Didergető kaland az esővel

Didergető kaland az esővel

Az eső egész nap őrjöngve rohamozta a védekezésre berendezkedett város építményeit. Kedvező pozícióját kihasználva szövetségre lépett a jeges hideget lövöldözgető széllel, és módszeres alapossággal semmisített meg minden olyan próbálkozást, amely ellenszegült galád törekvéseinek. Sál, sapka, nagykabát nem tudott mit kezdeni ezzel a tébolyult vadsággal, amely mintha nem is föntről támadott volna, hanem a házak falán gellert kapva, a sárga, megkopott leveleken ruganyozva és a fák csontvázágain megpendülve elképesztő sokféleségét fölvonultatva csupán aljas partizánakciókkal siettette a világ gyors és korai pusztulását.

Reszkető kézzel vonta összébb magán a kabátot, de az sem segített rajta. A természeti erők kegyetlen fölénye miatt keletkezett émelygését nem szüntette meg az a csekély melegség, amit a ruházat embernek adományozhat. A háta akaratlanul is meggörnyedt, pedig azon az elképzelt terhen kívül, amit az eget leszakadással fenyegető sziklaboltozattá változtatott borulás jelentett, semmilyen súly nem nyomódott rá. Az égre föl se mert nézni, mert a nyílhegyekként érkező cseppek úgy bántották a szemét, ahogy a hosszú fénnyel közlekedő járművek lámpái, azzal a nagyon is lényeges különbséggel, hogy a járművek fényszóróit egy oldalpillantással megúszhatja, ez a fájdalmas, szúrós kavargás viszont a bezárt szemhéj alá is befúrta magát, mégpedig azzal a nyilalló fájdalommal, amelyre semmilyen pirula nem hozhat megkönnyebbülést.

Megborzongott az izmaiban keletkező lázas lüktetéstől, ami kérlelhetetlen alapossággal szivárgott be a csontjaiba, hogy mint valami áruló, a fájdalom aknamunkájával mutasson utat az előretörő ellenségnek. De az eső nemcsak ellene fordult. Ráérősen magabiztos alapossággal mosta és gyalulta az utca köveit, előjelezve azt, amit a modern ember már régóta tud, hogy sem a tengerpart, sem a sziklák nem képesek ellenállni az eróziónak, ám ez most nem évszázadokat, hanem úgy tűnt, legfeljebb órákat, jobb esetben pedig csak napokat jelenthet. Az özönvíz negyven napja most nem bizonyult olyan megmosolyogtató túlzásnak, mint az esőhiányos, száraz évszakokban, és az sem látszott érthetetlennek, miért önti el az országot csupán egy-két napos esőzés után a belvíz.

Fájt minden egyes molekulája, és ez a fájdalom már nem is csak a saját fizikai létezését határolta be, hanem buraként vette körül. Börtönben volt, azon belül is a halálsoron, amelynek sivár folyosóján nem egy marcona börtönőr bakancsa, hanem surrogó vízcseppek milliói jelezték a hamarosan lejáró idő másodperceit. Az elméjét terhelő homály közben aljas szövetséget kötött az alkony leple mögül előténfergő sötétséggel, hogy még borzasztóbb, még elviselhetetlenebb díszletet készítsen ennek hideg vízben áztatott megsemmisülésnek.

Ahogy fogyatkozott a világosság, úgy öltött egyre furcsább és rémisztőbb alakokat ez a szélcibálta, vizes fátyol. Mintha a föld üregeiből kimosott pudvás és dohos kísértetek kart-karba fonva, fától fáig ugrálva hatoltak volna előre ebben a vizes rajzolatú háborúban, hogy bekebelezzék és magukkal rántva eltemessék a vidámság utolsó megmaradt hídfőállásait.

Már érezte is a keze fejét méregként bénító jeges érintésüket, amelyhez hosszú, láthatatlan hínárszálon kapcsolódtak az ereszről lekúszó vízerek polipkarjai. A zsibbadtság érzésétől egy kierőszakolt rándulással megszabadulva a hasán csomóra kötötte a házikabátja övét, aztán elfordult az ablaktól, és a kellemes melegre fűtött szoba közepére sétálva az asztalon gőzölgő kancsóból kitöltött magának egy csésze forró, illatos gyümölcsteát.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.