Szomorú Rodostó

Szomorú Rodostó

Törökországi pillanatok – 9. rész

 

Ha magyarok vagyunk, a törökországi nagykörút nem úszható meg egy Rodostóban tett látogatás nélkül. Azt nagy valószínűséggel mindenki tudja, hogy itt ette a száműzetés keserű kenyerét a nagyságos Rákóczi fejedelem, 1718-tól egészen az 1735. április 8-án bekövetkezett haláláig, de azt már csak kevesen, hogy Rodostó a Márvány-tenger partján fekvő nem túl attraktív, nem túl elegáns üdülőváros, mintegy nyolcvan kilométerre délre Isztambultól. Ha ilyen ma, könnyű elképzelni, milyen lehetett kétszáz évvel ezelőtt.

Aki egy pállottan unalmas, poros halászfalut lát maga előtt, nem tévedhet túl sokat. A Nagyságos Fejedelem ide, ebbe a közegbe érkezett a kísérletével, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Porta nem fog újfent hadvezért csinálni belőle. Száműzetés volt ez még a száműzetésben is, ha úgy tetszik, száműzetés a négyzeten. A Márvány-tenger vidékén nincsenek nagy hegyek, hogy a szempillantással együtt a lelket is megemelhetnék, ezért ha II. Rákóczi Ferenc kinézett tengerparti lakásának ablakából, csak a szürke és jellegtelen vizet látta, ami borult időben olyan fénytelen lehetett, akár a patkány szeme.

A nagyságos fejedelem pazarul felújított lakóháza Rodostóban. Előtérben a Zágonból hozott székelykapu.
A nagyságos fejedelem pazarul felújított lakóháza Rodostóban. Előtérben a Zágonból hozott székelykapu.

A Nagyságos Fejedelem úgy szenvedhetett itt, mint a kutya. Ezen a helyen soha nem történt semmi, leszámítva azt, hogy a piláfárus néha bekiabált az ablakon. Nem volt tévé, CNN vagy valami hasonló, a postagalamb szolgálat is döcögött, meg hát a szabadságharc bukása után egyirányúsodott is, teljesen ellehetetlenítve a kommunikációt. Ide nem járt az újság, itt csak megpenészedni lehetett, vagy belemenni a vízbe, és addig úszni, amíg az ember mögött el nem tűnik a szárazföld. Létezett egy másik lehetőség is, az úgynevezett látszattevékenység.

A Nagyságos Fejedelem ez utóbbit választotta: különféle bútordarabokat, kiegészítőket kezdett gyártani. A pazarul felújított rodostói emlékházban egy díszláda és egy trónusnak is beillő karosszék látható a munkáiból, mindkettő másolat (az eredetiket Kassán őrzik), és bár átlagon felüli ügyességről árulkodik, valahogy olyan ez az egész, mint amikor az ember a katonaságnál gyufaszálakból építi meg az Eiffel-tornyot.

II. Rákóczi Ferenc házának nappalija azzal a székkel és díszládával, amit a fejedelem saját kezével készített. Ezek csak másolatok, az eredetieket Kassán őrzik.
II. Rákóczi Ferenc házának nappalija azzal a székkel és díszládával, amit a fejedelem saját kezével készített. Ezek csak másolatok, az eredetieket Kassán őrzik.

A fölső, legtágasabb és legtörökösebb szobából II. Rákóczi Ferenc tiszta időben akár a Kis-Ázsiában lévő Canaccaléig is elláthatott, de kétlem, hogy valaha is elment volna oda. Inkább lesétált a tengerpartra, ahol nyugágyakról és más turista hóbelebancokról akkor még szó sem lehetett, és odébb rugdosta egy kicsit a partra vetődött tengeri sünöket. Máskor meg az író Mikes Kelemen jött le ide – a nyitóképünkönk látható kalamárisát szintén itt őrzik –, ám ő azért, hogy könnyes szemmel belesuttogja a szélbe azt, hogy: Zágon, Zágon, Zágon. Az irodalomértő közönség ismerheti ezt az érzést, ha máshonnét nem, Csehov munkáiból biztosan. Mikes egyébként néhány házzal följebb lakott a most Madzsar szokacsi (Magyar utca) nevű sikátorban – az ő háza helyén már csak gyom díszeleg –, ahonnét még a tenger sem volt látható.

A füves placcon állt valaha Mikes Kelemen háza. Mielőtt összedőlt, valószínűleg ilyen állapotban lehetett, mint ez itt, mellette.
A füves placcon állt valaha Mikes Kelemen háza. Mielőtt összedőlt, valószínűleg ilyen állapotban lehetett, mint ez itt, mellette.

A zágoniak nemrég fölállítottak a Rákóczi-emlékház előtt egy székelykaput, amelyre rávésték a szállóigévé lett Mikes-mondást: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem feledhetem Zágont”. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy: „Mindenem tele van ezzel a hellyel, amim tele lehet. Odaadnám az egész irodalmi munkásságomat, a nénémmel folytatott komplett levelezésemet is beleértve, ha csak még egyszer beszívhatnám Zágon levegőjét. Mi a fenéért nem lehetett elfogadni a Fejedelemnek a lengyel koronát?!”

Ehhez az utolsó mondathoz azért kell egy kis magyarázat: II. Rákóczi Ferencet többször megkínálták a lengyel koronával, de ő sosem kért belőle. Idealista volt vagy csak rosszul mérte fel a politikai helyzetet? Esetleg előre látta, mi mindent kellene összekínlódnia a lengyel főnemességgel? Ezt már sosem fogjuk megtudni. Az viszont tény, hogy Rodostó nagyon szomorú hely, és Mikes Kelemenben biztosan munkálkodott a „mi lett volna, ha” érzés.

Cikksorozatunk szerzője megilletődve áll a nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal körülvett Rákóczi-szobor előtt a rodostói emlékházban.
Cikksorozatunk szerzője megilletődve áll a nemzeti színű szalagokkal és koszorúkkal körülvett Rákóczi-szobor előtt a rodostói emlékházban.

Amikor ott jártunk, az alacsonyan szálló felhőkből lógott az eső lába, ráadásul hazafelé tartott velünk a busz egy minden percében káprázatos utazásról. Ki ne szontyolodna el egy kicsit ilyen körülmények között, és ki ne érezné át mindazt a sok kínt és gyötrelmet, amit a magyar lélek ezen a helyen fölhalmozott? Talán még a törökök is osztoznak velünk ebben a fájdalomban, mert hát testvérnépként kezelnek bennünket, és úgy tartják, annak idején ők szabadítottak föl bennünket az elnyomás alól. Ez az örömteli esemény azóta többször is megismétlődött velünk, mondhatnánk akár mosolyogva is, ha nem Rodostóban lennénk, ahol az ilyesmi valahogy nem megy.

Egyelőre még a Rákóczi-emlékházban téblábolunk, ami – minden tisztasága és szépsége ellenére is – csak egy élettelen szellemtanya. Bizsergetően jóleső érzés kiszabadulni belőle, és a langyos turistabuszban helyet foglalva meglódulni a most még irdatlanul messze lévő, de minden perccel, minden kilométerrel közelebb kerülő Madzsarisztán felé.

 

A riport 2010-ben készült.

 

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.