SZTK-tombola

SZTK-tombola
Jár a mama jár, az SZTK-ba jár. Nyugdíjas éveinek kétharmad részét ebben a patinás intézetben tölti. Azt mondta a minap, hogy azért szereti, mert faltól-falig csempe. Emellett az SZTK az program, mindig a legjavából. Rendszeres megfigyelés után állítottam össze a tanulmányt: két fő mozzanatban sűríthetjük a mama rendelőintézettel való sajátos kapcsolatát.
  1. Felkészül az indulásra:

a/ Teljes körű toilette, majd az aktuális leletek rendezgetése.

b/ Külön dosszié ünnepélyes megnyitása a laboreredmények számára.

c/ Felszólítás fordításra. /Immár ötvenedszer tolmácsolom neki latinból különféle diagnózisait./ Lemondóan legyint. Tulajdon anyanyelvén sem érti igazán a testében lappangó számtalan titokzatos kórság mibenlétét. Csak érzi. /Tényleg pocsékul van. Szerintem a sok bogyótól, amit beszed./

d/ Kacarászás a szakállas viccen, mely szerint az orvosok azért használják a beteg előtt a latint, hadd szokja az a beteg a „holt” nyelvet.

e/ Kétszáz fekvőtámasz, száz haránt-, ötven lebegőülés, ugyanennyi guggolás lesodrása. Még öt-hattucatnyi szaltó és három kilométer futás.

f/ Két kedvelt, emlékezetes korszak: a gyermekkor és a munkahely történéseinek felidézése. /Amikor még egészséges volt./

g/ Nagytakarítás.

h/ Negyedóra pihegés a konyhaszéken, a starthoz szükséges többletenergiával való feltöltődés céljából.

i/ Ma még kivételesen további húsz perc üldögélés és mély, fájdalmas sóhajtások eregetése az éterbe az ágy széléről. „Jaj, de beteg leszek!”

A helyzet súlyosságának fokozása érdekében nem létező izzadtság itatgatása homlokáról és arcáról, tévedésből a mosogató ronggyal. /Kár, hogy a pazar színészi teljesítményt csak én élvezhetem, mert ezzel a műsorral a Vígszínházban is nagy sikerrel felléphetne. Így csak én vagyok víg, de nagyon./

  1. Becserkészi a pontosan egy kilométerre fekvő SZTK tárt kapukkal bővített változatát.

/Búcsút intek neki egy lejárt recepttel. Szeretem őt, olyan aranyos kis mesebeli csudamanó ebben a saját készítésű szőrmesapkában, plusz harminc fokban./ Programjából:

a/ A rendelőbe érkezvén röpke három-hét órás várakozás, míg sort kerítenek rá. /Fix időpontra hívták./

b/ Szobrozás közben kitérő társalgás folytatása a többi várakozóval. /Nyolcvanéves anyókákat is képes meggyőzni a kötelező nőgyógyászati rákszűrés helyességéről. A színes bőrű doktor nem azonos az utolsó indonéz kannibálfőnökkel, akitől tegnap lehetett hüledezni a TV2-őn./

c/ A betegtársak rémisztgetése. /Egyszer egy idős bácsi elpanaszolta neki, hogy érszűkületes, térdben elmeszesedő lábát sajnos, úgy néz ki, le kell vágni. A mama kedvesen mosolyogva megvigasztalta: „Nekem nyaki érszűkületem és csigolyameszesedésem van. Gondolja, az lenne a megoldás, ha levágnák a fejemet?” Az idős ember fürgén két hellyel odébb ült. A mama nem egy átlag hipochonder. Ez a bácsi most vele szemben tagadhatatlanul elvérzett./

d/ Bent. Vizsgálat, kezelés. Két perc. A labor-röntgen kör ma elmarad.

e/ Helyette konzultáció a reumaorvossal. Egyikük sem érti, miért lövetnek be akár három fülbevalót is nagykorú gyermekeik saját maguknak, nemre való tekintet nélkül, nem számolva az aggódó, idős szüleik egyet nem értésével.

Ha eme koros atyák és anyák valamely véletlen folytán mégis értesülnének arról, hogy mi mindent cselekszenek még felnőtt gyermekeik a tudtukon kívül, biztos, hogy minden hajuk szála égnek meredne a sokkos állapotban.

És akkor az ideggyógyászatra is el kell menni.

Bizony, fölöttébb szembetűnt nekem a II./a alpont kapcsán, hogy a mama tulajdonképpen szeret elidőzni az SZTK-ban. A már-már gigantikusnak ható kalandos útjai az intézetbe soha nem végződnek bosszúsággal. Annyira jól tűri, hogy az már természetellenes. Ez a tünet nála több mint érthetetlen.

Esetleg fizetnek a várakozásért?

Mégis mit találhattak ki a betegellátók, hogy a nyugdíjasok /mert nincs ám itt egyedül a mama/ tömött sorokban türelmesen, sőt megkockáztatom, szívesen tartózkodjanak az áporodott várakozóhelységekben? Ahol olykor csípik a szemet a feldarabolható, kipárologtatott szaglatok? Netalán utolsó leheletek? Utolsó… kenetek?

Izé…

Azt nem itt szokták… Bár a sort ott szintén ki kell várni. Hát akkor fogjuk rá, hogy az SZTK előszobát képez odaátra – innen viszont még „hazajárók” lehetünk, ami szintén nem a legvégső megkülönböztető szempont. De ugyanakkor az SZTK ahhoz a bizonyos helyhez képest is voltaképp csurig van ülve.

Csüccs, és várni.

Mire?

Mi hasznuk az időseknek ebből a kitartásból? Mert gyógyulni…

Kell, hogy létezzen valamely mozgatórugó, ami a mamát a kortársaival együtt olajozottan „löki” az SZTK felé.

Ámbár mozgatórugókról az ő esetében aligha beszélhetünk, hiszen leletei fényében ezek nagy része törött, illetve berozsdált. Néha hallom a csikorgást, a halk csontzörejt, ha helyváltoztatást eszközöl törődött testével a mama.

Úgy döntöttem, pusztán kíváncsiságból, hogy a türelmi titok nyomába vetem magam, bele az SZTK-ba.

Önnön elhatározásból volt muszáj. Torkom elviselhetetlen krákogásba torkollt.

Langyos bacilusgazdag légáramlatokat terelt a lágy, kora őszi szellő, midőn útra keltem hát. Csak bátran!

Nagy szerencsével megérkeztem a Helyre.

A fül-orr-giga szakrendelésen sajnos senki sem várakozott előttem, így nem adódott alkalmam rá, hogy bárkivel is szóba elegyedhessek nyomozati anyag gyűjtésének céljából. Búsan, magányosan kuporogtam a fapadon /priccs/, mint egy ottfelejtett egészségügyi csomag. A bőröndöt, amit magammal hoztam, korainak tartottam kinyitni.

Még nem voltam éhes, két óra után, de a mama körültekintően felkészített erre a két napra, figyelmeztetvén, hogy meleg ruhát is kell vinnem, mert a két héten belül, amit a várakozással majd eltöltök, bizonyára beköszönt a késő ősz, aztán meg elromolhat a fűtés és hosszú ám a tél, meg lesz jövőre is.

A 74-es faktorszámú napolaj szavatossága másfél év, ugorjak majd ki idejében újat venni.

Ülök.

Fegyelmezetten, beteghez méltón, hörgő Éva-csutkával.

Rögvest, csekély háromórás, zsibbadásos, derékszögű rezzenetlenség után / a sorban a helyet elhagyni szigorúan tilos, mert képzelt betegek, élelmes felülvizsgáltak és mozgékony biztosítási csalók becsosszanhatnak előttünk! / bejuthattam, egyenesen a gégész elé.

A doki sebesen, szakszerűen megvizsgált, kifaggatott, recept, azzal ripsz-ropsz indulhattam is kifelé.

– Szakított sorszámot? – csapott le rám a nővérke az ajtóban, pedig már indulóban voltam.

A sorszám az a tombola-jegy, mindenki tudja, ami kívül, a rendelő ajtaja mellett függ ódon spárgán.

– Sajnos nem téptem, kellett volna?

Őszintén meglepődtem, hiszen név szerint szólítottak. Az SZTK belső számítógépes nyilvántartásába már a kapunál be kell jelentkezni /kicsit kártyázni is lehet/, utána szabad csak a szakrendelő elé járulni. Talán a három órás gyanútlan üldögélés közben történhetett valami jelentős esemény odakint? Na, tehát újabb rendszerváltást eszközöltek ez idő alatt és a változás első reformeredménye éppen az, hogy a tombola-sorsjegy száma szerint fogják szólítani a betegeket ezentúl?

Nem valószínű, hogy pusztán óvatosságból hagyták a helyén évek óta a tömböt, a pókhálótól balra. Különben is, a modern felszereltség mellett minek a sorszám?

Ekörül a tombolajegy körül nem stimmel valami – lehet, hogy most kiderül, miért jár ide a mama, pláne türelemmel. Tombola… hm… szerencsejáték… hm… sorsjáték… és én nem téptem le… Már megint lemaradtam volna valamiről?

– Még nem késő, szakítson egyet bátran-biztatott a nővérke, szeme lázasan csillogott, mikor félrehúzott és búgó hangján izgatottan suttogta a fülembe a titkot, a türelmi titkot, amiért jöttem, s ami miatt járnak a mamák is, mint köztudott, szakadatlan.

– Ma – nyomta meg a szót jelentőségteljesen a nővérke – kifelé menet a portán kisorsolnak – és még közelebb hajolt, hogy csak mi ketten hallhassuk „azt” – egy kalap fülzsírt…

Hah! Nyereségvágyból! Ezért jár! Erre vár! A mama!

Szorgalmasan fizette évtizedekig a járulékokat és most itt a lehetőség, visszanyerheti az egészet!

Nem is beteg? Szóval így állunk… Ó, ha ő így, akkor én is!

Robogok a portára, triplán veszem a lépcsőfokokat, elvégre a legjobbkor jönne egy bokaficam. Vagy törés. Az igen. .Azzal kontrollra kell járni, többször jöhetek, az annyi mint… És én hülye még el akartam bliccelni a befizetéseket!

Sajnos, egy karcolás nélkül érem el a portát. Egy vidám bácsi, egy vidám urnából kihúzza a vidám 13-as számot.

Vidám vagyok én is. Nyertem! Fődíj!

A markomba röhögök! Tudtam, hogy érdemes!

Három deka, az életkorom alapján behatárolt mennyiség maximuma… Azaz három évtized… az három deka… egy kicsivel talán kevesebb.

A kalapot, melyben kézhez kaptam elteszem egy későbbi kalapkúrához…

A kijáratnál egy félkarú rabló int búcsút nekem…

Tegnapelőtt „véletlenül” rozsdás szögbe léptem, tegnap rám borult egy fazék forró leves, ma pedig gondos előkészületek után szétvertem a kisujjamat a nagykalapáccsal. Buzgón zúzom magam, ám hiába minden igyekezet. A mama másfél mázsával vezet. Töretlenségre biztat: „Majd, ha te is megöregszel.”

Na, erre befizetek. Az egészségbiztosítást. Szeretek játszani.

Az életemmel.

Szóljon hozzá

WordPress spam blocked by CleanTalk.