A megázás elkerülésének mítosza

A megázás elkerülésének mítosza

Megpróbáltunk utánajárni annak a hiedelemnek, amely szerint az egyszeri kapás ember úgy kerülte el a megázást, hogy meztelenre vetkőzött, a ruházatát beletömte a magával hozott, de az esőzés idejére már kiürített vizeskorsóba, aztán ráült ennek az alkalmatosságnak a szájára. Ezt követően angyali nyugalommal megvárta, hogy az eső elálljon. Amikor ez bekövetkezett, fölkelt a korsóról, kiszedte belőle a száraz gúnyát, magára vette, majd vígan hazament.

A mítosz valóságtartalmának ellenőrzéséhez mindenekelőtt szükségünk lesz egy ivókorsóra. Mivel az ilyesmi nem mindenütt kapható, legcélszerűbb falusi búcsúk, esetleg jobban fölszerelt állat- és kirakodóvásárok környékén tájékozódnunk. Ha szerencsénk van, némi forgolódás után találni foguk egy gölöncsért, aki – további szerencsével – korsókat is árul. Fontos, hogy ne vegyük meg az első kezünk ügyébe kerülő edényt, mert ilyen helyeken kötelező az alkudozás.

Törekedjünk tehát arra, hogy barátságos szintre vigyük le a korsó árát, majd miután megszereztük, vonuljunk ki vele a mezőre, lehetőleg olyan távol a civilizációtól, hogy bármerre is fordulunk, építménynek nyomát se lássunk. Ha nem így teszünk, már az első cseppek után legyőzhetetlen kísértést fogunk érezni arra, hogy a vizsgálódást félbehagyva bevegyük magunkat valami csinos, fecskefészkes eresz alá.

Legalább ilyen lényeges az is, hogy a műveletet olyan időjárási viszonyok közepette végezzük, amikor kiadós csapadéknak nézünk elébe. A szemerkélő, birkaáztató, permetező, ködölő eső nem felel meg a céljainknak, mert ilyenkor hajlamosak vagyunk magunkon hagyni a gúnyát, tudván, hogy az égi vizek úgysem képesek áthatolni rajta. Legjobb tehát az özönvízszerű zápor vagy a békebeli felhőszakadás. Amikor úgy érezzük, már csak pillanatok választanak el bennünket a bőrig ázástól, fogjunk hozzá a vetkőzéshez.

Mindez idáig nem beszéltünk róla, de alapkérdés, hogy a kapás emberek tradicionális öltözetét viseljük. Ennek összetevői a következők: bő pamuting, pántos kertészpantalló, kicsiny kék vászonkabát, kockás alsónemű és a peremén visszahajtott, két számmal nagyobb gumicsizma, stoppolt zoknival. A mítosz nem tesz említést a lábbeliről, ezért azt nyugodtan magunkon hagyhatjuk.

Miután meggyőződtünk róla, hogy a korsó üres, óvatosan tunkoljuk bele a levetett ruhadarabjainkat. Közben törekedjünk a következő sorrendre: először jöjjön a kabát, aztán a nadrág, majd az ing és végül a gatya. A zokni a lábunkon maradhat.

És most következzen a kísérlet legkényesebb momentuma, a rátelepedés a korsóra! Óvatosan, szinte milliméterről milliméterre helyezzük rá nagyságos fenekünket a korsó szájára, nehogy vaskos meglepetés érjen bennünket.

Amikor idáig jutunk, vegyünk mély lélegzetet, és arcunkat emeljük az ég felé, hogy az időközben zuhannyá bővülő csapadék simogatását kellő mértékben kiélvezhessük. Jusson eszünkbe az, hogy az udvaron rekedt kacsák ugyanígy cselekednek, ha meglepi őket a zápor: a csőrüket fölfelé tartva igyekeznek minél áramvonalasabbá válni, hogy a víz akadálytalanul végigperegjen a tollazatukon.

Miután az eső hullása megszűnik, várjuk meg, hogy a fölszakadozó felhők közül kibújó nap ropogósra szárítson bennünket, csak eztán húzzuk elő a korsóból a ruhadarabjainkat. A kihúzás értelemszerűen fordított sorrendben történik, mint a belehelyezésük. Eztán már csak egy dolgunk marad: öltözködjünk föl szépen, komótosan, hogy kezünkben a korsót lóbálva visszatérhessünk a civilizációba. A velünk összefutó ismerősök azon fognak tépelődni, miként sikerült megúsznunk az elázást a puszta kellős közepén úgy, hogy nem volt nálunk esernyő.

Mi ezen csak mosolyogjunk és magunkban nyugtázzuk megelégedetten, hogy a mítosz lám, működik.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.