Az én esőm

Az én esőm

A régi esők olyanok voltak, mint amikor az ember unja az életét. Már bejárta keresztben, hosszában, minden irányban elment a falig, és nincs más, csak a kiszámítható kicsiség, közepesség, semmilyenség. És ezt unja, és rossz a kedve, és arra gondol, hogy homályosan emlékszik valami olyanra, amikor kezét, lábát, szárnyát ki tudta nyújtani. És még mindennek volt minősége. De az már elmúlt, és most nincsen. Pontosabban mindig esedékes, csak ez itt most zárolt idő. Ez itt most olyan, mint amikor a jegypénztáros pisilni megy, és közben lekéssük az összes vonatot, és a vasutasok azt mondják, ez a dolgok rendje. Túl kicsi ez az állomás ahhoz, hogy innen csak úgy tovább lehessen utazni bármikor, amikor van vonat. Esik az eső, hullnak a könnyek, hosszan, vigasztalanul. Augusztus vége van, a vakációból még maradna pár nap, de elviszi a bánat, az eső. Napokig zuhog, ömlik végig az utcákon, az úttesteken, fölcsap a járdára sárosan, keserűen. Gumicsizmát kell húzni, mackónadrágot fölvenni, mert nincs, aki megvigasztalja a felnőtteket az elrontott, kiüresített, kalitkába zárt életükért.

Langyos májusi esőkre is emlékszem, rózsaillatra, orgonaillatra az egyetemi kollégium körül. Nyüszítenek a bagzó macskák a sötétben. Valaki azt kérdezi, hogy ezek örömükben vernyákolnak, vagy fáj nekik? De senki nem tudja a választ. A szobatársak közül többen is csak a diplomaosztó után veszítik el a szüzességüket. Vagy lehet, hogy még akkor sem?

Utána évtizedek múlnak el úgy, hogy nem emlékszem az esőre. Süket vagyok, vak vagyok, azt hiszem, hogy jó úton járok, csörtetek, száguldok, fontoskodok, és azt képzelem, hogy majd a végén ott lesz a nagy jutalmam mindezért.

Jönnek az éjszakai esők. Mindig ugyanaz a koreográfia. Sötét sárkányképű felhők úsznak át az égen késő délután. Az egyik megáll fölöttem. Feketébb felhőt sose láttam még. Tudom, hogy valami szörnyűség fog történni. De meg kell lennie. Besötétedik, és feltámad a szél, mint a tehetetlen harag az emberekben, ide-oda csapkodja a leveleket, a port, cibálja, letépi a legszebb fák üstökét. Ki is dönt néhányat, mintha attól bármi jobb lehetne. Hajnalra elerednek a könnyek. Lemossák a dühöt, a fájdalmat, és másnap már valami jobb lesz. Könnyebb a szív, könnyebb bírni az életet. Hurcolni a nevenincs terheket.

Mostani esők nem ilyenek. Ez csak pár napja van így. Nincs szél, nincs harag. Csak soványka esőcseppek, mintha valaki még azt is sajnálná, nem is földtől, a fáktól, a madaraktól, hanem az emberektől. Mintha lenne egy zsugori, egy mesebeli fösvény, aki ráült a pénzre, a másokéra is, nemcsak a sajátjára, és egy nagy kényszer miatt, amire nem mondhat nemet, kikötötte a zsák száját, de csak az aprópénzt dobálja belőle, pedig ő is tudja, hogy ki kell adnia a kezéből mind, ami nem az övé.

És még egyféle eső jutott az eszembe. Volt pár olyan év, olyan tavasz, nyár és ősz, amikor folyton esett az eső. Minden el- és beázott, jött az árvíz, csónakáztunk a saját udvarunkon, a nappaliba is benézett, mocsárszagot, szúnyoghadat hagyott magfa után, amikor visszavonult. Abban az évben még az is kelt a kertben, amit el sem vetettem. Megmenekültek a karácsonyi fenyőfáim, amelyek majdnem belepusztultak a tavaszi kiültetésbe, kihajtott a zsálya, az oregano. És tulipánok, liliomok, százszorszépek, ki tudja, mikor kerülhettek a földbe, nyilván még a költözésünk előtt.

Abban az évben beperelt minket a szomszéd, hogy eláztatjuk a házát. Én mondtam neki, hogy nem vagyok egy Esőisten, hogy én őt személyesen eláztassam, és szerintem az a baj, hogy a házának nincs normális alapja, de ő meg úgy gondolta, ha őt kár érte, valakinek lakolnia kell. Méghozzá nekünk, mert mi olyan fura valakik vagyunk. És biztosan van 100 ezer Ft-unk arra, hogy megtérítsük a kárát. Hát jó, menjünk bíróságra. Elmentünk, ott a bíró rögtön megnevelte a szomszédot. Úgy ráordított, hogy én is majdnem összepisiltem magam, hogy miért hazudik, és mit akar perelni, ha nincs is repedés a spájzának a falán. De a szomszéd nem ijedt meg, csak hajtogatta, hogy én őt eláztatom. Hát kijött a bírónő, az ügyvédem, a szomszéd meg egy tanú helyszínelni az udvaromba Ott az ügyvédem rögtön kitalálta, hogy a fészerem köré csináltassak csatornát, és akkor nem ázik a szomszéd. Megcsináltattam, de akkor is ázott. Kiderült a végén, hogy a nyomorult tíz éve nem pucolta ki az ereszét, az volt tele szeméttel, és onnan kapta a vizet a háza alá.

Ilyen eső volt az. Föléledt tőle az én kertem, tele lett virággal, fűszerrel, paradicsommal, és akkorára nőttek a fenyők, mint a Loch Ness-i szörny, de a szomszédnak csak a hülyeségét növesztette még nagyobbra.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.