Őszirózsát ne

Őszirózsát ne

Amikor megnyekkent a csöngő, alig hallotta meg. Igaz, már egy éve csak a postás meg egy-két hivatali ember járt nála, nem csoda, hogy még a hangot is alig ismerte fel. Berozsdásodott, nyikorgott, mint egy kivénhedt macska, ha véletlenül a farkára lépnek. Amikor kinézett a konyha ablakán, és meglátta, hogy Terka áll a kerítésnél, elfogta a rosszullét. Le kellett ülnie a hokedlire, behunyta a szemét, hátha elmúlnak előle a fehér karikák. Vagy elmúlik Terka, na, az lenne a világ legnagyobb szerencséje.

A szíve egy nagyot dübbent, aztán sok apró kicsit. Ösztönösen el akarta zárni a gázt, de rossz felé tekerte a gombot, pillanatok alatt gőzfelhő csapódott az ablakra. Nokedlit akart főzni, tojásost.

A csengő egyre erőszakosabban szólt. Óvatosan állt fel, nagy levegőt vett, megigazította kopott fekete pöttyös otthonkáját, itthonra jó. Meg a kényelmes mamusz is. Lassan kicsoszogott a veranda ajtajáig. A kerti pocsékszürke járólapot még az ura rakta le, itt-ott találomra más színnel kiegészítve, hogy elég legyen a kapuig. Bezzeg a szomszédban egyforma égkék, csak az 5. volt piros, lehet, jelentett nekik valamit. Évfordulót. Az ég rogyjon rá! – gondolta, és nem is tudta, kire vagy mire érti. A hetedik lap megbillent, elég kontár munka volt. Mármint az övéké. Megállt, kicsit összehúzta a szemét, úgy nézte az utcán ácsorgó nőt, akin most is szép őszi kabát volt, halványszürke, meg sárga kis sál a nyakában. A haja frissen festve, rozsdabarnára. Nem is csoda, hogy összeszűrte vele a levet az ura, ezt beszélték a faluban, még a saját lánya se csodálkozott rajta, tudta. Mindenki tudta, csak ő nem.

Álldogált, összehúzta a ványadt kis horgolt kendőt a vállán, foga van már ilyenkor a szélnek. Fájt a lába, a bal térde napok óta cipónyira dagadt, amíg hordta be a fát a cserépkályha mellé, a nagy ládába. Ha véletlenül leesik a hó, ne maradjon fűtés nélkül. A cukra is rendetlenkedik, be kéne menni a városba, már hetek óta esedékes lenne a labor. Nem megy, nem érdekli. Majd ha rászánja magát, buszra ül, és elintézi. A vérnyomáscsökkentőt is akkor kapja be, amikor már majd szétesik a feje. Mérni meg nem méri. Magas, mindig az. Idegi alapon, mondta az ügyeletes orvos vagy fél éve, ő meg elnevette magát. Azzal van baj, az idegivel. Elemet kéne venni a gépbe, de mindig elfelejti. Feledékeny is, de jó lenne elfelejteni mindent!

Egy éve, hogy meghalt a férje. Majdnem napra egy éve. Azt mondta, horgászni megy, felpakolt mindent a kismotorra, a zöld új gumicsizmát húzta fel. Morgott valamit, hogy majd jön, aztán ennyi volt. Ő egész nap szilvalekvárt főzött, hagyományosan, üstben. Dudorászott, a rádión olyan állomást keresett, hogy operett meg népi muzsika szóljon. Ha otthon volt Ferenc, nem lehetett. Akkor csak azt hallgathattak, meg nézhettek a tévében, ami neki tetszett. Sose kérdezte meg tőle, hogy ő ugyan mit szeretne. Pedig utálta a gyilkolós filmeket, amikor visítoztak meg lőttek, meg utálta azt is, ahogy szaporodnak az üres sörösüvegek a fotel mellett. Olvasni se tudott, rámordult, hogy zavarja a fény meg ne pocsékoljon, na, attól a 40-es égőtől, ami pislogott az olvasólámpában, a szeme folyt ki, az árammérő meg se mozdult. Minden reggel korán kelt, csendben, alig motoszkálva, először a kacsákat látta el, persze az övének nem volt olyan nagy mája, mint a szomszédé. Hogy ő milyen vak volt! Sose kérdezte meg, honnan tudja. A piskótája is magasabb volt, az ablakán még a légy is seggre esett – így mondta, ezzel a pocsék szóval –, és harsányan röhögött, csapkodta a térdét. A többi házi munkával ráért, az volt a fontos, hogy mire morogva, harákolva kijött a konyhába, kész legyen a kávé, megkenve a kenyér, oda legyen készítve a hideg ebédcsomag. Estére mindig meleg ételt ettek.

Öt után jött a busz, a ház előtt megállt egy pillanatra, unokatestvér volt a sofőr, a megállóig se kellett gyalogolnia, urasan utazott a gépgyárba. Később is megoldotta a hazajövetelt, amikor a fogát csináltatta. Alul-fölül hófehéret, csak úgy világított a ráncokkal szabdalt napbarnított arcában. Mint egy pasztareklám. Sokba került, nagyon sokba.  Bezzeg amikor az ő foga úgy fájt, hogy csillagokat látott, azt mondta, tegyen rá pálinkás kenyeret, és fütyörészve a komák után igyekezett, kártyázni.
Neki lehetett szó nélkül elmenni, egy nap kétszer tiszta inget venni, lefitymálni a vacsorát, semmibe venni az ő egész napi tevékenységét. Igaz, dolgozni nem járt el, csak lánykorában, meg egy évig azután, hogy férjhez ment. A téeszben kapott munkát, a tehenészetben. Emlékszik a kis bocik finom illatára, puha orrukat a kezéhez dörzsölték, csiklandozva, meg ahogy surrant a tej a sajtárba. Aztán jött a gépesítés, egyre kevesebb ember kellett, ő meg viselős volt a lányával, hát kimaradt a munkából. Az ura meg rátarti ember volt, mindig azzal hencegett, hogy el tudja ő tartani a családját. Azzal persze nem hencegett, hogy otthon egy szalmaszálat se tett keresztbe, és semmire nem értékelte, amit ő végzett. Művelte a kertet, disznókat tartott, aprójószágot.

Neki nem volt mosógépe, teknőben mosott mindig, az apósára is évekig. A lúg kimarta a kezét, vörös volt, fájt. Savanyúság, befőtt, lekvár annyi volt a kamrájukban, mint most a kisboltban. Kenyeret dagasztott, anyóséknak is sütött, s egyszer elszólta magát, ahogy megpihent a meleg konyhában, kirakva a heti kenyeret, hogy Ferenc hétszámra alig szól hozzá, a kislánnyal se törődik. Aznap este cefrésen jött haza, s akkora pofont adott, hogy leesett a szentkép a falról, és üvöltött, hogy ne hordja-vigye a szót, ne panaszkodjon, örüljön, hogy egy szoknyában elvette, árvalány létére, és nem lett belőle kocsmamári. Ne panaszkodjon, tegye össze a kezét minden nap nagy jó dolgában, pedig még fiút se volt képes néki szülni, csak ezt a sápkóros kislányt. A lány szakasztott mása volt különben apjának, bádogszürke szeme, piszkosszőke-fakó haja, meg gőg is volt benne módnélküli, két emberre való. Ő meg kiszolgálta őket, egyre csendesedett, de nem vette észre senki. Hozzájuk csak a férje rokonai jöttek, nagyhangú , kivagyi emberek, meg páváskodó asszonyok disznóvágáskor meg Ferenc-napra. Neki nem volt senkije. Ha néha elszaladt a sarki boltba, valaki mindig megjegyezte, hogy de jó helyre tette a fenekit, egyes gyerek mellé, nagy házba, eltartják. Hát el. Néha még az éjféli harangszót is hallotta, amikor a ruháját foltozta vagy moslékot kevert a nyári konyhában.

Amikor hozta a hírt a zavartan topogó vasutas – szembe lakott velük –, hogy jöjjön már, mert meghalt a Ferenc, azt se tudta, hova kapjon. Kendő után nyúlt, meg a cipőjét kereste, de a bakter csak legyintett, ne öltözködjön, csak ide kell átmenni a Terikéhez. Terikéhez? Aztán már ott is volt a házban, életében először, nem tartottak ők kapcsolatot sose. Az ura ott feküdt a dupla ágyon, fakóra szürkülve, kivillant a hófehér fogsora, a bal szeme félig kinyílva. A falon Szűz Mária a kisdeddel, meg egy csomó fotó, mindegyiken Terka. Gyereknek, fiatal lánynak, bálban, szüretkor. A sarokban színes tévé, a hangot lecsavarta valaki, egy fiatal pár éppen csókolózott.

Mióta nem csókolta meg őt Ferenc! – ez villant át rajta, és hirtelen leült az ágy szélére, megfogta a kezét, amin rajta volt az elvékonyodott jegygyűrű. Neki nem volt, arra nem futotta, az esküvőre is kölcsön kérte az anyósától. Ahogy felnézett, előbb a sarokba állított zöld gumicsizmát látta meg. Terikén hosszú bársony köntös volt, magas sarkú papucsából kilátszott pirosra festett körme.

A szeme feldagadva a sírástól. Egyre többen jöttek be a szobába, ő levette a kendőt a válláról, és letakarta vele az ura arcát. Messziről hallatszott a mentő szirénája. Már késő – mondta halkan, és felállt. Senki nem szólt utána, amikor kiment az ajtón. Most meg itt áll a háza előtt ez a cemende, ez a cafat – de nem tudta folytatni a ronda szavakat. Kinyitotta a kaput. Így közelről azért látszik rajta a kor – futott át rajta a gondolat. Puffadt az arca, fekete táska lóg a szeme alatt, ráncos a nyaka, az a semmi kis sál inkább kiemeli, mint eltakarja a tokáját. Ahogy meglebbenti a szél a frizuráját, kivillan a fejbőre. Hiába a divatos cipő, dagadnak az erek a lábán. Akkor látta meg kezében a lila őszirózsákat, a kis kosárban meg kapát, locsolókannát. Ő nem volt kint a temetés óta, azt se bánta, ha megszólják.  Álltak, egymással szemben, végül ő szólalt meg: – Ne vigyél őszirózsát. Utálta.

Megfordult, nem nézett vissza. Lassan végigment a kerti úton, a billenős lapot kikerülte, kicsit sáros lett a mamusza. Holnap bemegy a városba, elintéz mindent, kiváltja a gyógyszereket. Lehet, hogy beül a fodrászhoz, kér egy kis színt a hajára. Egy jó nadrágkosztüm se ártana, meg egy kényelmes új cipő. Elemet is venni fog, csak el ne felejtse. Majd felírja. Aztán vesz valami virágot is. Persze őszirózsát nem.

 

4 Megjegyzés ehhez a témához: "Őszirózsát ne"

  1. Névtelen   2018-08-22 at 17:44

    Nagy tanulság! Itt egyértelművé válik, hogy a szerelem nem érdem kérdése, hanem egyfajta igazságtalan hajlam. A szeretetet sem pénzért, sem jó cselekedetért cserébe nem kaphatjuk. Csodálatosan ábrázolod a jellemeket. Köszönöm az élményt!

    Válasz
  2. Salánki Anikó   2016-11-05 at 13:11

    Mindig jó, ha jelzik is, hogy olvasták, hogy tetszik – vagy elgondolkodtató -, és ezt én köszönöm.

    Válasz
  3. Ceglédi Erzsebet   2016-11-03 at 02:59

    Nagyon jó volt elolvasni koszonom a megosztast

    Válasz
  4. Herbály Kálmán   2016-11-02 at 20:18

    Nehezen találtam meg újra, tudod nem értek a számítógéphez. Az irodalomhoz sem. Csak azt szeretném elmondani, élmény volt mikor pár nappal ezelőtt olvastam és azóta ott ficánkolt a gondolataimban, olyan keserű jó érzést okozva! Csak meg szeretném köszönni, hogy olvashattam, köszönöm!

    Válasz

Szóljon hozzá