Eső, avagy: „esik”

Eső, avagy: „esik”

Volt egyszer, hol nem volt, de volt egyszer egy esztendő, az 1985-ös.

Ebből az évjáratból származó korabeli műsoros kazetta akadt a kezembe, borítóján a szolid, korosnak nem mondható Kern András, enyhén zöldes, azaz éretlen színárnyalatban. Az „A” oldal negyedik száma pediglen: Novák János – Kern András „Esik” című közös szerzeménye.

Ez azt bizonyítja, hogy már 1985-ben is esett az eső.

Nem kicsit.

Ki gondolta volna?

Olyan régen volt…

Mivel eme ének-zenei mű szövegezete, nyelvezete nem túl ingergazdag, úgy érzem, ki kell egészítenem egy szövegértő és -magyarázó elemzéssel: mire is gondolt Kern András, miközben ezeket a strófákat papírra vetette?

Ám előbb a rövid „hangzat” dallamvilágáról szeretnék pár szót ejteni. Játékos, könnyeden vidám, játszi, mondhatni huncut dallamocskával indít a szám – és a továbbiakban sincs ez másként, egészen a végéig. Ez – nem jellemzi az őszi esőt. A tavaszit sem. Így minőségileg a dalt csúfondáros kis gúnyolódásnak vélem, ha az ember a saját maga baján göcög és gurgulázik csöppet, amikor beborul két tudat alatti, letargikus hétre az égnek boltozatja.

Ez van.

Esik.

A fene egye meg. És vigyorogjunk.

Most térjünk rá a szövegre és fő témájára, az esőre. A nóta többszörösen keretes szerkezetű, tulajdonképpen keretek a keretben, s bennük ismétlések. Akár a természet, a dicső és esős. Ha tetszik, ha nem, észre kell vennünk, hogy a nedvesség is újra meg újra ismétlődik. A három napos borús idő többször, de a három hetes sem annyira ritka. Kösz, Teremtőm a gondoskodást itt a lakótelepen.

A kezdő sorokról később kiderül, hogy refrénként üzemelnek, de most indul a vízesés, azaz jön a víz itt:

 

„Esik mocskosul az eső,

Mennyit esik,

Piszkosul esik,

Rémesen esik,

Őrület ennyi eső! „

 

– halljuk Kern András hangján, tempósan. El is tudjuk képzelni máris.

A „mocskosul”, „piszkosul”, „rémesen” jelzők mind-mind egyazon jelentésbeli tartalmat hordoznak. Azt, hogy baromi nagyon. A szerző még megjegyzi, mennyit esik. Na, mennyit? És hol? A tőzsdén? Tényleg, a tőzsde sincs a szabad ég alatt. Hogy legalábbis ott ne essen. Mégis – esik. Az árfolyam. Őrület, mennyit. Kérdezze csak meg a Nyájas Olvasó a részvénytulajdonosokat.

A „mocskosul” és „piszkosul” nem pusztán az esőre, hanem ama „leérkezett” esőre vonatkoztathatóan bírnak átvitt értelemben jelentéstartalommal, mely víz elegyül a földdel, s e módon úgynevezett „sarat” képez. Ez, ugye, eléggé kellemetlen. Gondos szülők idejében felvértezik ellene óvodás, iskolás gyermekeiket. A mai kor idióta divatja szerinti szellemben beizzadós, csúszós, lötyögős gumicsizmával látják el csemetéiket. Ez a vacak lehet Superman-os kék színű, vagy Disney hercegnős rózsaszín, s láttam már pokémonos bármilyent, de közös tulajdonságuk, hogy a taknyos avarra cuppanva a kiskorú rögtön dob egy hátast a legmélyebb pocsolyába. Előnytelen az undorító gumijószág azon jellemzője is, hogy NEM ő az a lábbeli, amely jól tartja a kicsi bokáját, míg a kedves (és nedves) szülő eljut vele a balesetibe. (Unokabátyám szerint a gumicsizma arra való, hogy az ember a „trágyaszart” „odább” vigye viselése idején. A hupilila is. A neonzöld trágyát.)

Azt hiszem, így elkalandozunk. Koncentráljunk a lényegre.

A dalban itt új elem érkezik:

 

„Esik piszkosul az eső.”

 

Ugye, nem is számítottunk már rá? De folytatja:

 

„Fú, de esik,

Lököttül esik.”

 

Nem tudom és bizonytalanságom már-már állandó, hogy beszélhetünk-e most rímről, rímekről; vagy csak egyáltalán arról, hogy esik? Ez az össz’ téma? És a réma is? Akkor hát – miért „fú”? Mi fú? A szél? Fú, ellenben esik? E kettő azért nem mond ellent egymásnak és zárja ki a másikat. Gyakran tapasztalom saját bőrömön. Persze, persze, tudom: a „fú” – költői felkiáltás, indulatszavacska. Lágyít. Hogy csak lassan csorogjon le az a víz a Kedves Olvasó hátán, ami bejutott a gallérja mögé.

 

„Esik az eső,

Úgy éljek,

Nincs jó idő.”

 

Ez a baj, hogy így élünk, hogy mindig van nekünk időjárás.

Egyszerűen nem lehet kiküszöbölni. És az – soha nem megfelelő. És mindig olyan – idegesítő, nyomasztó, sz.., stb.

Bezzeg nyáron, a szélsőséges forróságban az ember csak napozik, gondoktól mentesen napfürdőzik, majd elolvad, de egyszerre megdermed, s egy Cyrano de Bergerac magabiztosságával „orront” bele a légkörbe, s ellentmondást nem tűrően kijelenti: „Jön a vihar!” Fejére áll a világ, benne Cyrano is. Így a lezúdult és a híres költő-katona heftijének tülkében összegyűlt esővizet ki is kortyolhatjuk zivatar után! (Záportározó.) Már akinek van hozzá gusztája. A nyári zápor mindent felborít, elönt, felzaklat. Ez sem jó idő. Ilyenkor békés lelkületű emberek nosztalgiával gondolnak az áldott, lassú, csöndes őszi esőre…

Ahogy a továbbiakban ráerősít bennünket a dal:

 

„Rossz ez,

Mer’ ősz van,

Rossz évszak ez,

Legalább tavasz lenne,

Az azért helyesebb.

Bár akkor is:

Esik mocskosul az eső,

Mennyit esik,

Piszkosul esik,

Rémesen esik,

Őrület ennyi eső!”

 

Nem, sajnos tévedtem, ez a szöveg nem tükrözi, hogy szeretnénk az őszt, vagy akár a tavaszt. Viszont észre kell venni, hogy Kern András fárad, a „mert” szó „t” betűje már hiányzik. Azt is megfigyelhetjük, hogy ennek a Bandinak sem jó semmi sem, sem az ősz, sem a tavasz, mi magánszorgalomból a nyarat már megvitattuk, ideális évszaknak marad a szélsőséges hideg tél és egyéb csapadékai. Az a bizonyos novemberi égbolt pedig tanulmányozása után azt a döntést csikarja ki az emberből, hogy legszívesebben főbe lőné magát. Mondhatnánk: de hát a hó! Igen! Öreg barátunk, a Tanár Úr is nyilatkozott hó ügyében. Idézzük akkor őt:

–…és amikor elkezd havazni, eleinte csak pár hópihe szállong, és az ember megy az utcán, és az orra hegyére hull egy hópehely, és nem olvad el, és közben egyre jobban, sűrűbben havazik, és a pihe még ott van, és még inkább hull a hó, és az orrán csak nem olvad el az embernek az a pehely, és boldog, és viszi…

Én, a flaszter gyermeke a havat meg a telet sem csípem, mert rideg-hideg, csatakos, s ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.

Akkor mégis inkább a tavasz? Vagy az ősz talán? A beborult, búval bélelt időjárat és az eső? Ahogy bugyborékolva ömlik… Tavasszal is…

Egyszer Józsival, az MTA Titkárságának portásával a Nádor utcai épület behemót udvari kapujában álltunk, s a betonon szinte habzó tavaszi áradatot szemléltük az alkalmi hangulati válságban. Lepermetezett bennünket pár csöpp. A kapus levette a szemüvegét, komótosan megtörölgette az összepettyegtetett lencséket, majd közölte:

– Én szeretem, ha esik az eső.

Mély döbbenettel néztem reá. Máris folytatta:

– Ha nem szeretném, akkor is esne.

Eme bölcsesség birtokában (melyet velem is megosztott) orrára biggyesztette okuláréját, s telt búzakalászhoz méltón, lehajtott fővel bevonult a kuckójába, fészkelődött egy kicsit, s két perc múltán már tátott szájjal húzta is a lóbőrt az irigylésre méltó, sztoikus munkavállaló.

Végezetül még egyszer megismétli a dal az előző refréneket, a legvégén kis szójátékkal, idézem:

 

„…

Rémesen esik,

Őrület ennyi esőőősz,

Tavasz,

És mégse jobb.”

 

Kérem szépen, Kern András is feladta. Tulajdonképpen az elejétől fogva nyűgös volt és éreztette velünk, hogy nem elégedett. Nincs jó időjárás, megfelelő évszak, ideális eső. Törődjünk bele. Csendesen megőrülünk a „lököttül” hulló csapadék és az éjsötét fellegek hatására, majd utolsó erőnkkel a mély depresszióban felkeressük a pszichiátert. Ez a sorok között olvasandó a nótában, ez a kor emberének sorsa, tragédiája, hogy felírják neki a Prozacot.

Summa-summárum, jómagam határozottan tudom, sőt, száz százalékig, megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy amikor Kern András Novák Jánossal 1985-ben megalkotta ezt a kis remekművet, gyöngyszemet az esőről, az általam felsorolt tényeket és egyéb adalék leírtakat mind számba vette. Így vezetett rögös útja a szöveg megírásában a hupilila, pokémonos gumicsizmától Cyrano orrán át a Tanár Úr és a bepöttyögetett szemüvegű, aluszékony portás bölcsességein keresztül egyenesen a Prozacig. Ez fix.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.