Fenyő, ezüstben

Fenyő, ezüstben

Három éve nem volt itthon. Most sem a ház előtt állt meg, hanem a templom oldalánál, a kis mellékutcában, bár tudta, úgyis nemsokára tudni fogja a falu, hogy megjött. Kár volt ilyen feltűnő színű autót venni, de neki tetszett. Padlizsánlila – ezt mondták a szalonban. Ő meg rábólintott. Az első koncertkörút után vette. Készpénzben, amit egy kopott hátizsákból szedett elő, szépen kötegelve. Csak lestek a csupa üveg meg króm eladótérben az elegáns formaruhás dolgozók. Ezen az emléken mindig elmosolyodott.

A járdán nem volt hó, persze, itt rendes népek laknak. Az ő házuk előtt is tisztára volt seperve. Mekkorát nőtt a fenyő! – nézte csodálkozva. Ezüstfenyő, a gallyak eltakarták a két ablakot.

A leeresztett redőnyön apró lyukacskák voltak. Kis kavicsok vagy légpuska nyomai. Amikor gyerek volt, az ő bandája is ezt csinálta a lakatlan házakkal. S ez a ház lakatlan volt. Évek óta. Most is csak muszájból jött vissza. Az öreg Erdősi, a tőszomszéd még a nyáron bement valami otthonba.

A gyerekei rakták be, akiknek arra se volt idejük, hogy havonta egyszer ránézzenek. Megigazította a vállpántot, a valódi bőr táska elég nehéz volt. Mit meditál most ezen? Nehogy már ő nehezteljen az Erdősi Gizire meg Lórántra. Így van ez, eljön ennek is a sorja. Ő évek óta nem nézett erre, akkor milyen jogon tör pálcát bárki felett is? Nézte a házat, a kerítést, a kertet. Tényleg rendben tartotta az öreg. Minden hónap elsején feladta neki a pénzt, az elég volt arra, hogy kifizesse az alapszámla díjait, rendezze a költségeket, fizesse a mesterembereket. A többi az övé volt. Sose kért számlát, nem érdekelte, hogy mire mennyit kellett fizetni. Az egész ház nem érdekelte. A falu se. A szülei se. Nem is voltak a szülei. Sose gondolkozott azon, hogy miért nincs neki testvére, miért nem tartják a kapcsolatot a rokonokkal, miért élnek ők itt, ebben a kis álmos hegyi faluban? Boldog gondtalanságban élt, megkapott mindent, szerették, jó volt az egész, kerek.

A vak véletlen hozta úgy, hogy megtudta, nem tartozik ő ide. Sose mondta meg, hogy tudja, örökbefogadó szülőknél él, ők gondoskodnak róla. Nem mindegy? A valódi szüleit sose kereste, még gondolatban sem ábrándozott róluk. Ha néha eszébe jutottak, üvölteni tudott volna kínjában, vagy olyan rondákat mondani, mint a félkarú Mojszi a telepről, akitől tiltották a gyerekeket. A mocskos szájú, részeges vénember – így emlegették. A gyerekek imádták. Rengeteg mesét meg dalt tudott, olyan furán fogta a hegedűjét, valahogy a hóna alá beszorítva, úgy játszott rajta. Miatta választotta ő is ezt a hangszert. Persze ő klasszikusokat játszik, a zenekarban másodhegedűs. Amikor az elsőhegedűs kint maradt, mert kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot Madridban, ő titokban reménykedett, persze nem kérhette, csak magában ácsingózott, és már látta, ahogy vele fog kezet a karmester. De hisz maga még olyan fiatal! – ezt mondta a Mester, és ő azóta se tudja, hogy ez most dicséret volt, irigység, vagy csak egyszerű tény. Maradjunk a szikár tényeknél, és ne ábrándozzunk ! – feddte meg magát. Sokat volt egyedül, megszokta, hogy magával beszéli meg a legfontosabb dolgokat. Nézte a fát, és eszébe jutott az utolsó karácsony. Égni kezdett az arca. Akkor már tudta. Véletlen kerültek a kezébe a papírok, sose fájt annyira semmi. Amikor haza jött, intézkedni, akkor látta meg a levelet. Anyja – Erzsike, javította ki magát – gyöngybetűs írásával neki volt címezve. Sose olvasta el. A nyáron ott állt a tengerparton, elmaradt a délelőtti próba. A többiek vásárolni mentek, vagy a strandra. Ő szokás szerint magában bóklászolt. Ahogy felcsaptak a hullámok, fehér tarajok a kék vízen, előszedte a levelet, gyűrött volt, és biztos valami fontos üzenetet hordozott. Apró miszlikbe szaggatta, dobálta bele a vízbe, egy sirály lecsapott, aztán csalódott vijjogással elszállt, valahova messzire.

Tíz nap múlva karácsony, négy koncert lesz zsinórban. Felnézett az égre, kis felhőpamacsok úsztak a vakítóan kék égen. Olyan volt, mintha felköltözött volna a tenger. Most kell elintézni, amiért jött.

Óvodások közeledtek, fiatal lány igazgatta a sort, kíváncsian ránézett és tétován köszönt. Náluk mindig köszönnek az idegeneknek. Ő csak bólintott, nézte a saroknál beforduló kis csoportot. Az óvodának ajándékozom a házat – döntötte el hirtelen. Biztos tudnak vele mit kezdeni. A községháza még nyitva van, ott tudniuk kell, mi ennek a jogi útja-módja.

Csak neki ne kelljen belépni ezen a kapun, soha többet. A harangszó belehasított a csöndbe, egy lélek se járt az utcán. Nekidőlt a kerítésnek, a fenyő egy gallya óvatosan végigsimította az arcát. –Anya – suttogta, és sírni kezdett, évek óta először.

Futni kezdett, minél hamarabb el akart intézni mindent. Csak egy kérése lesz. A fenyőt állítsák fel a téren, és öltöztessék ezüstbe. Anya szerette az ezüstöt.

 

Megjegyzés ehhez a témához: "Fenyő, ezüstben"

  1. Névtelen   2016-12-25 at 13:21

    Szép.Nagyon.

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.