Santiagóban és a Vénuszon esik

Santiagóban és a Vénuszon esik

„Santiagóban esik, édes angyalom. A szél fehér kaméliája fakón csillog a napon.*” – jajdul föl a tragikus sorsú Frederico Garcia Lorca Madrigál Santiago városához című költeményében. Mindmáig ez a vers számomra a félelmet fájdalommal és vágyakozással ötvöző, misztikusan transzcendens eső megtestesítője.

Nem minden előzmény nélkül alakult ilyenné, nekem ugyanis szükségem volt egy meg nem történt, inkább csak lehetőségként tartogatott didergős esőélményre.

Egy gyerekkori olvasmányom alapozta meg mindezt, az első sci-fi, amelyen nagy kínlódva átrágtam magam. A könyv címére már nem emlékszem, de valószínűleg a Botond-Bolics György által írt Idegen bolygón született, egy komoly, inkább felnőtteknek való munka lehetett, ami kissé korán, úgy negyedikes-ötödikes koromban került a kezembe. Mondom: nem vagyok benne biztos, hogy ebben a műben szerepel az a tétel, amiről most beszélni fogok – nyugodtan igazítson helyre, aki szerint tárgyi tévedés áldozatául estem –, de mert nem a regényről szeretnék beszélni, az élmény pedig olyan távoli, hogy képtelenség alaposabban utána járni, fogadják el tényként: az a bizonyos „mindenkinek van” esőemlékem egy régi sci-fiből keletkezett.

Az űrkutatás akkoriban még csak találgatta, mi lehet a Vénusz felhőzete alatt, teljesen átadva a terepet az írói fantáziának, amelyből az a logikus következtetés nőtte ki magát, hogy ahol sok a felhő, ott mindig esik az eső. A Vénuszt emiatt buja vegetáció borítja be, amelyben nyálkás testű, csúszómászókból és kétéltűekből álló élővilág tengeti alacsonyabb rendű életét. A pillanatnyi szünet nélkül hulló csapadék monotóniája nekik nem okoz gondot, de szó szerint őrületbe kergeti az odatelepült emberi kolóniát, amelynek tagjai egy bizonyos idő után – mint akit gonosz varázslat dönt romlásba –, furcsa kényszer hatására kisétálnak a bázisról és arcukat az ég felé fordítva kitátják a szájukat, és addig maradnak így, amíg az eső meg nem tölti a tüdejüket vízzel.

Ennél morbidabb fulladásos halállal azóta sem találkoztam az erre szakosodott irodalomban, és azt is kockázat nélkül ki merem jelenteni, hogy ez volt a Vénusszal kapcsolatos sci-fi termés csúcsa, mert már a hetvenes évek elején kiderült, hogy ezen a jobb sorsra érdemes bolygón nemhogy buja növényzet, de még víz sincsen. A sci-fi ezek után villámgyorsan hátat fordított a Vénusznak, mert hát mi értelme van egy olyan világgal foglalkozni, ahol legfeljebb kénsav, de sokkal inkább olvadt ólom permetez az égből, én pedig elveszítettem azt a borzongató eső-hátteremet, aminek nekitámaszkodhattam, ha zivataros, égzörgéses körülmények közé keveredtem. Ilyenkor azzal erősítgettem magam, hogy bár most minden irányban sistereg körülöttem az istennyila, ez még mindig jobb, mint a Vénuszon megkapni azt a borzalmas eső betegséget.

Nem is tudom, mi lett volna velem, ha ezekben a felemás, esőileg talajtalan években nem kerül a kezembe Lorca verseinek gyűjteménye, és nem találom meg benne ezt a gyönyörű, szerelemmel és félelemmel áthatott, esőbe burkolt madrigált. A gyerekkori „van még rosszabb is” félelemérzés helyébe meghozta azt a metaforikus többletet, ami az eső sajátja. Ahányan vagyunk, annyiféle jelentéssel, élménnyel és érzéssel ruházzuk fel ezt a természeti jelenséget, és ebben nem is mindig következetesen járunk el. Ez az a pont, ahol a költészet átveszi az irányítást a természeti törvények fölött, és megvalósítja a maga szűk perspektívájú csodáját. Akár még esőben is.

_________
* Eörsi István fordítása

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.