Használati utasítás a Nagybazárhoz

Használati utasítás a Nagybazárhoz

Törökországi pillanatok – 8. rész

 

Isztambul egyik legfőbb mágnese az úgynevezett Nagybazár, amely hazánk fiainak sokáig egyet jelentett a „Törökbe menni” fogalomkörrel. A boldog szocialista időkben, amikor kizárólag azért szerveződtek rövid periódusú, ám annál nyűgösebb társasutak, hogy a török textil- és bőripar legújabb (és legolcsóbb) remekeit beszerezzék, nem egy honfitársunk isztambuli látogatása e helyen kezdődött, és itt is ért véget. Nyugodt lélekkel kimondhatjuk hát, hogy a Nagybazár kultikus hely, olyan, akár egy többhektáros templom.

A hozzá kapcsolódó hírnév és mítosz miatt az ember hajlamos arra a könnyelműségre is, hogy egész törökországi útja során spórolja a lírát, mert biztos benne, hogy hazafelé, a Nagybazárban mindent megvehet majd egy helyen, ráadásul olcsóbban. És ez nem is annyira mendemonda, mert jómagam például úgy jártam, hogy szerettem volna venni egy zsinórhímzésű török sipkát, tudják, azt, amelyiken azok a ronda tükröcskék vannak. Emiatt csak poénból rakja föl az ember a fejére – újévkor, vagy valamilyen őrült házibuliban –, nos az ilyen sipkát egész Törökországban kínálgatták, de a józan ítélőképesség és a gyors átszámítás szerint egyaránt horribilis áron. Kappadókiában a tündérkúpok melletti bazársoron például tizenöt líra volt darabja, ami durván kétezer-ötszáz forint. Isztambulban, a Hagia Sophia előtt már csak öt líráért vesztegette ezt a terméket egy utcai árus, ezért gondolkodás nélkül vettem tőle egyet. A Nagybazár főbejárata mellett aztán megpillantottam ugyanezeket a sipkákat bálába kötve. Darabja egy líra volt.

Isztambul ege alatt büszkén nyújtogatja tüskés tornyait a Kék Mecset
Isztambul ege alatt büszkén nyújtogatja tüskés tornyait a Kék Mecset

A négy lírát, azaz hatszáz forintot kitevő veszteség ellenére is fölvillanyozódtam, mert a drasztikus árcsökkenés annak lehetett a jelzése, hogy itt valóban minden sokkal olcsóbb, és a választék is bőségesebb. A fülemben azért ott csengett még útvezetőnk tétova megjegyzése, hogy a Nagybazárban hozzávetőlegesen ötféle üzlet variálódik (textil, bőr, bizsu, ékszer, fafaragvány) szinte végtelen mennyiségben. Azt is mondta, hogy az alkudozás éppen úgy hozzátartozik a vásárláshoz, mint az izéhez a mizé. A sors úgy hozta, hogy zárás előtt másfél órával értünk a Nagybazárba, tehát ha hosszasan kellett alkudoznom mondjuk egy doboz valódi török gyufára, akkor nem tudtam, hogyan veszem meg majd mindazt, amire a dolgok szikárságát nézve egyáltalán nem volt szükségem, viszont elengedhetetlen kellékei a törökországi vásárlási rituálénak.

Isztambul egykori vízgyűjtő ciszternája ma turistalátványosság
Isztambul egykori vízgyűjtő ciszternája ma turistalátványosság

Még mielőtt rátérnék mindenki számára aranyat érő tapasztalataim kifejtésre, hadd jegyezzem meg, hogy a Nagybazár méltó a nevére: valóban nagy. Játszi könnyedséggel el lehet benne tévedni, kiváltképp, ha az ember a vásárlásra koncentrál és megfeledkezik az egymást keresztező fedett utcák számolgatásáról. Szerencsére több kijárata is létezik, tehát ha elindulunk mondjuk toronyiránt, előbb vagy utóbb, de a végén biztosan kijutunk a napvilágra. Ám ez csak elméletileg ennyire egyszerű: az árusok véresen komolyan veszik a szakmájukat, és a hozzá kapcsolódó alkudozást. Az első ár, amit teszem azt egy párnahuzatért kérnek, olyan, mintha a szóban forgó párnahuzat skófiumaranyból lenne. Innét kell letornászni az ügyet az ésszerűség szintjére, ami az árusnak úgy tíz-tizenötszörös hasznot, a vásárlónak pedig életre szóló sikerélményt jelent.

Bevallom, én nem értettem, miért van szükség erre a színjátékra, hacsak nem a Török Nemzeti Teátrum szabadnapos művészei sunyítanak ki a kárpitok és lelógó szőttesek közül, és ezt az egész húzd-meg-ereszd-meg játékot nem tekintik a mesterségüket pallérozgató helyzetgyakorlatnak. De az is meglehet, hogy a turistanépség egynémely része kifejezetten igényli ezt az egzotikus betyárjátékot, amelynek során gazdagabb lehet egy családi örökségként továbbadható illúzióval. A zord hidegű skandináv télben például kifejezetten üde dolog lehet azt emlegetni a kandalló mellett, hogy Isztambulban a Nagybazárban milyen rafinált módon sikerült lealkudni tizenöt kurust Aladdin csodalámpájának hiteles másolatáról. A Nagybazár ilyenformán egy gigantikus színház, amelyben az előadás interaktív módon zajlik: a néző tevékenyen részt vesz abban a folyamatban, amelynek során kiemelik a pénzt a zsebéből. Az eladói kedvesség és hajlékonyság villámgyorsan és jól érzékelhetően válik át tolakodássá, amit az is tetéz, hogy a portékáikat kínálgatók a világ minden nyelvét tökéletesen beszélik, így a magyar sem okozhat nekik gondot. Engem például szakasztott dél-zalai tájszólásban szólított meg egy szőke lámpaárus.

A Hagia Sophiában van egy lyuk, amelybe ha bedugjuk a hüvelykujjunkat, majd 360 fokban körbefordítjuk, és ha eztán nyirkos lesz az ujjunk hegye, teljesülni fog az a kívánságunk, amire közben gondoltunk. Nincs látogató, aki ne tenne vele próbát
A Hagia Sophiában van egy lyuk, amelybe ha bedugjuk a hüvelykujjunkat, majd 360 fokban körbefordítjuk, és ha eztán nyirkos lesz az ujjunk hegye, teljesülni fog az a kívánságunk, amire közben gondoltunk. Nincs látogató, aki ne tenne vele próbát.

A legfőbb és legmegszívlelendőbb intelem tehát az, hogy csak akkor menjünk a Nagybazárba, ha időnk annyi van, mint a tenger. Enélkül könnyen a kapkodás bűnébe zuhanunk, amelynek során az a csúfság is megehet velünk, hogy fölfelé fogunk alkudni. A második intelem ebből következik: határozott céllal térni be a Nagybazárba öreg hiba. Ha például feltett szándékunk, hogy türkizkék muszlinkendőt akarunk vásárolni a nagymamának, tuti, hogy csak bülbülvöröset fogunk találni. A harmadik és egyben utolsó intelem: az általános, mindenre kiterjedő bevásárlásnak a Nagybazárban nincs realitása. Textíliát és félhamis aranyárut még csak-csak találni fogunk, de a nagypapának szánt jóféle anatóliai borocskát aligha.

Ha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét, én alighanem kihagynám törökországi állomáshelyeim közül a Nagybazárt, de mint mindenki más, én is lépre mentem. Izgalmas kavalkádot, afféle ezeregyéjszaka hangulatot vártam, és a kommersz, a bóvli meg a giccs irtózatos tobzódását kaptam. Még most is elfog a keserűség érzése, ha az ott töltött, minden másodpercében fura másfél órára gondolok. Mennyivel valóságosabb, életszerűbb volt középiskolás koromban a szabadkai ócskapiac, ahol a lengyel és az olasz áru békésen elegyedhetett a valódi régiségekkel. Az egyszer használatos orosz villáskulcstól a Led Zeppelin együttes legújabb nagylemezéig minden megtalálható volt ezen a helyen, és bár alkudozásról jószerével szó sem lehetett, mindenütt tobzódtak az értékes kincsek. Ha tudtam volna törökül, lehet, hogy meg is mondom ezt a kétségtelenül barátságos, bár esetenként kifejezetten rablóarcú törököknek. De nem tudok törökül. Legfeljebb annyit, hogy: iki türk kahvé, tessekül ederim.

 

A riport 2010-ben készült.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.