Spártaiak Budapesten

Spártaiak Budapesten
A háborúban minden megengedett, csak egyvalamit nem szabad: veszíteni. Ez kegyetlenül hangzik, de igaz. Ha például a második világháborúban nem a szövetségesek győznek, minden bizonnyal amerikai tábornokok ülnek rá a vádlottak padjára Nürnbergben, mivel abszolút értelemben véve ők is népirtást követtek el a német városok elleni szőnyegbombázásaikkal. A forradalmakkal még ellentmondásosabb a helyzet. Ilyenkor a tettvágy kart karba fonva jár az anarchiával, ami úgy vonzza a túlkapásokat, ahogy viharlámpa fénye az éji bogarat.

Számomra az 56-os forradalom emblematikus figurája az a férfi, aki a korabeli filmhíradó egyik felvételén másodmagával igyekszik fedezékbe jutni, de hasra vágódik, mielőtt odaérne. Nem lehet tudni, ki ez az ember, de teljesen nyilvánvaló, hogy aznap reggel a megszokott időben fölkelt, megborotválkozott, magára vette az utcai ruháját, és miután a fehér ballonkabátot megkötötte a derekán, a kordivatnak megfelelő, középszéles karimájú kalapját a fejére téve lement a trafikba újságért meg cigarettáért. Csak ennyit szándékozott hozzátenni a világeseményekhez, mert ami az utcán történik, arra mindnyájan úgy nézünk, mint valami előadásra. Ha véget ér a nagyjelenet, hazamegyünk és a családtagjainknak meg a barátainknak elmeséljük, mi mindennek voltunk a szemtanúi. Nagyon kevesen vannak, akik Che Guevara módjára képzelik el a revolúciót, nyakig belebonyolódva, mindent egy lapra téve. A többség a forradalom után is élni akar, lehetőség szerint valamivel jobban, mint annak előtte. Fontos tehát, hogy az izgalmas események sodrásából kikerülve ép bőrrel hazamehessünk, és este, napnyugta után belefekhessünk a saját ágyunkba.

De ez a tisztánlátás forradalom idején valahogy háttérbe kerül. Annyira magával ragad bennünket a pillanat rendkívülisége, hogy megfeledkezünk ágyról, cigarettáról, barátokról és ismerősökről. Nem muszáj, hogy ez az állapot tartós legyen, elég egy rövid kihagyás, és máris oda az életünk. Valami ilyesmi történhetett azzal a ballonkabátos figurával is, mert nem tudni, mi lett vele azután, hogy a filmfelvevő kelepelése abbamaradt. Vajon fölkelt és fedezékbe vonult? Vagy ott maradt vérbe fagyva az utca kövén? A forradalom hihetetlenül széles perspektívájában szinte elenyészik egy magányos járókelő sorsa, mint ahogy azoké a kiskatonáké is, akiket a pártszékház ostromakor vert agyon a tömeg. Egy ismerősöm – mélyen vallásos, nemzeti érzelmű ember – mesélte, hogy annak idején az ÁVH-hoz sorozták be. A naiv és bigottan tendenciózus gondolkodás azt feltételezi, hogy aki az ÁVH egyenruháját viselte, elkötelezett híve volt a népnyúzó rendszernek. Mintha a katonaságnál az ember orra alá dugnának egy papírt, hogy legyen szíves bejelölni azt az egységet, amelyben szolgálni szeretne. Tudtommal ez a kiváltság még a tiszteknek sem adatik meg, nemhogy a közlegényeknek. Kopaszra borotválják a fejüket, a lábuk közét meg a hónaljukat befújják valami köhögtető, fehér porral, aztán elébük hajítják a mundért, amelyben meg fognak halni, ha majd úgy hozza a helyzet. Ez az ismerősöm egy véletlen baleset miatt úszta meg a lincselést: amikor ’56-ban, egy októberi hajnalon riadót kaptak, a körlet udvarán kialakult kavarodásban az egyik teherautó nekinyomta a falnak. Szerencséjére a sofőr még idejében rátaposott a fékre, így csak a csípője tört el, aminek következtében az egész forradalmat kórházban fekve töltötte.

A kiskatonákkal ellentétben nagyon sokan vannak, akik megérdemlik azt a sorsot, amit a tömeg számukra kijelöl, de ez a fajta igazságszolgáltatás akkor is visszás, ha valóban a világ jobbá tétele motiválja. Ha a forradalom soha nem térne le a szép szavakkal kommunikált idealizmus ösvényéről, ellenérzés nélkül lehetne őket ünnepelni, de valahogy mindig félresiklanak. Láttuk, tapasztaltuk, mivé lett az arab tavasz, korábban pedig a romániai diktátorbuktatás. A szervezetten, nagy haderővel támadó külföldi intervenció mind a két esetben elmaradt, a politikai életben mégis eluralkodott a káosz. Mintha ez az egész, mármint hogy a diktatúrát fölválthassa a demokrácia, csupán az újabb diktatúrák térhódításának lennének a detonátorai. Nem merem száz százalékos biztonsággal kijelenteni, de az a gyanúm: egyetlen forradalom sem hozza el azt a fajta demokráciát, amelyet a barikádokon sorakozók megéljeneznek.

Némely esetben viszont a forradalom átminősül szabadságharccá és ebben vagyunk mi, magyarok nagyon különlegesek. Az 1956. november 4-én bekövetkezett szovjet betörés olyan helyzet elé állított bennünket, amilyenbe a Thermopülai-szorost védő spártaiak kerültek a perzsák ellen, i.e. 480-ban. A Leónidasz vezette maroknyi görög harcos a lehetetlent próbálta meg azzal, hogy szembeszállt Xerxész több százezres haderejével. A mi szabadságharcosaink ugyanerre tettek kísérletet néhány katonailag teljesen védhetetlen ponton. Velük ellentétben Leónidasz elitkatonaságának nyilvánvaló előnyt biztosított a szűk hegyszoros, ahol a zárt falankszban védekező spártaiak taktikája jobban érvényesült a nyílt terepen végzett manőverekhez szokott perzsákéval szemben, de itt, Budapesten ilyesmiről szó sem lehetett.

A mieink nem számíthattak sem utánpótlásra, sem könyörületre, sem kedvező diplomáciai fordulatra. A nagyhatalmak a hátuk mögött már megegyeztek egymással: ha ti nem csapkodjátok az asztalt Szuez miatt, mi sem fogjuk rátok rúgni az ajtót a magyarok miatt – ez lehetett a titkos üzenetváltások lényege, de a barikádokon harcolók ezt nem tudhatták. Az utolsó pillanatig reménykedtek a demokratikus világ támogatásában, ugyanabból indulva ki, amiből Leónidaszék is, hogy minden perc és óra számít, mert erősebbé, hatalmasabbá növeszti a hátuk mögött szerveződők seregét. Ma már tudjuk, ha a spártaiak nem tartanak ki, és a perzsák meghódítják a hellén világot, minden másként alakul. Nem lesz Római Birodalom, sem kereszténység, és nem hódítja meg az egész világot az a fajta technológiai civilizáció, amelyből napjainkra kifejlődött az információ szabad áramlása.

Leónidasz bukása tehát egyben siker is, és ha ugyanezen a csapásvonalon haladunk, azt is látnunk kell, hogy a magyar forradalom eltiprása hasonló jelentőséggel bír. Azt nem tudhatjuk, mi történt volna, ha a nagyhatalmak megakadályozzák a szovjet betörést, de az is elképzelhető, hogy ez újabb háttérmegegyezésre és a kétpólusú világ stabilitásának további erősödéséhez vezetett volna. Mivel mindez másként alakult, a magyar felkelés megingatta ezt a rendíthetetlennek hitt magabiztosságot. A megtorlás miatt minden itthon maradt honfitársunk állandó társa lett a félelem, de utólag kiderült, hogy azok, akik a megtorlást intézték, még náluk is jobban rettegtek.

1956 késő őszén mindez azért még nem látszott ilyen tisztán kivehetően. A forradalmárok kilőtték az utolsó töltényeiket, aztán jött, aminek jönnie kellett. Sem többről, sem kevesebbről nem volt szó, mint hogy megcselekedték, amit megkövetelt a haza.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.