Vathy Zsuzsa halálára

Vathy Zsuzsa halálára
Az igazi ürmöspohár nem az, amit Szókratész kezébe adtak, hanem az, amit valamilyen fájdalmas veszteség következtében az emlékeink közül kell megízlelnünk. Így érzem most magam: mintha egy hideg érintésű ürmöspoharat kortyolgatnék, miközben az a hírt olvasom, hogy meghalt Vathy Zsuzsa, az utolsó mohikánok egyike, és azoknak az időknek a tanúja, amikor az irodalom még valóban a megváltás ígéretét hordozta.

Nem őtőle, hanem a már szintén az égi szerkesztőségbe távozott Lázár Ervintől tudom, hogy a hatvanas-hetvenes évek megújulást ígérő, lüktetéses időszakában, amikor a szabadúszó művész fogalma a Lajtán innen még egyet jelentett a KMK-besorolással, nekik is volt rendes munkahelyük: az egyik papíripari nagyvállalat belső újságát szerkesztették. A fiatalabbak már nem tudhatják, hogy régen, a nagyobb gyáraknak a szocialista kultúra minél szélesebb körű terjesztése és ápolása érdekében voltak saját, belső terjesztésű, kis újságaik. Ezek többnyire olvashatatlan propagandakiadványok voltak, de ahol a Lázár-Vathy kettős szerkesztett, ott kikerülhetetlen volt a minőség. Ám mindez csak akkor bontakozhatott ki, ha az akkori felettes vezető nem éri föl ésszel, hogy ezt a két tehetséges embert hagyni kell, hadd dolgozzanak, szabadon, önállóan, ahogy a maguk útját járó művészek. Így történt meg az, hogy a papíripari vállalat belső kis újságjából olyan irodalmi magazin kerekedett, amelyre ma is bárki büszke lehetne, ha képes volna ekkora teljesítményre. Aki ezt nem hiszi el, kikeresheti a szóban forgó lappéldányokat a Széchenyi Könyvtár archívumában.

Mindezt Lázár Ervin mesélte el – sokkal érzékletesebben és részletesebben, mint most én – egy debreceni novellapályázati díjátadó alkalmából, valamikor még a kilencvenes években, csak úgy, lazán, borozgatás közben. Az asztalnál ülők lehet, hogy már a következő pohár után el is felejtették a szavait, de bennem mind a mai napig megmaradt ez az epizód. Ha olyan munkakörbe kerültem, ahol fölsejlett az önálló szerkesztés lehetősége, de ehelyett a fő-főnöktől függő óvatoskodás falaiba ütközve a fölötteseim megcenzúrázták az írásaimat, mindig eszembe jutott Lázár Ervin és Vathy Zsuzsa. Irigyeltem őket azért az aranykorért, mert pontosan tudtam, hogy ez a szabadság a legértékesebb.

Szinte látom, hogy odafent ugyanabban a puritán egyszerűséggel berendezett irodában olvasgatják a kéziratokat, amelyet fiatalságuk legszebb éveiben szelemi műhellyé változtatott a tehetségük. És ez így lesz most már az idők végezetéig.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.