Magány és csokis keksz

Magány és csokis keksz

A karácsonyt sikerült túlélnie, a szilveszteri éjszaka már semmiség lesz. Szépen felöltözött, barna félbunda, kicsit molyillatú, de csak egész halványan érezni és csak közelről. A haja is rendben, kontya tetején kackiás, divatjamúlt kis kalapka ült. A barna kézitáska zárja mindig kinyílik, fogni kell, legjobb a hóna alá szorítva. Már nincs akkora tömeg, az nem jó, olyankor mindenki siet, törtet, szinte meg se nézik, mit vesznek, csak dobálják bele a feneketlen tolikocsiba. Ő óvatosan, megfontoltan megy a polcok között, néha levesz egy-egy árucikket, mintha meg akarná vásárolni, törékenyet persze sose, ég óvjon attól, hogy kicsússzon a kezéből. Az év utolsó napja – sóhajtott egy kicsit. Elkerülte a virslis, pezsgős pultokat, ott ilyenkor tolonganak igazán. Neki valaki olyan kell, aki ráérősen nézelődik, akivel lehetne pár szót váltani, aki nem rázza le az első mondatok után. Olyan rohanó, csörtető, figyelmetlen világ lett – gondolta, de aztán hirtelen megpillantott egy szimpatikus asszonykát. Egyedül volt, se férj, se gyerek a közelben. Az olajos halakat nézegette, egész közel tartotta a szeméhez, hogy megnézhesse a szavatossági időt. Ez igen, ez alapos, nem bíz semmit a véletlenre, és tovább nem is tűnődve lépett oda. A kezdő mondat fontos, nem szabad tolakodónak tűnni, nehezet se szabad kérdezni, de olyat se, amit egy odamutatással lerendezhetne. Persze volt már, hogy pökhendien odavetették, hogy kérdezzen meg egy eladót, olyan is, hogy egyszerűen feleletre se méltatták. De érezte, hogy most szerencséje lesz, figyelmes embert halászott ki a hatalmas nagyáruházból. Néha úgy gondolt a csupa üveg, átlátszó épületre, mint egy nagy emberakváriumra.

– Nem tudja, kedveském, hol találom a csokis kekszet? – kérdezte udvariasan, és úgy állt meg, hogy ne legyen útban. S mielőtt választ kapott volna, már folytatta is, rutinos egy szuszra. – Mert tudja aranyom, a menyem nem ér rá, mert valami esti vendégségre készülődik, a főnöke jön meg a puccos felesége, annak mindig a divaton jár az esze, szegény kis menyem meg ugye követné, de ők nem keresnek olyan hajdejól, látom én, pedig nem panaszkodnak, ó, nem mondaná a fiam se, de azért van az embernek szeme, meg füle, hogy észre vegye, de ugye az igazgató az keres, a beosztott meg örüljön, hogy van munkája, pedig dolgoznak ám feszt, néha még hétvégén se érnek rá, olyankor átmennék segíteni, de a kismenyem mindig szól, hogy inkább pihenjen a kedves mama, ugyan hova pihennék, de most megkért, hogy hozzak olyan csokis kekszet, de a nevét elfelejtettem, szita már az ember agya, nem azért mondom, de ezek a külföldi márkák nem valók már ilyen öregasszonynak, pedig nagyon emlékeztem én mindenre, a volt férjem is mindig mondta, hogy Rozál, neked olyan eszed van, elmehetnél miniszternek, aztán harmincöt év házasság után csak elhagyott egy feleannyi idős kis cafkáért, mint ő, de majd megbánja, hát mit képzel, a potrohos hasába szeretett bele,kapuzárási pánik, így mondják, de nekem a kapuról mindig az jut eszembe, hogy ott maradtam egyedül abban a nagy családi házban, még szegény jó szüleimtől kaptam, az én nevemen maradt szerencsére, de egy ilyen épületen mindig van valami javítani való, mester meg nem akad, csippcsupp munkára végképp nem, a kaput meg fel kell emelni, megvetemedett, alig lehet rajt kijönni, a postás is mondta, mikor a nyugdíjat hozta, mert így szoktam meg, nem kell nekem kártya, láttam a tévében, hogy ki lehet lesni, milyen számokat üt be az ember, aztán már volt pénz, nincs pénz, így meg a postás bejön, rendes ember, még le is huppan a hokedlire, elfogadja a kávét, meg azt a kis borravalót is megköszöni, régi bútordarab az utcában, de hogy évtizedek óta nem tudták megjavítani a járdát, múltkor is majdnem elestem, no az hiányzott volna, hogy az ünnepeket kórházban töltsem, így legalább a fiam meg a nagyobbik unoka átszaladt szentestén, na jó, inkább késő délután volt, hoztak halászlét, világ életemben utáltam még a hal szagát is, de persze a menyemnek is több esze lehetne, nem akarok rá rosszat mondani, de eléggé kezd elkutyulni, no mindegy, ha a fiamnak jó, nekem mindegy, csak egészség legyen, meg itt az új év is, hátha hoz még valami jót.

Az ismeretlen nő csak állt, kezében az olajos hal, mosolygott egy kicsit, széttárta a karját, és valami idegen nyelven mondott néhány szót, majd sietve elindult a félig üres polcok között. Nem baj – gondolta –, legalább elmondtam, ami a szívemet nyomta. S fürgén elindult, megkeresni a csokis kekszet. Ráéhezett.

2 Megjegyzés ehhez a témához: "Magány és csokis keksz"

  1. kiss istván   2017-01-15 at 09:03

    Az illusztráció telitalálat.

    Válasz
  2. Névtelen   2017-01-12 at 13:39

    Lehet, hogy mostantól a csokis kekszhez a magány kötődik majd??? Remek írás, Anikó !

    Válasz

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.