Talpra hí a haza

2017-03-14
722 olvasó

Nehéz a hazaszeretetről újat mondani és még nehezebb úgy beszélni, hogy ne szaladjunk bele valami kiüresedett, dagályos elmélkedésbe. Aki erre a feladatra vállalkozik, két utat választhat: vagy azokat az üres frázisokat nyomatja, amelyekben egy bizonyos maligánszint alatt lehetetlen értelmet találni, vagy a szövegét megpróbálja ráhúzni az aktuálpolitikára és azon keresztül bizonygatni, hogy hazaszeretet igenis van, és még mindig működik.

Persze léteznek hazaszeretet-ellenes törekvések is, de ezekre most nem vesztegetném a szót. Inkább megpróbálok szentként viselkedni, akinek ugyebár maga felé hajlik a keze. Ennek szellemében elmondhatom, hogy nekem a haza azzal a hellyel egyenlő, ahol korlátozás nélkül használhatom az anyanyelvemet. Mivel harmincöt éves koromig kisebbségi magyarként volt szerencsém élni – ráadásul az államnyelvet is csak olyan szinten tudtam használni, ahogy azt a katonaságnál belém verték –, pontosan tudom, mekkora öröm az, ha a boltba, a rendelőbe, a hivatalba vagy egyéb helyekre belépve azzal a természetességgel szólalhatok meg – magyarul –, hogy tudom, ugyanezen a nyelven, ugyanezzel a természetességgel fognak nekem válaszolni. Ifjúságom kedves városa, Szabadka a múlt század hetvenes éveiben pontosan ilyen hely volt. Bárhová mehettem, és bárhol magyarul megszólalhattam, biztos lehettem benne, hogy ugyanígy fognak válaszolni. Ez volt az én hazám, szerettem is testemmel, lelkemmel, és ha hívott volna, az életemet adtam volna érte.

De ahogy múlnak az évek, és ahogy az ember öregszik, egyre inkább ráébred, hogy élete csak egy van, a haza pedig nem örökkévaló és főleg: nem változatlan, ezért viszonyulása hozzá szép lassan megváltozik. Ma már Szabadka pontosan az ellenkezője annak, ami a hetvenes években volt, ám ez még nem lenne baj, ha ebbe a hazaszeretet dologba nem kavarna bele jócskán a globalizáció.

Azokban az archaikus időkben, amikor az élelemtől a ruhaneműkön át a műszaki cikkekig majdnem mindent abban az országban állítottak elő, ahol a fogyasztóik éltek, ez a termelésen alapuló, szerteágazó tevékenység a hazaszeretetre is rányomta a bélyegét. Az anyahazában élő magyarok ennek szellemében büszkék lehettek a makói hagymára, a Tisza cipőre, meg még vagy harminc egyéb termékre, odalent, a déli határ mögött pedig mi, kisebbségiek a jugoszláv textiliparra, a szlovén kéziszerszámokra, a Zastava 101-esre meg még vagy harminc egyéb jugó árucikkre. Mi, kisebbségi magyarok ebből következően két hazát mondhattunk magunkénak. Tudom, támadható és vitatható ez az érzés, de attól még működött, és azt is nyilvánvaló, miért: a hazaszeret egyet jelentett annak az országnak az ismeretével, amelyben éltünk. Magabiztosan jártunk, keltünk, ismertük a dörgést, a viszonyokat, a kulturális és a történelmi hagyományokat – magyar viszonylatban ez főleg az 1848-as dicsőséges eseményeket, jugoszláv viszonylatban pedig a második világháborús kommunista szerepvállalást jelentette. És ezzel a kettősséggel jól elkülönülhettünk a többi néptől, országtól, akiket szintén tiszteltünk becsültünk, sőt, amit önként és nekünk tetsző módon lehetett, át is vettünk tőlük – imádtuk például az angolszász rockzenét és az albán burekot. A hazaszeretet olyan volt, mint a gravitáció az univerzumban: egyben tartotta ezt a sokféle összetevőből képződött belső lüktetést, amit a külföldtől önként átvett és befogadott ismeretek tartottak egyensúlyban.

Mára ez jócskán megváltozott. A mai fiatalság alig tud valamit kezdeni ezzel a hazaszeretettel, mert hát hol van a haza egy olyan világban, ahol semmi sem hazai? Még az alma is Kínából jön, nem beszélve a bonyolultságukban teljesen kiismerhetetlen műszaki berendezésekről. Nyilván a globalizáció sem ördögtől való, de a sokszor fölösleges profithajhászás mellékhatása az, hogy elvész, kialszik az emberekből a hovatartozás ősi érzése. Mi szeretnivaló van egy olyan helyen, amelyben nincs semmi jellegzetes? Az pedig, hogy használhatjuk-e az anyanyelvünket ma már inkább hátrány. Követni kell a világtrendeket, mert ezt kívánja tőlünk a karrier. Hazaszeretetről egyetlen állásinterjúban sem esik szó.

De most ünnep van, azoknak az idealistáknak az ünnepe, akik ezt még másként látták és tapasztalták. Rájuk emlékezünk, közben magunkra is gondolva.

 

Az ikonra kattintva egy 500 talentumos jutalomkávét ad a szerzőnek, amivel növeli az ön esélyeit a Bányai Tamás-díj megnyerésére.

Majoros Sándor

A Regénytár alapító- főszerkesztője, aki célul tűzte ki maga elé az igényes (nívós) szórakoztató és a komoly, elhivatott irodalom közötti „északnyugati átjáró” megtalálását. Ez a honlap ennek az útkeresésnek a gyakorlatozó terepe, néha komoly, máskor komolytalan, de mindig egyedien különleges és szórakoztató. Majoros jelenleg Budapesten él, néha dolgozik, máskor csak lóbálja a lábát. Mentségére legyen mondva a régi igazság, amely szerint az író akkor is ír, ha ez olyan nagyon nem is látszik: belsőleg alkot.

3 Comments

  1. „nekem a haza azzal a hellyel egyenlő, ahol korlátozás nélkül használhatom az anyanyelvemet” – pontos definíció.

  2. Ez így volt, két hazánk volt, nekünk jugómagyaroknak, de a szívünk azért a piros-fehér-zöld irányba dobogott

  3. Pontosan így gondolom én is, mondhatnám, szó szerint. Haza ott van, ahol magyarul élek, magyarul gondolkodom és írok. Itt van a hazám. Itt élem a hétköznapokat és az ünnepeket is. Szép a cikk, köszönöm.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

FelFEL