken lakók a kutyáikat futtatják, lehet, hogy régi, megsárgult Fürge ujjakat böngésznek, azon nosztalgiázva, hogy volt idő, amikor még könnyedén elbírták a kötőtűt, lehet, hogy csak bóbiskolnak, ez mind megfejthetetlen titkok. Semmilyen hang nem szűrődhet ki tőlük a lépcsőházba, és illat is csak módjával. Legtöbbször a friss rántottáé vagy a krumplipaprikásé, úgy dél körül.

A tűz keletkezése – ok és okozati szempontból – hozzájuk is köthető, mert bármikor megeshet, hogy ott felejtődik a tegnapi leves a gázon, és alóla szépen lassan elpárolog a lé, hogy miután a galuskák elszenesednek, széngombóc mivoltukban meg is gyulladhassanak. A láng aztán belekapaszkodik a tűzhely fölött száradó konyharuhába, onnét meg átlendül a kredencre. Mire a nyugdíjas föleszmél, a füst már hömpölyög is befelé a szobája ajtaján, és onnantól sem neki, sem a háznak nincs menekvés.

Ez mind megtörténhet, de most valami másról van szó: senki nem felejtett lábost a tűzön, és a régi, elavult elektromos készülékek sem mondák be az unalmast. A tűz egyszerűen csak ott van a mélyben, ám ezt csak elméleti mesterkedéssel és olyan feltételek egymás mellé kényszerítésével lehetne nyilvánvalóvá tenni, amelyek tudományos értekezésekben vagy irodalmi művekben ugyan vígan megélnek, azok hatáskörén kívül viszont életképtelenek.

Úgy kilenc, de inkább tíz óra felé a nyugdíjasok hirtelen sürgető kényszerét érzik annak, hogy távozzanak otthonról. Egymás után lépnek ki az utcára, hogy közértbe, orvoshoz, gyógyszertárba vagy a szomszéd utcában lakó ismerősükhöz látogassanak. Megkönnyebbülve szívják be az utca levegőjét, pedig ekkor már nyoma sincs a reggeli frissességnek.

Az immár teljesen üresen hagyott házban pedig még nehezebbé, fojtogatóbbá válnak az egyébként is barátságtalan illatok. A levegő szirupként tapad a lépcsőkorlátra, miközben a félhomály helyét egyértelműen kisajátítja az a morzsalékos, képzajos, néhol még szétszakadozó, de egyre masszívabb feketeséget hordozó pára, amelyről a világon mindenkinek a meggyújtott avar alól bodrozódó füst jut az eszébe. A tűz e mögött a képződmény mögött vergődik, mintha egy csapdába csalt áldozat lenne, amely akár a saját lábát is képes lenne leharapni, csak hogy megmenekülhessen. Szánni valóan pirinyó mivoltában még tán sírva is fakadna, de ki hallott már olyat, hogy a tűz sírni képes? Mindenesetre a fojtogató sötétség egyáltalán nem a barátja, még ha nem is az ellensége. Most még ügyetlen, de minden perccel erősebb és magabiztosabb lesz. Előbb csak a könnyű és száraz anyagokkal bánik el, aztán nekimegy a vastagabb, ropogósabb tárgyaknak.  Nem kell hozzá sok idő és már vasmarkú erőgépként porlaszt szét mindent, ami az útjába kerül.

Addigra a sűrű, elleplező sötétség hozzáállása is megváltozik. Többé már nem keresztezi a tűz útját, hanem félreszökik előle. A kőből és téglából, de legfőképpen betonból épült, egészen addig várkastély-szilárdságú ház mindeközben fokról fokra elveszíti eredeti mivoltát. Egyetlen láztól lobogó vulkáni katlanná alakul át mindaz, ami nemrég még megkülönbözette egymástól a ház berendezéseit és tárgyait. Nincs többé határvonal a nyugdíjasok meg a munkába járók börtöncellái között, és ezzel nem csak a bútorok és a bennük tárolt holmi sokfélesége szűnik meg, hanem az, ahogyan az itt élő emberel a világot értelmezték. Minden különbözőséget közös egységbe présel a pusztulás.

Úgy estefelé, amikor a lakók hazaszállingóznak, rögtön meg is érzik ezt: először a kétgyerekes család érkezik, utánuk a külföldi férfi, aki már vagy hat hónapja bérli az egyik magasföldszinti lakást, közben sorban, egymás után megjönnek a cekkereket vonszoló nyugdíjasok, a harmadikra nemrég beköltözött fiatal házaspár, és a negyediken lakó jó negyvenes újságírónő, aki rendszeresen késik a közös költséggel. Legvégül megjelenik az öreg tanító is, hóna alatt a divatjamúlt, műbőr táskájával, amely az évek során a ki- és beáramló tudás furcsa szelencéje lett: könyvek és dolgozatok keresték benne a maguk létjogosultságát, csupa olyan belépőt mutogatva, amely a piramisok és a velük szövetkező idő rejtelmes kapcsolatát próbálták meg leleplezni. Odaállnak egymás mellé, és megbabonázva nézik a házat, egykor volt otthonukat, amelyet irtózatos tűz emészt el, a szemnek tökéletesen láthatatlanul.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.