Három generáció

Három generáció

Hanna az udvaron állt. Május vége volt, ragyogó idő. A virágzó cseresznyefa mint egy fehér menyasszony, úgy hajolt fölé. Friss, üde és illatos volt körülötte minden. Szeretett hazajönni. Szerette az öreg házat, a kertet, a csendet, a nyugalmat. Háziorvos volt. Otthon, a falujában akkor sem pihenhetett nyugodtan, ha a hétvégeken nem volt ügyeletes. Akárki becsengethetett hozzá még egy piti dologgal is. A lelkiismerete úgy volt nyugodt, ha megnézte, hogy mi a probléma. Régen, amikor még a nagyi élt, ő kényeztette. Most már az édesanyja főzte vasárnaponként a kedvencét, a húslevest és a tejfeles csirkét. Kellemes illat szállt a konyha felől. Jó volt a csend, Lassan elfelejti a nagyanyja riadt arcát, ahogy minden autózúgásra összerezzen és kiül az arcára a rémület, a félelem. Elfelejti az apját, aki volt is meg nem is, mint egy gonosz mesében. Soha nem vállalta fel őket a nyilvánosság előtt. Sem az édesanyját sem őt, csak az „izmusait”. Mármint a kommunizmust, a karrierizmust és persze az alkoholizmust, ami el is temette. Lassan csitul az édesanyja tehetetlen szomorúsága is Örül, hogy legalább a lányából orvos lett. Ez neki nem adatott meg. Kislányként még ő is érezte felmenői számkivetettségét. A rendszerváltás után aztán már nyugodtan tanulhatott. Sőt, a helyzetéből még profitálhatott volna is. Ő volt a nagy 56-os halálraítélt szabadságharcos unokája, de ebből nem kért. Őt ne mutogassák, mint egy bazári majmot, ne használják fel politikai célokra. A történelem és a politika eleget gyötörte őket. Hagyják élni és dolgozni. Békét akart és felejteni.

Negyven éves. A lánya külföldön tanul. A férjétől elvált. Valahogy kihűlt a családi fészek. Talán az ő állandó elfoglaltsága is közrejátszott. Megmaradtak barátnak. Most itthon töltekezik egy kicsit, maga mögött hagyva a mókuskereket, elfelejtve a régi sebeket. Élik a jelent az édesanyjával, a lányával, a munkájával nyugodtan, békében, szeretetben.

A kapu előtt egy Opel fékezett, osztrák rendszáma volt. Egy koros ősz férfi szállt ki belőle.

– Ez a Balogh Ilonka háza – kérdezte.

– Igen – mondta Hanna.

– Bemehetek?

Miután belépett kapun mindketten bemutatkoztak. Hanna azt hitte, hogy rosszul értette, ezért még egyszer megkérdezte az idős férfi nevét.

– Kovács Miklós vagyok. Kanadából jöttem egyenesen ide.

Hannában egyből bekapcsolt a vészcsengő. Megijedt, dühös lett, hárítani akart.

– Valóban? Kanadából? Miért, minek? Ne is mondja, menjen el! Azonnal menjen el! Tűnjön el az életünkből, mint régen! Menjen, menjen már, vissza se nézzen – kiabálta szinte hisztérikusan.

A kiabálásra kijött az édesanyja, megkapaszkodott az ajtófélfában, azt hitte megáll a szíve. Miklós, az anyja örök szerelme állt előtte megtörten, öregen.

– Icu! Icukám! Hát élsz –örült meg Miklós.

– Nem, nem Ica vagyok, hanem a lánya, Anna.

– Engedd, hogy megöleljelek, kiköpött az anyád vagy, a huncut szemed, a szád, a tartásod!

– Már a lányom is mondta, hogy menjen el, oda vissza, ahonnan jött – lépett hátra Anna.

– Ne küldjetek el! Csak egy pár percet egy pár rövid percet kérek, ha már idáig jöttem – esdeklett a férfi. Nyolcvanhárom éves vagyok, ki tudja meddig élek még. Ne küldjetek el!

– Jöjjön, menjünk be a házba – mondta Anna és beterelte a férfit a szobába. Azért is, mert egy pár pletykafészek feje már megjelent a kiskapukban.

– Üljön le és mondja el szaporán, hogy mit akar, aztán menjen el békével, ne tépje fel a régi sebeket.

– Mi történt az édesanyáddal, hol van?

– Hol, hol! Ahol megpihenhet egy megcsalt, megkínzott, magára hagyott ember. Mindent tudok, mindent elmondott magáról.

– Akkor azt is tudod, hogy mennyire szerettem. A menyasszonyom volt 56-ban. Együtt örültünk a forradalomnak, együtt vonultunk, együtt dolgoztunk egy jobb életért.

– Igen. Maga lett a Forradalmi Diáktanács elnöke az egyetemen, a lánglelkű forradalmár. Az anyámat meg elküldte. Hazaküldte, szinte elzavarta, hiába akart magával maradni.

– Valóban. Amikor megkezdődött a fegyveres harc elküldtem. Szerettem, féltettem. Már bevonultak az oroszok, egyre fogyott a remény, tankokkal lőtték az egyetemvárost. Örültem, hogy biztonságban tudhatom.

– Aztán eltűnt. Hová lett? Már csak egy rádióüzenetből tudtuk meg, hogy elhagyta az országot.

– Igen. Menekülnöm kellett. A barátaim szinte magukkal vonszoltak, mert tudtuk, hogy halálra keresnek.

– Az igaz, de az anyám maradt. Hamar megtalálta a fekete autó. Elvitték, megkínozták, megalázták. A maga búvóhelyét akarták tőle megtudni, mikor semmit nem tudott. Annyira megverték, hogy kórházba került, egy 35 kilós roncs lett. Aztán ráadásul még kapott öt év börtönt, öt év szenvedést. Maga meg biztonságban volt. Bizonyára lett családja, nyugodtan békében élhetett.

– Minden igaz. Az is, hogy haza akartam jönni, de megtudtam, hogy távollétemben halálra ítéltek.

– Anyámat nem. Őt lassan ölték meg napról-napra. Nem folytathatta az egyetemet, munkát se kapott sehol. Megfigyelték, zaklatták. Mire szabadult a szüleit már beverték a TSZ-be. Kulák, osztályidegen, osztályellenség lett az egész családból. Maga meg élte a világát ott a Föld másik oldalán, jó messze a nyomorunktól.

– Igen. Kalandos úton elvergődtem Kanadába. Egyedül voltam, a nyelvet nem beszéltem. Éheztem, napról napra éltem. Egy autójavító műhelybe engedett be a tulaj, amikor már majd megfagytam. Aztán megismerték a tudásomat, a szorgalmamat és befogadtak a családjukba. Az ő lányukat vettem el. Szeretett, két szép fiút szült nekem, pedig tudta, mert megmondtam neki, hogy a szívemben csak egy hely van és az egy magyar lányé. Jó asszony volt, hűséges társ, amíg élt.

– Hogy gyűlöltem, már a nevét sem akartam hallani! Főleg, amikor a kitűnő bizonyítványommal egy egyetemre sem vettek fel. Tanulni akartam, orvos szerettem volna lenni, de még mindig rajtam volt a bélyeg. Csak egy halálraítélt ellenforradalmár kurvájának a lánya voltam.

– És az apád? Ő hol volt?

– Hol, ugyan hol! Nem ott, ahol kellett volna. Hazajöttem a faluba. Itt még volt némi becsületem. Az állami gazdaságban dolgoztam. Kapáltam, arattam, trágyát villáztam. Aztán egy pár év múlva elvégeztem egy könyvelő-tanfolyamot. Azzal kerestem a kenyerem, neveltem, taníttattam a lányom.

– Ez szörnyű! Nagyon sajnálom. Semmit sem tudtam rólatok. Amikor meghalt a feleségem, rögtön jönni akartam haza, de egy infarktus leterített, aztán meg egy második is. Lassan lábadoztam, nehezen épültem fel. Nem szabad lett volna most sem utaznom, de itt vagyok. Mi lett az anyáddal? Hol van szegény szerelmem?

– Hozzá még elkísérem. A falu végére, a temetőbe. Ott csend van és nyugalom. Talán ott mindenkinek még magának is megbocsátott.

A temetőt, a sírt már beborították a tavaszi virágok. Nézte az öregembert, ahogy a fejfára borulva zokog. A szívébe mart a fájdalom. Oda kellene menni, megölelni, feloldozni, hiszen az APJA.

 

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.